Huszonegyedik
fejezet
Fordította:
Niky
James
gyors, csendes hatékonysággal vetkőztet le, a ruháimat egy közeli fotelbe
dobva. Megáll, hogy röviden szemügyre vegye a széket – egy nagy, lila színű
bársonyszék, magas, íves háttámlával és fából faragott lábbal – aztán odahúzza,
ahol én állok meztelenül. Vagy 45 kilót nyomhat, de nem tudhatod, amilyen
könnyen emeli azt a dolgot. Az ablak irányába fordítja.
Aztán lekapja a függöny díszes arany selyembojtját, úgy
helyez el, hogy a hasam a szék háttámlájának ívelt részén támaszkodjonés
hátrahúzza a karjaimat.
A selyemzsinórral összeköti a csuklómat.
A szívverésem felgyorsul. – James...
– Nincs beszéd – morogja a domináns hangján. A székről
előveszi a bugyimat, amit összegyűr és a számba tömi. – Majd én beszélek,
édesem. Te csak figyelj és érezz.
Tehetetlen nyögésemet elnyomja a bugyi. Meleg van a
szobában, de én libabőrös vagyok. Már remegek a várakozástól. A mellbimbóm
kemény. A légzésem szabálytalan.
Az agyam millió mérföld per órával száguld, próbálom
feldolgozni a megválaszolatlan kérdéseket azzal az emberrel kapcsolatban, aki
most a szétvetett lábam között térdel.
Amikor érzem, hogy James forró szája rátapad a
csiklómra,élesen levegőt veszek. Az élvezet intenzív. Megragadja a fenekemet mindkét
kezével, és ételt csinál belőlem, szopogat és nyalogat, amíg a combjaim meg nem
remegnek.
Az út túloldalán Gaspard a hátára fordítja Gigit. A bokáját
a vállára akasztja, és lenyúl, hogy megsimogassa a lány feszes melleit.
James egyik vastag ujját belém csúsztatja. Mindketten
egyszerre nyögünk fel.
– Ez az édes punci lesz a halálom – suttogja, aztán
rögtön vissza is tér a szopogatáshoz, az ujját ki-be csúsztatva, a csípőm
elkezd a ritmusához igazodni, az arcán hintázva.
Kitolt fenékkel, kezeim hátrakötve a hátam mögött, a hasam a
széknek támaszkodik, miközben James felfal engem és Gaspard keményen dugja
Gigit.
Halk, tehetetlen nyögésemre James talpra áll. Mögém áll.
Hallom a fólia szakadását, szaggatott lélegzetvételét, aztán kemény, merev
farkát beledugja a fájó nedvességembe és nagy kezét a torkom köré fonja.
Még csak le sem vetkőzött.
Érzem a farmerja durva anyagát a meztelen testemen, a
nyitott cipzár hűvös fémét a bőrömön, a pólója szegélye a hátamat súrolja, és
olyan elsöprően erotikusnak találom, hogy teljesen fel van öltözve, míg én
meztelen vagyok – tehetetlenül és sebezhetően, megkötözve–, hogy
megborzongva újra felnyögök.
James szabad keze a mellemhez simul. Az ujjai közé csípi a
feszes mellbimbót, és amikor belehajolok a tenyerébe, akkor még erősebben teszi.
– Szereted, ha egy kicsit durva, ugye, szerelmem? –
suttogja James, és egyre gyorsabban tolja magát belém. – Szereted, ha
megkötözlek és elfenekelem a seggedet és a gyönyörű puncidat. Imádod, amikor
mélyen és keményen megduglak.
Közel az orgazmushoz, nyöszörgök. Lábujjhegyre állok, hátradöntöm
medencémet, hogy megtalálhassa a legmélyebb pontomat, hogy magáévá tegye, hogy
az övé legyen.
– Ó, igen– lihegi, kezét a torkom köré szorítva. – Imádod.
Kurvára szereted az egészet.
Miattad, akarom mondani, szeretem
az egészet, mert te vagy az, aki adja. De nem tudok egy szót sem szólni a
számba tömött pamut darabtól.
Hálás vagyok a kikényszerített csendért. Nem bízom magamban
ebben a pillanatban. Félek, hogy nem tudnám irányítani azt, hogy milyen sötét
igazságok hagyják el a számat.
Az udvar túloldalán Gigi sikoltozik, ahogy elélvez, és ívben
elhajol a matracról, ahogy Gaspard fölé hajol, majdnem félbe hajtja, a farizmai
összeszorulnak. Beledöfi magát a lányba újra és újra, olyan hangot adva ki,
mint egy állat.
Amikor James leér és megcsípi a duzzadt csiklómat, én is
elélvezek. Azonnal, hevesen, egész testem megmerevedik.
Mögöttem megáll, és tart, ahogy megrázkódom.
– Ó, bassza meg, ez olyan csodálatos érzés. – Nyögdécsel,
és rángatja a mellbimbómat, ami újabb összehúzódások hullámzását okozza. – Fejd
meg azt a faszt, édesem. Fejd meg a farkamat a gyönyörű mohó punciddal.
Zokogok, nem értem, hogy lehet, hogy ennyire szeretem az
összes mocskos, gyönyörű szavát. Hogy imádhatom, hogy bántalmaznak, akármilyen
óvatosan is. Hogy mennyire élvezhetem, hogy felhagyhatok a gátlásaimmal a
hangja bűvöletében és az őrült, testi vágyunkban, amilyet még soha nem
ismertem.
Igaza volt: mindent szeretek. Mindenre szükségem van.
És ez megrémít engem, egészen a lelkem legmélyebb bugyráig,
ahol a legmélyebb vágyaim rejtőzködnek.
Zihálva dőlök a széknek. James leveszi a kezét a torkomról,
és a hajamba mélyeszti, gyengéden hátrahúzva a fejem. Felém hajol, így széles
mellkasát a hátamhoz nyomja.
A fülembe suttogva, röviden dugni kezd,tökéletes ütemben, és
azt mondja, milyen szép vagyok, milyen jól érzi magát, mennyire szereti a
bizalmamat. A szavai szédítő hálót fonnak körém, amíg el nem veszek a
varázslatban, amit együtt csinálunk, két tökéletes idegen, akik rátaláltak
valami ritka dologra.
Olyan kincset tártunk fel, amit mindenki keres az egész
életében, de soha nem találja meg.
De, mint a legtöbb elásott kincs, ez is egy kis átokkal jár.
Az ilyen felfedezéseknek ára van. Semmi ilyen értékes nincs ingyen.
Kérlek, ne halj meg! Nem akarom, hogy meghalj.
Kérlek, James! Kérlek!
Kétségbeesett hangot adok ki. A szeretőm még mindig suttoga
fülembe, a hangja sűrű, zihálva lélegzik. Elfordítom a fejem és rápillantok. A
szeme csukva van, és sötét szemöldöke között barázda húzódik.
Nem figyel Gaspardra és Gigire. Minden figyelmét rám
irányítja. Ránk. A boldogság és az őrület eme teremtményére, amit minden egyes
érintkezésünkkor létrehozunk.
Nyögdécselve megborzong. Egyenesebben áll, tenyérébe veszi
mindkét mellemet, és fokozza a lökései sebességét, csípi és forgatja a
mellbimbóimat az ujjai között, miközben a nehéz golyói az átázott redőimnek
csapódnak, a hang kéjes és hihetetlenül heves.
Az ablakon keresztül nézem, ahogy Gaspard a hasára fordítja
Gigit. Erekcióját a szűk rózsaszín fenekébe dugja, és lefogja, miközben a lány
megrándul és jajgat.
De a jajveszékelése a gyönyöré, nem a fájdalom jele.
Széttárja a lábait a férfi előtt, hátrafelé tolja, hogy mélyebbre fogadja a
férfit. Lehunyja a szemét, és arcát a plafon felé fordítja, a szája elernyed,
ahogy szinte vallásos buzgalommal dugja a lány legérzékenyebb pontját.
James kimondja a nevemet. Ez egy megtört hang.
Kétségbeesett. Átmegy a határon és magával ránt engem is.
Gaspard kiabál.
Gigi sikít.
És a meleg párizsi éjszakába négy ember szerető szenvedélyének
hangját leheli be.
*
* * *
Amikor reggel felébredek és rájövök, hogy –
megint – egyedül vagyok, a csalódás olyan elsöprő, hogy egy pillanatra képtelen
vagyok lélegezni.
– Ne légy bolond – szidom
magam, miközben a hálószobából egy újabb ragyogó, gyönyörű nyári reggelre nézek
ki. – Túl öreg vagy már az illúziókhoz.
Túl öreg a reményhez. Túl
fáradt az álmokhoz. Túl öreg, hogy elég ostoba legyek ahhoz, hogy a szívemet
egy hullócsillaghoz szegezzem. Lehajtom a fejemet a térdemre és dühösen
megígérem magamnak, hogy ha sírok, levágom az összes hajamat a rozsdás ollóval.
Néhány pillanattal később
kinyílik a bejáratiajtó. James felkiált.– Van kávé és croissant!
Az öröm szétrobban bennem,
olyan fényesen és lángolóan, mint egy lenyelt nap. Az oldalamra borulok, és az
arcom a párnába szorítom.
Ez nem jó. Ez annyira rossz.
Ami még rosszabb, hogy tudom,
tragédiával fog végződni, de a hülye, makacs szívem nem hajlandó felfogni az
üzenetet.
Nehéz léptek szelik át a lakást
és megállnak a hálószoba ajtaja előtt. – Nehogy azt mondd, hogy lecseréltél
engem egy másik barátpárnára.
Felemelem a fejem és ránézek,
az ajtóban áll, mint valami görög isten, aki Starbucksot hoz. Ahelyett, hogy
kikotyogom a szánalmas, csillagszemű szonettet, amit az agyam megkomponált
abban a tíz másodperces időintervallumban, ami a mostani és a bejövetele között
eltelt, fanyarul azt mondom: – Talán igen. Mr. Párna rendkívül elbűvölő.
Kék szeme csillog, James
összeszorítja az ajkait. – Hmm, látom, hogy ezek a tollal tömött barátaid
folyamatos problémák lesznek. Miért nem fekszel vissza aludni, hogy össze
tudjam terelni az összeset, és kidobjam őket az ablakon?
A hátamra gurulva nyújtózkodom,
és nem kis elégedettséggel veszem tudomásul, hogy James tekintete mohón követi
meztelen testem minden mozdulatát. – Féltékeny vagy egy élettelen tárgyra?
Elmosolyodik. Valahol fent a
mennyben egy angyalkórusdalra fakad. – Féltékeny vagyok mindenre, ami megérint
téged és nem az én kezem az.
Elvetve a színlelt
közömbösségemet, kinyújtom a karjaimat és az ujjaimat felé mozgatom. – Ha már a
kezedről beszélünk, akarom a kezeidet. Gyere ide.
– Annyira
követelődző– mormogja elnézően.
– Mindig követelődző
vagyok, mielőtt meginnám a reggeli kávémat. És nyúlékony is. Jobb, ha sietsz,
és átvonszolod a seggedide, mielőtt dührohamot kapok.
A mosolya parázslóvá válik.
Leteszi a zacskó croissant-tés a kávéscsészéket a komódra. Aztán elindul át a
szobán, és az ágyra ugrikpont rám.
– Jaj!
James csókokat szór az arcomra
és a nyakamra, kuncog. – Jajneked. Vigyáztam, hogy ne törjelek össze.
Nem tört össze, de ez nem
jelenti azt, hogy beismerem. – Egy tonnát nyomsz! Nem kapok levegőt!
Felemeli a fejét, és rám
mosolyog. – Azért nem kapsz levegőt, mert olyan nehéz vagyok, vagy, mert rajtad
fekszem teljes hihetetlen férfiasságomban?
Nem teszek többé úgy, mintha
küzdenék, hogy kiszabaduljak alóla, csak bámulom őt, a fejemet rázva. – Nem az
izmaid, amik túl sokat nyomnak. Hanem az egód. Talán te vagy a
legelbizakodottabb ember, akivel valaha találkoztam.
– Talán?
– kötekedik. – Elfogadom.
Egy darabig egymásra
vigyorgunk, amíg valami a mellkasomban teljesen el nem olvad, és el kell
fordítanom a tekintetem, hogy ne lássa.
James lehajtja a fejét, és a
fülembe suttogja: – Mostanra már tudnod kéne, hogy nem bújhatsz el előlem,
édesem.
Lehunyom a szemem, és
felsóhajtok. – Istenem, ez annyira idegesítő.
Kuncog, és a hajamba fúrja az
orrát. – Szereted ezt.
Már megint ez a szó: szeretet.
Állandóan felbukkan a beszélgetéseink véletlenszerű réseiben, mint valami
kitartó gyomnövény.
Biztos érzi, hogy megremegek
ennek az ijesztő hétbetűs szónak a hallatán, mert amikor felemeli a fejét és
rám néz, az arckifejezése elveszti a könnyedségét. Az Intenzív James néz most
rám, mindentlátó, lézerszerű szemei.
– Kérlek, ne mondj semmit.
Csak most ébredtem fel. Még nem ittam meg a kávémat. Nem vagyok olyan mentális
állapotban, hogy foglalkozzak ezzel – könyörgök.
– Mivel
foglalkozni? Ne, ne nézz a falra. Nézz rám.
Az ajkamat rágva az állán lévő
gödröcskére koncentrálok. Ez egysokkal biztonságosabb pont, mint a fekete szeme,
ami kiszívja belőlem az igazságot.
Arcomat a kezei közt tartva várja,
hogy megszólaljak, a teste feszült a várakozástól. Amikor túl sokáig tart, hogy
válaszoljak, halkan megkérdezi: – Mivel foglalkozni, Olivia?
Ó, bassza meg! Ha
hazudok neki, tudni fogja, szóval tényleg nincs értelme próbálkozni.
– Ezzel– mondom, majd
megfogom a kezét, és a mellkasomhoz szorítom,pont a dobogó szívem fölé.
Azt hittem, hogy már láttam a
kék szemét égni, de a mostaniban egész bolygók lángolnak.
A szegycsontomhoz nyomódik, az
ujjait széttárja, így nagy keze majdnem az egész mellkasomat átfogja. – Így
érzel irántam?
A tenyere alatt a szívem egy
vadállat.
Felnyúlok, hogy
belemélyeszthessem a kezem a sűrű, selymes,sötét hajának kuszaságába, és azt
suttogom: – Ez egy homokszem a tengerpartokból álló univerzumban, amit irántad
érzek.
Aztán megcsókolom, mert egy
napon a nem túl messzi jövőben, már nem lesz itt, és soha többé nem lesz olyan
szerencsém, hogy újra megcsókolhassak egy olyan gyönyörű férfit, mint ő.
Ő mohón csókol vissza, sürgető
hangokat ad ki a torka mélyén. Mikor szétválunk, mindketten zihálunk.
Végigcsúsztatja a kezét a
testem hosszán, és megfogja a fenekemet. Amikor a csípőmet a csípőjéhez nyomom,
káromkodik az orra alatt. – Egy óra múlva repülőre szállok. Lent vár rám egy
autó.
Megint Németország? Ilyen
hamar? Nem részletezi, és bár meg akarom kérdezni, de nem tudom.
Elég hamar elvonja a figyelmemet a következő kijelentése.
– De
ezt majd megbeszéljük, ha visszajöttem.
A hangja sötét. Nem tudom
eldönteni, hogy ez egy ígéret vagy figyelmeztetés, és ez bosszant. – Legutóbb
azt hallottam, mikor volt egy pillanatunk. Semmi kérdés, semmi kötöttség, semmi
megbánás. Ez nem hangzik ismerősen?
Az ajkai megrándulnak. – Azt
hiszed, elfelejtem, amit mondtam neked, okostojás?
– Szóval akkor csak úgy
menet közben megszeged a szabályokat?
Egy pillanatra rám néz,
ugyanazzal az idegesítő mozdulatlansággal, ami néha eluralkodik rajta, azzal a
higanyos változással, ami egy ragadozót juttat eszembe, aki becserkészi a
prédáját.
Mintha beismerő vallomást tenne
egy gyilkosságról, halkan azt mondja: – Fogalmad sincs, milyen szabályokat
szegek meg itt, Olivia. De, ha megkérnél rá, minden létező szabályt megszegnék.
Mindegyiket darabokra törném.
Ahogy bámuljuk egymást, ugyanaz
az érzésem van, mintha egy kötélre lépnék, ami magasan egyensúlyoz egy fekete
szakadék fölött...csakhogy most hideg szél támadt, és a kötél leng.
Néhány dologban azonban biztos
vagyok.
Egy: különböző
szabályrendszerekről beszélünk.
Kettő: gyorsan és keményen
belezúgtam egy olyan férfiba, aki teljes rejtély.
És három: az a tény, hogy
haldoklik, talán nem az egyetlen nagy titok, amit James Blackwood rejteget.
Huszonkettedik
fejezet
Fordította:
Niky
A Café Blanc tele van ugyanazokkal a bosszantó
szerelmesek válogatásával, akik szerelmes szemekkel néznek egymásra, mint
amikor utoljára itt ettem, az első napomonPárizsban. Bosszankodom, amiért ezt a
helyet javasoltam, hogy Chrisszel ebédeljek, de már túl késő meggondolni magam.
Már itt vagyunk.
– Gyönyörű
vagy.
A bájos kültéri teraszon a
csíkos esernyő árnyékában velem szemben ülő Chris komor és feszült. Megpróbál
nyugodtnak látszani. Bárki, aki figyel minket, nem venné észre szerintem, de én
túl jól ismerem ezt az embert. A napszemüveg mögött a szemei ide-oda rebben. A
hüvelykujja gyors staccato ritmus ver a térdén.
– Köszönöm. – Nem szoktam
hozzá az ilyen bókokhoz tőle és az energiájától elbizonytalanodva, nem tudom,
hogyan tovább. Öntudatosan megérintem a hajamat. – Elmentem a fodrászhoz, mielőtt
elindultam. Alighanem az az új„balayage” nevű valami.
Chris összeszorítja az
állkapcsát, és felületesen megnézi a hajamat. – Jól áll. – A hangja élesebbé
válik. – Boldognak tűnsz.
Na tessék.– Vedd
le azt a rohadt napszemüveget, Christopher – mondom halkan – és hozzám beszélj.
Dühösen lekapja a pilóta
szemüvegét, és ledobja a fehér vászon terítőre, és szitkokat mormol. Ez az
ingerültség és az idegesség olyannyira nem jellemző rá. A sajtó nem véletlenül
nevezte el őt „A jéghegy, amely elsüllyesztette a Titanicot”.
Végighúzza a kezét a haján. Az
a sok sötét szőke haj, sűrű és fényes, olyan gazdag árnyalatú, mint egy üveg
friss méz, amit a magasan a nap felé tartanak. Mindig is az a jóképű Calvin
Klein fajta modell volt. Az amerikai aranyifjú, makulátlan külsővel és
származással, ami messzire, messzire visszavezethető a fajtatiszta brit ősökig,
akik a Mayfloweren érkeztek, hogy kiirtsák az őslakosokat a himlővel fertőzött
pokrócokkal.
A méregnek sokféle sunyi
formája van, de a szép a legalattomosabb.
Szűkszavúan annyit mond: – Vissza
kell menned New Yorkba, amilyen gyorsan csak lehet.
Hátradőlök az elegáns
kávézószékben, összefonom a kezemet a hasamon, és elgondolkodom rajta.
Egyszer szerettem ezt az
embert. Igazán. Mélyen. Szó szerint meghaltam volna érte. Feláldoztam
volna az életemet, hogy biztonságban legyen. De jelenleg legszívesebben
belevágnám a hüvelykujjam a szemébe.
– És
neked pedig el kell mondanod, mi a fene folyik itt.
Ököllel úgy az asztalra csap,
hogy az evőeszközök ugrálnak. Felcsattan: – Az isten szerelmére, Olivia, ez nem
játék. Ez most komoly. Tudod, hogy
nem lennék itt, ha nem így lenne!
Dühösen bámul rám, és néhány vendég
riadt pillantást vet felénk. A szemem sarkából látom, hogy az ősellenségem, a
pincér Jean-Luc a közeli asztaltól ránk vigyorog.
Chris dühös tekintetét tartva,
egyenesen azt mondom: – A napok, amikor te parancsolgattál, én pedig
engedelmeskedtem, már régen elmúltak. Most azt akarod, hogy ugorjak neked? Nem
azt kérdezem, hogy „Milyen magasra”, hanem azt mondom, hogy „Mutasd a pénzt,
ribanc!” és megtárgyalhatjuk az árat.
Chris szája kinyílik, majd
becsukódik. Nem szokott hozzá ehhez a verziómhoz.
Én sem, őszintén szólva, de már
majdnem a kötél végére értem az életemben lévő férfiakkal és az összes
drámájukkal.
Chris csettint az ujjaival.
Azonnal egy pincér jelenik meg az asztalunknál. – Oui, monsieur?[1]
– Egy
Blantont, tisztán. Legyen dupla.
A pincér meghajol, mielőtt
elszalad, mert Chris ilyen hatással van az emberekre.
– A dolgok biztosan szörnyen
állnak, ha dupla adag bourbontkérsz délben – jegyzem meg.
Alkarját az asztalra támasztja,
nyelvét végigfuttatja a fogai mentén. Egy pillanatig az asztalterítőt bámulja,
összeszedi magát, majd felnéz rám. Halk hangon azt mondja: – A szörnyűség nem
is fedi a valóságot.
Tudva, hogy végül úgy is
kiköpi, ha csendben maradok, várok,figyelem őt, a vállam és a nyakam izmai
megfeszülnek.
– Nem
tudlak biztonságban tartani Európában, Livvie.
A szemöldököm felszalad. –
Megkerülve egy pillanatra azt, hogy micsoda furcsa kijelentés ez, úgy mondod,
mintha te vigyáznál rám az Államokban.
Rám mered, csupa csillogó
szemmel és kemény állkapoccsal. – Huszonnégy órás megfigyelés alatt tartottalak
New Yorkban. Szóval igen, ott vigyáztam rád.
Leesik az állam. Rémülten
bámulok rá. – Te figyeltettél engem? Kémkedtél utánam?
A hangja egyenletes marad. – Nem.
Én csak megvédtelek téged. A megfigyelés egy biztonsági intézkedés volt.
Dühösen és zavartan fröcsögök: –
Vé-védtél engem? Mitől?
Nézem, ahogy átnézi az ezer
lehetséges választ, mielőtt rátalálna az egyikre. – Visszavágás.
Mikor nem mond többet,
széttárom a kezem, mint a Mi a pokol?
Nyer egy kis időt, mielőtt
válaszolna, mert a pincér visszatér az italával, és leteszi eléje, majd
megkérdezi, hogy szeretnénk-e rendelni előételt. Egy bosszús kézmozdulattal
elűzőm.
Amikor újra kettesben vagyunk,
Chris felemeli a bourbont, és egy húzásra lehúzza. Óvatosan leteszi az üres
poharat, megnyalja az ajkait, majd a szemembe néz.
– Az
én munkám nagy horderejű. Ezt te is tudod.
– Gratulálok, hogy az
Egyesült Államok nagykövete lettél az ENSZ-nél – csettintek. – Te vagy a
nagykutya. Ez az! Mi köze ennek bármihez is?
Összeszorított fogakkal
válaszol. – A magas beosztás és a nagy hírnév magas biztonsági kockázatot
jelent.
Várok, de megint nem ad
megfelelő magyarázatot. Remek. Újabb szfinx van a kezemben.
– Segíts nekem összekötni
a pontokat. Már nem vagyunk házasok. Már nem élünk együtt az örökkön-örökkében.
Nem beszélünk – semmilyen módon nem kommunikálunk, ami azt illeti – és soha nem
is látjuk egymást. Nem kötődünk egymáshoz. Miért jelent fenyegetést rám
nézve a te pozíciód?
A tekintete egyenesen lyukat
éget az arcomba. – Mert te vagy az egyetlen dolog az életemben, akit
felhasználhatnak ellenem. Te vagy az egyetlen gyenge pontom. Te vagy az
Achilles-sarkam, és vannak bizonyos emberek, akik tudják ezt. – szünetet tart. –
Olyan emberek, akik kétszer sem gondolkodnának azon, hogy kihasználják ezt,
hogy a saját előnyükre fordítsák. Kihasználnak téged, hogy eljussanak hozzám.
Az álam leesik. Nem pislogok.
Egy hátborzongatóhang visszhangzik a fülemben, mintha ezer farkas üvöltené a
holdat.
Én vagyok a gyenge pontja? A
rohadt Achilles-sarka? Mióta?
Még az udvarlásunk alatt is,
amikor szerelmesek voltunk, mindig a munkája volt az első. Soha nem csinált
titkot belőle, hogy a karrierje az első – és tényleg az volt –,de most azt
mondja nekem nyers, érzelmes hangon, hogy valahogy még mindig számítok neki?
Elég fontos vagyok ahhoz, hogy
zsarolócsali legyek?
Végül sikerül megkérdeznem.– Milyen
emberek?
– Rossz emberek – hangzik
az azonnali, szűkszavú válasza. – Az ellenségeim, Livvie. Hatalmasak.
Kegyetlenek. Ezért kell felszállnod egy repülőre és visszamenni New Yorkba.Még
ma. Most rögtön. Ebben a percben.
Egy pillanatra megdermedek a
hitetlenkedéstől. Nem tudom elhinni, hogy azt hallom, amit hallok.
Chrisnek volt egy biztonsági
embere, mielőtt kinevezték volna nagykövetnek, de ez csak minimális volt, csak
a Capitoliumba való be-és kijárásra korlátozódott, egyéb állami ügyekre. Nem
voltak fekete terepjárós fickók, akik a házunk előtt ültek éjfélkor. A
titkosszolgálat nem ólálkodott a bokrok körül kivont fegyverekkel.
Aztán villámcsapásként ért: ha
én zsarolócsali vagyok… akkor a lányunk is az volt.
Először jéggé dermedek, aztán
fortyogni kezdek. A düh felkapaszkodik a torkomon, mint egy veszett állat. Az
adrenalin elönti az ereimet, és az egész testem remegni kezd.
Áthajolva az asztalon
megragadom Christ azakója hajtókájánál fogva. – Ha bármi közöd van Emmie
halálához – vicsorgok az arcába –,Isten engem úgy segéljen, megöllek.
Jean-Luc elmegy az asztalunk
mellett egy másik felé, és azt mondja: – Ne vegye magára, uram. Elle est folle.[2]
Chris már talpon van, és
átvonszol a teraszon, mielőtt még rávághatnék Jean-Lucre. Behúz az étterembe és
erősen jobbra fordul a mosdók felé a hátsó folyosón. Berúgja a férfi mosdó
ajtaját, becsapja mögöttünk és nekilök, a kezeivel a felkaromat szorongatja.
Közelebb hajolva, az orrunk
összeér, durván azt mondja: – Persze, hogy nem. Emmie halála véletlen baleset
volt, te is tudod, hogy…
– Meggyilkolták– mondom
hangosan, forró arccal. – Egy autós merénylet nem baleset, Christopher.
Hanem gyilkosság. Nem beleesett egy medencébe és megfulladt. Az baleset. Nem megcsúszott
ésbeütötte a fejét, vagy megfulladt egy darabka ételtől, vagy egy labdát
kergetett belea forgalomban. Lelőtték.– A hangom megtörik. Könnyben úszik
a szemem. – A kislányunkat agyon lőtték, és ez kurváragyilkosság.
Chris szaggatottan kifújja a
levegőt, bólint, és összeszorítja a szemeit. Azt suttogja: – Tudom. Sajnálom. Tudom.
Én csak úgy értettem, hogy nem neki szánták. Ahogy a rendőrség is mondta, ő egy
ártatlan szemlélődő volt. A bandaháborúk... azt a golyót valaki másnak szánták.
Elhallgat, a hangja elakadt, az
arckifejezése pedig teljesen nyomorúságos.
Aztán teljes megdöbbenésemre, a
volt férjem sírni kezd. A karjaiba ránt, a nyakamba temeti az arcát, és úgy
zokog, mint egy gyerek, az ölelése olyan szoros, hogy elakad a lélegzetem.
Soha, egyetlenegyszer sem, az
évek során, amióta ismerem, soha nem mutatott ilyen szintű érzelmeket. Ha
valaki azt mondta volna nekem, hogy ő valójában képes sírni, kinevetett
volna.
Sokkal valószínűbb lenne, hogy
a Gibraltár sziklája könnyeket hullatna.
Minden düh kiáramlik belőlem,
és csak egy üreges fájdalom marad.
– Semmi baj. – Kínosan
megveregetem a hátát. – Hé! Hé, na! Gyerünk. Nem akartalak felzaklatni.
Sajnálom, hogy kiabáltam...
Mielőtt még egy szót
szólhatnék, Chris a kezébe veszi az arcomat és megcsókol.
Kemény, nedves, és tele van
kétségbeeséssel. Összecsapnak a fogai az enyémmel. Döbbenten beszívom a levegőt
az orromon keresztül, és a mellkasához nyomom a kezem, de nem enged el.
Ehelyett testét hosszan hozzám nyomja, és ökölbe szorítja a kezét a hajamban.
Csak Jamesre tudok
gondolni.
Azt akarom, hogy most James
csókoljon meg, ne ez a férfi, akinek a szívem olyan régen odaadtam, és aki
lazán beledobta a Louis Vuitton aktatáskájába, és szorosan bezárta.
Lihegve elszakadok Chris
szájától. Ott állunk mellkasunk összeér, egy örökkévalóságnak tűnő ideig,
nehezen lélegezve a pillanat irrealitásába dermedve, amíg hátra nem lép, kezét
a levegőben tartva, mint a rabló áldozata.
– Sajnálom.
Egy második bocsánatkérés
perceken belül az első után, amit valaha is tett. Fogalmam sincs, ki ez az
idegen.
Megrázkódva húzom végig a kézfejemet
az ajkam horzsolásán.Tágra nyílt szemmel nézek rá, és fogalmam sincs az
égvilágon, hogy mit mondhatnék.
Felment a felelősség alól
azzal, hogy ő kezdi.
– Szeretlek – mondja
rekedten, csillogó szemmel. – Mindig is szerettelek. Soha nem is fogom abbahagyni.
Megértem, ha továbbléptél az életedben, de én nem. Nem tudok. Te vagy az
egyetlen dolog, ami miatt érdemes volt élni az életemet.
Pislogok, és azon tűnődöm, hogy
vajon végre megtörtént-e az a mentális összeomlás, ami már évek óta a sarkamban
van, de ő még mindig beszél.
– Tudom, hogy sok mindent
elbasztam, és azt kívánom, bárcsakjóvá tehetném, de most azonnal megmondom
neked, Olivia, hajlandó vagyok arra, hogy megutáltassam magam, ha ez azt
jelenti, hogy biztonságban leszel. Inkább kockáztatom a gyűlöletedet, mint a
biztonságodat.Tehát ha nem mész huszonnégy órán belül vissza New Yorkba,
kénytelen leszek én magam elintézni.
A mellkasomból feltörő nevetés
őrültnek hangzik, élesen visszaverődik a fürdőszoba csempézett faláról. – Mi a
fenét akar ez jelenteni? Elrabolsz, és kicsempészel az országból?
Vad szemekkel bámul rám, amíg
meg nem ijedek.
– Nem ez lenne az első
alkalom, hogy ilyen jellegű megállapodást kötök. És hidd el, ha azt mondom,
hogy nem akarsz találkozni azokkal az emberekkel, akik ezeket a dolgokat
intézik. Azzal vádoltál, hogy szívtelen voltam, amikor összeházasodtunk, de én
egy kiscica vagyok hozzájuk képest. És néha a rájuk bízott emberek olyan módon
törnek össze, amit nem lehet helyrehozni.
A szívem olyan gyorsan ver,
hogy levegőt sem kapok. Bámulok a szemébe – a mézszínű szemébe, amibe már
annyiszor néztem és rájövök, ahogy egy jeges bizsergés fut végig rajtam, hogy
teljesen lehetséges, hogy minden, amit eddig tudtam erről a férfiról, hazugság.
– Huszonnégy
óra, Olivia. Ne tegyél próbára!
Mielőtt válaszolhatnék,
félrelök az ajtóból, és hátra sem nézve kisétál rajta.
Köszönöm szépen!❤️❤️❤️
VálaszTörlés❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlés