9.-10. Fejezet

 

Kilencedik fejezet

 

Fordította: Suzy

 

Riadtan mondom. – Na, álljunk meg egy percre…

– Felállni.

Feláll, felhúz a karjaimnál fogva, aztán leül és arccal lefelé a kanapéra dönt, a hasam az ölében van, a csupasz seggem a levegőben. Az egyik kezét a lapockáim közé nyomja és a másikat arra használja, hogy megszorítsa az egyik védtelen farpofámat, figyelmen kívül hagyja az ijedt mekegésemet és azt mondja: – Nem foglak bántani. Nem. Foglak. Bántani. Téged. Megértettél?

Küszködök, hogy a vállam fölött ránézzek, de nem tudok felemelkedni, mert az a nagy kéz leszorít. – Máris bántasz engem!

– Hogyan?

Kétségbeesetten nézek körül egy szóért, aztán döntök. – Pszichésen!

– Bántom a pszichédet – mondja szarkasztikusan. – Tényleg.

Elkezdi lassan masszírozni a fenekemet, a kezét oda-vissza mozgatja a farpofáimon, gyömöszöli és megszorongatja, gyengéden simogatva, nyugtatgatva szétválasztott combjaim között.

Megnyugszom, és egy pillanatra kinyitom a szememet, mielőtt válaszolok. – Ööö… igen.

Azt suttogja: – Hazug – és finoman megcsípi a szeméremajkamat.

A szívem olyan erősen ver, hogy nem kapok levegőt. – James…

– Igen, Olivia? – Nyugodt. Gondoskodó. Teljesen ő irányít, és ezt tudja.

– Én… én… – Ahogy lassan oda-vissza dörzsöli az ujjaival a nedvességemet, a kanapépárnába temetem az arcom és szorosan becsukom a szemeim. Azt suttogom: – Ez igazából valahogy jó érzés.

Nevetés melegíti a hangját. – Valahogy?

Az ujjai lejjebb csúsznak és elkezdi simogatni a csiklómat. Lustán, finoman. Nem siet, hogy a vidámkodás csapkodós részéhez érjen és én sem.

Az erekciója keményen dudorodik a csípőmnél, de semmi jelét nem adja annak, hogy bármi más foglalkoztatja azon kívül, hogy lenyugtasson és felpörgessen.

A csípőm elkezd a saját akaratából az ujjaival egy ütemben mozogni.

Eltolja a hajamat az arcomból és szenvedélyesen suttogja: – Olyan gyönyörű vagy. Annyira kemény leszek tőled. A gyönyörű feneked és puncid annyira kibaszottul keménnyé teszi a farkamat, ahogy a bizalmad is.

Kapkodom a levegőt és őrülten remegek. És úgy érzem, ebbe beleőrülök.

Finoman meghúzza a csiklómat. Felnyögök a gyönyörtől, halkan, összefüggéstelenül.

James azt mondja a sötét, domináns hangján: – El foglak fenekelni, Olivia. Kezdetnek hatszor és aztán meglátom, hogy bírod. Készen állsz?

A rémület az összes idegvégződésemet lángra lobbantja. – Ne erősen – könyörgök.

– Nem erősen, édesem – ígéri. – Csak lélegezz.

Abban a pillanatban, ahogy elveszi a kezét a lábaim közül, megfeszülök a várakozástól, hogy mi következik. Az agyam felrobban a pániktól.

Mi a fenét csinálok? Ez nevetséges! Harmincnyolc éves vagy, Olivia, hogy engedheted meg, hogy egy férfi az ölébe fektessen és elfenekeljen, mint egy neveletlen, kis…

CSATT!

James tenyere érintkezik a csupasz fenekemmel, és ez a hang, olyan hangosnak tűnik, mint egy lövés. Megrándulok, felkiáltok, kipattan a szemem és a testem megmerevedik.

James mormog. – Lélegezz – és végigsimít a kezével a hátsómon lévő csípő ponton.

Reszketek. A puszta rémülettől vagy az égető gerjedelemtől, nem vagyok biztos, melyiktől. Valószínűleg mindkettőtől. A hang rosszabb volt a csípésnél, egyik sem hasonlítható ahhoz a félelemhez, ami a fejemben megfordult, hogy ez mennyire lehet rossz. Számítottam a fájdalomra, de ez… hát ez nem fájdalom, és feleannyira sem fáj a fenekem, mint amennyire az egómnak fáj beismerni, hogy ez eléggé biztosan tetszett nekem.

Amint James megérzi, hogy a feszültség elhagyja a testem, még öt csípős ütést mér a csupasz fenekemre a farpofáimat váltogatva, miközben én sikongatok és vonaglok.

Aztán abbahagyja és körbesimít a kezével, megsimogatva az égő bőrömet és dicséreteket mormol.

A lábaim között el vagyok ázva.

– Beszélj hozzám –parancsolja.

Próbálom abbahagyni a zihálást, és elég sokáig tart, míg meg tudok szólalni. – Megtenném, ha… bármilyen szót… meg tudnék formálni.

A lábaim közé nyúl és gyengéden feltérképezi a redőimet a duzzadt csiklómat dörzsölgetve ide-oda. – Ó, a francba – leheli. – Olyan nedves vagy. Imádtad, ugye?

Talán a hangjának áhítatos tónusa miatt. Vagy talán a varázslatos ujjai által keltett gyönyörhullámok miatt. Vagy, talán mert már olyan rég volt, hogy elengedtem magam. Bármi is az oka, az agyam logikus része offline módban pislog, így vadnak, gátlástalannak és elképesztően elevennek érzem magam.

A szavak egyetlen hosszú, lélegzetnélküli rohamként törnek elő a mellkasomból.

– Igen, imádtam és azt akarom, hogy addig fenekelj, míg el nem élvezek, és aztán azt akarom, hogy addig dugj, míg megint el nem élvezek, és aztán addig akarlak szopni, míg te el nem élvezel, és aztán az egészet az elejétől újra akarom csinálni.

Mintha messziről hallanám a mély, állatias morgást, ami a mellkasán végigdübörög. Aztán megfordít és felhúz, elhelyez a széttárt combjai közé. Keményen megcsókol, az egyik kezével a hajamba markol és a másik a torkom körül van, miközben én remegek és nyöszörgök a vágytól.

– Ez volt a legszexibb dolog, amit valaha hallottam, de nem foglak megdugni ma este – mondja rekedten, elszakadva a számtól és nehezen lélegezve, ahogy a szemeimbe néz. – Azt mondtad, hogy nem akarsz csak úgy beugrani az ágyba velem és én ezt tiszteletben tartom.

A szemeim elkerekednek a rémülettől. – Neeem, én nem mondtam ilyet. Bárki is mondta, az egy hülye, hülye ember volt.

– Egyébként sincs nálam óvszer.

És én nem szedek fogamzásgátlót, szóval ez határozottan nem megy.

Lehunyom a szemeimet és a vállára hajtom a fejemet elrejtve az arcomat. A csalódottság borzongása fut végig rajtam. A lábaim közötti mohó fájdalom üvölt a szükségtől.

– De még nem végeztünk – suttogja a csuklóm körüli szíjon ügyködve.

Kibontja, és a padlóra hajítja, aztán megrántja a pólóm szegélyét. A fejem fölé emelem a karjaim, és ő lerántja rólam és félredobja. Gyors munkával kikapcsolja a melltartómat és azt is félredobja, aztán lehúzza a farmeromat és a bugyimat, miután lerúgom a cipőimet.

Aztán pucéran ülök az ölében, erős karjaiban pihenve.

Elkezd cirógatni, a melleimet és a karjaimat és a csípőmet, csókolgat, miközben simogatja és szorongatja minden puha, titkos helyemet, belesóhajt a számba, ahogy hátradőlök és szétnyitom a combjaimat.

A gyönyör sűrű, édes kábulatában vagyok.

Sosem simogattak még így. Főleg nem olyasvalaki, aki úgy néz rám, mint ő vagy olyasvalaki, aki számára szentnek tűnik a testem puszta felfedezése és megbecsülése. A kezeivel tanulja a görbületeimet, sóvár szemeivel térképezi fel a húsom dombjait és völgyeit. Sosem láttam még férfit ilyen elragadtatottnak tűnni. Ilyen megigézettnek és elbűvöltnek.

Egyszerűen szólva ez kábító.

– Imádom, ahogy rám nézel – suttogom, ahogy néz, megbabonázva, a tenyerébe fogja a mellem. Minden feszélyezettségem, ami esetleg volt a testemmel kapcsolatban, elpárolgott attól, ahogy elmerülök az áhítatos szemeiben.

Rám emeli a tekintetét. Lenyűgöző a szemeiben tükröződő érzelmek intenzitása. Egy szívmegállító pillanatig nem tudok lélegezni.

– És én imádok rád nézni, szépséges Olivia – suttogja vissza rekedt hangon. – Ez egy olyan kiváltság, amit nem érdemlek, de olyan, amiért nagyon hálás vagyok.

Gombóc formálódik a torkomban. Valami megfeszül a mellkasomban, és hirtelen úgy érzem, sírni fogok.

Ő tudja. Tudom, hogy így van, mert a karjaiba zár és erősen magához szorít, megpuszilja a nyakamat és a vállamat és gyengéden ringat. Nem értem, mi történik, miért érezhetem ezt hirtelen… ennyire soknak.

De így van. Bármi is történik köztünk, az nagy érzés.

Valódinak érződik.

És ez az érzés ijesztő.

Amikor akadozó lélegzetet veszek, a nevemet mormolja. Ami úgy hangzik, mint egy ima.

Aztán újra megcsókol, szenvedélyesen, halk hangokat hallatva mélyen a torkából. Széles válla köré fonom a karjaimat és felé hajolok, az orromon keresztül veszem a levegőt, amikor ügyes ujjai megtalálják a középpontomat.

Egy párnát húz elő a kanapé háttámlájától és elhelyezi. – Feküdj vissza.

Hátradőlök, kinyújtózom a párnán és a fejem fölé emelem a karjaimat, így mindenem elérhetővé válik számára.

Kék szemei lángolnak, és azt morogja: – Krisztusom. Nézz magadra.

Sosem éreztem magam ilyen szépnek. Szépnek és nőiesnek és erőteljesnek, mindez amiatt, mert ez a gyönyörű férfi a birtokló kezeivel és a mohó tekintetével imád engem.

Fölém hajol, a tenyerébe fogja a mellemet és az éhes szájába veszi az egyik mellbimbómat. Ahogy körbe-körbe mozgatja a nyelvét, időnként megállva szopogatni, a hajába mélyesztem az ujjaimat és szaggatottan fújom ki a levegőt, a szívem kalapácsként ver.

A kopácsolás rosszabb lesz, amikor James rásuttog a bőrömre. – El akarom verni a puncidat.

Felemeli a fejét és válaszra várva néz rám.

Szavak helyett egyszerűen csak állom a tekintetét és szétnyitom a combjaimat.

A szemhéjai megrebbennek. Megnedvesíti az ajkait. Pulzusa a nyakán megvadul.

Nem tudom, melyikünk izgatottabb, ő vagy én.

– Ígérem, nem foglak bántani.

– Tudom – suttogom.

Valahogy tényleg komolyan gondolom.

Megcsókol, lágyan, a szemeit lehunyva. Amikor ismét kinyitja őket, az összes forróság, amit pillanatokkal ezelőtt láttam, valami mássá keményedett.

Valami sötétebbé… és sokkal veszélyesebbé.

Elektromosság pattog a bőrömön, libabőrössé téve a húsomat. Abban a pillanatban, ahogy James felemeli a kezét, eláll a lélegzetem, a szemeim kitágulnak, és a szívem felrobban egy kis állati pánikkal.

A karja lecsap. Okosan csap a széttárt combjaim közé.

A gyönyör erőszakos lökéshulláma áramlik keresztül rajtam.

Nyögök, felívelek, a szemhéjaim lecsukódnak és a combjaimat széjjelebb tárom.

A reakciómra James mélyen beszívja a levegőt. Aztán kiengedi a leghevesebb, legszexibb, legmocskosabb szavak áramlatát, amiket valaha hallottam, összeszorított fogai között beszélve, ahogy újra megüt. És újra.

És újra.

Bódultan felkiáltok, és úgy vonaglok az ölében, mint egy vad lény, valami, ami megszabadult a béklyóitól. Bármilyen szégyen, amit esetleg érezhetnék, hiányzik. Csak a lüktető nedves forróság van a lábaim között, a felfoghatatlan gyönyör, amint kemény keze gyenge húsommal ütközik és hangjának hipnotikus ereje, amint dicsér és elmeséli minden érzését a legmegrázóbban obszcén és egészen erotikus nyelven.

– …annyira kibaszottul gyönyörű, alig várom, hogy megdugjam ezt az édes puncit…

A csúcspontom heves összehúzódások sorozatában csap le, amitől sikoltok.

– …a kemény farkam mélyen benned lüktet…

– James! James!

– …olyan mélyen élvezek el ebben a csodálatos nedves punciban…

Zokogok, eláraszt az érzés, elfeledek mindent, a hangján és a testemet gyötrő görcsökön kívül, az agyam egy rejtett, sötét zugában tudom, hogy mindketten szabadjára engedtünk valamit a másikban. Valami régóta elnyomott vagy elfeledett, valami megnevezhetetlen, hatalmas erőt, amiről majd csak az idő fogja eldönteni, jó-e vagy rossz.

Ez a laza nyári flört képes felégetni az egész várost és füstölgő romok ösvénye marad a nyomában.

Aztán vége van és megcsókol.

És én egy síró, remegő zűrzavar vagyok az ölében.

– Csitt. Semmi baj, édesem. Semmi baj. Gyere, karolj át.

Olyan szelídek most a szavai. Olyan gyengédek. A kontraszt még inkább darabokra tép. A karjaiba húz, a mellkasához ölel és elkezd ringatni, a kezével végigsimít a hajamon és le a hátamon.

– Sa-sajnálom. Nem tudom, miért sí-sírok – csuklok, szipogok, az arcomat a nyakába temetem.

Melegen mondja. – Mert egy szexisten vagyok. Nyilvánvalóan.

Elkezdek nevetni a könnyeimen át. – Színlelhettem is, te egomániás.

Az állam alá téve egy ujját felemeli a fejemet és mélyen a szemeimbe néz. A hüvelykujjával megsimítja a nedves arcomat, azt motyogja: – Kivéve, hogy nem színlelted, édesem.

Az, ahogy folyton édesemnek nevez, megzavarja az agyamat.

Vagy ez a szívem?

– Beszélj hozzám – mondja, az ajkaival végigsimít a számon. – Kavarog a fejed. Hogy érzed magad?

– Úgy érzem… – Rémülten. Összezavarodottan. Kielégülten. Szomjasan. Kimerülten. És pisilnem kell. – Uhm… jól érzem magam.

James meglepetésemre hátraveti a fejét és felnevet.

– Mi van? – kérdezem kissé védekezően.

– Szerintem akkor van az egyetlen alkalom, amikor rendíthetetlenül őszinte vagy velem, amikor a kezem a lábaid között van. Megpróbálod újra?

Dörmögök. – Ne vigyorogj így rám. Nem olyan egyszerű számomra, hogy az érzéseimről beszéljek.

Elhal a mosolya. Egy csettintésnyi gyorsasággal komorul el, a szemöldökei között mély barázda lesz, ahogy néz rám. – Tudom. Sajnálom. Nem akartam, hogy rosszul érezd magad.

Rábámulok, tehetetlenül az édes érzékenység és a nyers férfiasság pusztító kombinációjával szemben. Hogy lehet ez a tökéletes férfi egyedülálló?

A mellkasára ejtem a fejem és sóhajtok. – Oké, lássuk. Először is – fizikailag – csodálatosan érzem magam. Úgy értem, hűha, James. Egy füstölgő hamukupacot csináltál belőlem. Ez hihetetlenül intenzív volt.

Amikor szünetet tartok, csendesen azt mondja. – Örülök. Köszönöm, hogy bíztál bennem. Ez sokat jelent nekem. Fogalmad sincs, ez mennyire különleges, és mennyire beindít engem, a látvány, ahogy szétesel a kezeim alatt.

Hitetlenül megrázom a fejem. – Valaki súgja neked a szöveget fülhallgatón keresztül, ugye? Van egy éjjel-nappal elérhető forgatókönyvíró csapatod, és most eszeveszetten jegyzetelik a legégbekiáltóbb romantikus dolgokat, amiket ki tudnak gondolni és a füledbe suttogják. Igaz?

– Ó, igen – mondja komolyan. – És elég sokba kerül, ezt jegyezd meg, de teljesen megéri.

Amikor felpillantok az arcára, az egész alsó ajka be van harapva és erősen próbál nem mosolyogni.

Annyira jóképű, hogy már fáj.

A lakás félhomályában, ahogy csak a holdfény és a város fényei ragyognak át az ablakokon, hogy megvilágítsák az arcát, úgy néz ki, mint egy álom. Részben mítosz és részben férfi, egy angyali látogató, akit azért küldtek teljes sötét szépségében, hogy elkápráztasson a sármjával.

A korábban érzett dagadó érzelem visszatér és elkezd növekedni a mellkasomban. A szívverésem felgyorsul. A legfurcsább súlytalanságot érzem, mintha a gravitáció eltűnt volna, és én az űrben lebegek úgy, hogy semmi sem tart lent a földön.

Összekapcsolódik a tekintetünk, és azok a kék szemei… azt csinálják, amiben a legjobbak.

Égnek.

– Mondd el a többit – parancsolja durva hangon, az incselkedés eltűnt. – Mondd el, mit érzel ebben a pillanatban.

Szétnyílik a szám. A szavak suttogva hangzanak el, ahogy belenézek a szemei végtelen mélységébe. – Minden egyes dolgot, amiről azt gondoltam, soha többé nem fogom érezni.

Az arca eltorzul. Úgy néz ki, mintha épp most szúrtam volna gyomron.

Amikor elnéz, mély lélegzetet vesz, én megfagyok a rémülettől. Mi a fenét csináltam?

– Rajtam van a sor, hogy bocsánatot kérjek – mondom mereven, próbálok felülni. – Ez túlzás volt. Nem szabadna, hogy személy…

– Állj!

Megragadja a karomat és a helyemen tart, így nem tudok felállni. Egy percig csendben ülünk, miközben a szabálytalan légzését hallgatom és a mellkasa egyenetlen emelkedését és süllyedését figyelem. Aztán nyel egyet és lassan kilélegzik, és én megpillantom, milyen erősen próbálja összeszedni magát.

– Amit csináltunk, az olyan személyes, amennyire csak lehet, függetlenül attól, hogy megosztjuk-e a múltunkat vagy sem. – Egy izom megfeszül az állában. A hangja rekedtté válik. – Imádom, hogy ezt mondtad. Csak… váratlan volt. – Lehunyja a szemeit. – Ez az egész dolog váratlan. Attól tartok, hogy nem kezelem túl jól.

Eláraszt a szégyen. Égek tőle. Az összes bőröm lehámlik, felfalja a megaláztatás sava.

Fogtam valami őrülten szexit és vicceset és melodrámává változtattam, és ezért legszívesebben pofán vágnám magam.

– Szerintem én sem – mondom, a hangom feszült. – Lehet, hogy rossz ötlet volt.

Megcsóválja a fejét és ugyanazzal a gyomron szúrt tekintettel néz rám. – Nem, ez nem rossz ötlet – mondja hevesen, közelebb húzva a mellkasához. – Ne mondd ezt, kérlek.

Összehúzom a szemöldökömet, teljesen összezavarodva. – James, neked kell segítened ebben. Te kérted, hogy legyek veled teljesen őszinte. Te kérted, hogy beszéljek az érzéseimről, és megtettem. Aztán kiakadtál. Aztán én akadtam ki, mert te kiakadtál. És most… – frusztráltan dohogok. – Őszintén nem tudom, mi történik most.

A homlokomnak támasztja az arcát és csendesen sóhajtozik, közel húz a testéhez és a nyakhajlatomba dugja a fejét. – Az történik, hogy kibaszott idióta vagyok.

Mikor nyilvánvalóvá válik, hogy ez az egyetlen magyarázat, amit kapok, azt mondom szárazon: – Ó, jó. Ez mindent megmagyaráz, köszi.

Felemeli a fejét és perzselő pillantást vet rám. – Valaki keresi a seggét, hogy elfenekeljék.

Édesen mosolygok rá. – Nem, igazából egy nyakmerevítőt keresek, mert a hangulatingadozásaid miatt komoly ostorcsapás-sérülésem van.

Éppen hozzáfűznék még valami okos megjegyzést amolyan „Elfelejtetted bevenni a gyógyszereidet?” stílusban, amikor rájövök, hogy ez jogos kérdés lehet.

Lehet, hogy kezelés alatt áll. Tudomásom szerint, akár meg is hibbanhatott.

Összehúzza a szemeit. – Ha arra gondolsz, hogy sorozatgyilkos vagyok-e vagy valami, a válasz nem.

Reszketeg levegőt veszek. Hogy a fenébe olvashat a gondolataimban?

– Én csak el vagyok cseszve, Olivia. Semmi vészjósló. Nem vagy miattam veszélyben. Csupán nagyon el vagyok cseszve és többé már nem tudom, hogyan legyek normális, és remélem… úgy értem, azt akarom… – Élesen kifújja a levegőt, majd azt mormogja. – Bassza meg.

Látni, hogy milyen nyomorultnak látszik és hallani, milyen negatívan gondol magára, a szomorúság és az anyai ösztön kettő az egyben ütést mér egyenesen a gyomorszájamba.

– Hé – suttogom, a kezeim közé veszem az arcát. Az arca forró. Az állán lévő borosta csiklandozza a tenyeremet. – Elcseszett, értem én, oké? Jól bánok az elcseszettel. Én és az elcseszett a legjobb barátok vagyunk, ha tudni akarod az igazat. Szóval ne érezd magad rosszul emiatt. Kérlek, semmi miatt ne érezd magad rosszul.

– Ez számomra is teljesen váratlan, de szerintem csodálatos vagy. Csodálatosan érzem magam veled. – Egy picit elhallgatok. – Valójában, az idő nagy részében hisztérikusnak érzem magam és az idegösszeomlás vagy egy súlyos szívroham szélén állok, amikor veled vagyok, de a jó értelemben, ha van ennek értelme. Miattad érzem azt…

Meg kell állnom, hogy kigondoljam a megfelelő szót. A mély megdöbbenéssel együtt jön elő.

– Miattad érzem azt, hogy élek.

A félhomályban James szemei drágakőként csillognak. Ádámcsutkája mozog, ahogy nyel. Szorosam körém tekeredik, a karjai remegnek. Ahogy a hangja is, amikor azt mondja. – Ugyanez.

Egy szó. Egy szótag. Mégis világosabban közvetíti a valódi érzelmeit, mintha tovább folytatná.

Elképzelem, hogy egy kötél van kifeszítve előttem, magasan és feszesen a feneketlen mélység felett, olyan messzire, hogy nem látom a végét. A levegő néma és mozdulatlan, de feszült a várakozástól, mint egy visszatartott lélegzet. Az egyetlen hang a szívverésem dübörgése a fülemben, ahogy koncentráltan bámulom a döntésemre várakozó vékony kötél hosszát. Arra vár, hogy kitaláljam, megfordulok-e és lemászom a magas emelvényről, amin állok vagy előre lépek, és a lábaim súlyában bízom.

Ha abba akarom hagyni ezt a dolgot Jamesszel, most kellene abbahagynom. Azt kellene mondanom neki, hogy túl sok, túl korai, túl veszélyes dolog, hogy játszunk. Azt kellene mondanom neki, hogy menjen el.

Ehelyett leengedem az egyik meztelen lábamat a biztonságot nyújtó magaslatról, amin állok és kilépek a kötélre.

Tízedik fejezet

 

Fordította: Suzy

 

Fokozatosan ébredek fel, felfelé lebegve a tudatba, mintha egy suttogóan, puha felhőn lennék. Amikor kinyitom a szemem, a hátamon fekszem az ágyon, meztelenül, de egy lepedővel takarva. Kora reggel van. Gyöngyszürke fény szűrődik át a függönyökön, megvilágítva a szoba széleit.

Egyedül vagyok.

Szánok egy pillanatot arra, hogy csak lélegezzek és rácsodálkozzak a boldogság ezen új csillogó érzésére.

A múlt éjjel James vitt az ágyba. A karjaiba vett a kanapéról és bevitt a hálószobába olyan könnyedén, mintha csak egy gyerek lennék. Lefektetett a lepedőkre, aztán mögém heveredett, a testünk összegabalyodott és átkarolta a derekam, az orrát belefúrta a hajamba. Egyenletes lélegzetvételének hangjára aludtam el.

De most ébren vagyok, és egy könyv van kinyitva mellettem a párnán, az egyik oldalán egy sárga öntapadós cetlivel.

Felülök, felveszem a könyvet és megnézem a cetlit. Ez áll rajta takaros kézírással – „Hogy mondhatod, hogy ez a legrosszabb hamis biblikus próza? Ez a valaha volt legjobb hamis biblikus próza.”

A könyv az, Akiért a harang szól Hemingwaytől. James biztos Estelle könyvtárából szerezte.

A cetli pontosan az alá a sor alá van ragasztva, amit kigúnyoltam a vacsora alatt: „Érzed? Én te vagyok, te pedig én. És én, szeretlek téged, ó, nagyon szeretlek. Nem vagyunk hát valóban egyek? Nem érzed? A te szíved az én szívem is.„

A világom biztos kifordult a sarkaiból, mert be kell vallanom, most ezek a szavak meglehetősen jól néznek ki.

Aztán megállok és eltűnődőm, vajon mennyi ideig tartott Jamesnek mire megtalálta ezt a bizonyos könyvet Estelle nagy és rendezetlen könyvtárában. És a felfedezésen túl, mennyi ideig tartott, hogy kinyomozza a pontos idézetet. Vagy fejből tudta, melyik oldalon van?

– Jaj, ne – mondom hangosan, riadtan. – Hemingway a kedvenc írója?

Erről komoly megbeszélést kell tartanunk. Nem tudom, hogy folytathatom-e a szórakozást egy olyan férfival, akinek a kedvenc szerzője híres mondása volt, hogy csak a hegymászás, a bikaviadal és az autóversenyzés az igazi sport.

Úgy értem, ugyan már. Ennyi macsóság?

Személy szerint úgy gondolom, hogy túlkompenzált valami mélyen gyökerező kisebbrendűségi érzést, de csak szerintem.

A semmiből felvillan egy ötlet. Egy Technicolor jelenet jelenik meg az agyamban teljesen kiforrva. Tiszta, mint egy kép, pofonegyszerű és egy égető adrenalinlöket kíséri.

Kiugrok az ágyból és meztelenül a könyvtárba futok, és levetem magam egy székre a nagy redőnyös íróasztal előtt, felkapom a ceruzát onnan, ahol hagytam a legutolsó írásra tett kísérletemkor és dühösen firkálni kezdek a sárga vonalas jegyzettömbre.

Három órával később hagyom csak abba, amikor a jobb kezem elkezd begörcsölni.

Kimerülten és lenyűgözve dőlök hátra a széken és pörgetem át az általam írt oldalakat.

Ritka, hogy az ihlet csak így lecsap rám, a karakterek, a párbeszédek és a jelenetek is ennyire részletesen. Általában az írás egy fárasztó folyamat, egész kéziratok készülnek fájdalmas oldalanként, ahogy engedelmességre bírom a természetes önbizalomhiányomat és a lustaságomat. De ez…

Ez az, amit az írók „áramlásnak” hívnak, a teljes belemerülés unikornis állapotának, amikor az idő elveszti minden jelentőségét és a szavak úgy ömlenek, mint víz a csapból egy szempillantásnál nem több erőfeszítéssel.

A telefoncsörgés tompa hangja az, amitől végül felkelek a székből.

Bemegyek a nappaliba, a parketta hűvös és sima a meztelen talpam alatt. A táskámat az előszoba padlóján találom meg, kiveszem belőle a mobilomat és mosolygok, amikor meglátom a számot a kijelzőn.

– Barátnőm – mondom, miután felveszem – remélem ülsz, mert amit mondani készülök, az ki fogja húzni a szőnyeget a lábad alól.

Kelly felkiált. – Ó, Istenem! SzexeltélJamesszel?

Mindig egyedi módon használja az igéket, például így: „szexelni” ahelyett, hogy „szeretkezni”. A férje ezt idegesítőnek találja, de szerintem aranyos.

Szemérmesen mondom. – Nem tudom… mi a te meghatározásod a szexre?

– Amikor a kiálló belép a beállóba! Na!

Megforgatom a szemeimet, bemegyek a hálószobába, hogy felvegyek valamit. – A nemi szervek nem köldökök, te dinka, de e meghatározás szerint nem. Nem szeretkeztünk.

Zavartnak hangzik. – Bármi övé belépett bármi tiédbe?

– Aha.

Izgatott zihálás, aztán – Istenkém, mondd gyorsan – elhallgat. – Kivéve, ha lábujjak vannak benne. Semmit sem akarok hallani a lábujjszexről. Az egyszerűen undorító.

Az orromat ráncolva mondom. – Lábujjszex? Az létezik egyáltalán?

– Bébi, fogalmad sincs róla. Emlékszel, hogy azt mondtam, rákeresek neked a szex témára a Google-ön? Hát, megtettem. És egy egész világnyi furcsaság van, aminek a létezésről fogalmam sem volt. Tudtad, hogy vannak emberek, akiket az izgat fel, ha csípős rovarok mászkálnak a testükön? Én ettől csak összeszarnám magam, nem elélveznék.

Nem tehetek róla, de elkezdek nevetni. – Mondtam, hogy maradj távol a Google-től, te bolond.

– És igazad volt. Néhány kép miatt, amit láttam, átfogó pszichoterápiára lesz szükségem.

Lekapom a köntösömet a fürdőszobaajtón lévő akasztóról és belebújok, áttéve a telefonomat egyik fülemről a másikra. Amikor a gyomrom hangosan megkordul, a konyhába indulok, hogy keressek valami ennivalót.

– Megígérem, hogy sem rovarok, sem lábujjak nincsenek benne, oké?

– Oké. Most ülök, szóval folytasd és meséld el, mi történt. És ne hagyd ki a szaftos részeket se. Én itt rajtad keresztül élek.

Kinyitom a hűtőt és bekukkantok. – Hát, először is, addig náspángolta a puncimat, míg olyan keményen el nem élveztem, hogy sírva fakadtam.

Hallok egy hangos puffanást és azon tűnődöm, hogy Kelly leesett-e a székről.

– Viccelsz velem? Te most kibaszottul szórakozol velem? – kiabálja.

– Istenre esküszöm, barátnőm.

– A nem kedvelek semmi mást a misszionárius pózon kívültől egyenesen oda jutottál, hogy elnáspángolják a nunidat? És a nunidat a puncidnak nevezed? Mi a fenét csinált veled az a férfi? Egy randi és hirtelen te lettél Rebecca De Mornay a Kockázatos üzletben?

Szárazon azt mondom. – Elég a gyöngysor szorongatásból, nagyi. Hadd jegyezzem meg, hogy nem egészen tíz másodperce használtad a „baszni” szót. Szóval nem én vagyok az egyetlen mocskos szájú ebben a beszélgetésben. És komolyan ezzel a régi filmes utalással jössz?

Finomkodva mondja. – Nos, elnézést, hogy nem ismerek semmilyen újabb filmet a prostikról.

Kiveszek egy dobozos üdítőt, felpattintom a tetejét és egyszerre lehúzom a felét. – Még Julia Roberts sem lehetek a Micsoda nőből? Vagy mi volt az a másik film, az, amiben Nicholas Cage egy alkoholista és az a csinos szőke prosti beleszeret?

– Las Vegas, végállomás – kiált fel Kelly. – És mi a francért beszélgetünk mi prostikról?

– Hé, te hoztad fel – lehúzom a maradék üdítőt, elfojtva egy büfögést.

Valami motyogás és bosszús morgás hallatszik a vonalban, aztán Kelly azt mondja. – Ha nem meséled el rendkívüli részletességgel az elejétől a végéig, hogy mi történt tegnap este, kirúglak, mint legjobb barátomat.

Komolynak hangzik, így egy kis gondolat-összeszedő szünet után mindent elmesélek neki.

Amikor végzek, mennydörgő csend visszhangzik a telefonban.

– Hello?

– Itt vagyok – mondja Kelly halkan.

– Nos? Mit gondolsz?

– Mit gondolok? Mit gondolok én? Azt hiszem, lelökném a saját anyámat a lépcsőn, hogy tíz percet tölthessek egyedül egy szobában a csődöröddel. Szent Habakuk, Olivia. Beszéljünk az intenzitásról.

Becsukom a hűtő ajtaját és kisétálok a konyhából, a múlt éjszaka emlékei elterelik a figyelmemet az éhségemről. Emlékek James gyönyörű arcáról és a szemeiben csillogó érzelmekről. – Tudom – mondom lágyan. – Ez elég szürreális.

– Szürreális, az igaz! – vihog, a hisztéria határán. – Egyszer sem vette le a nadrágját! Hogyan is lehetséges ez egy férfinál? Az orgazmusig visz egy nőt az ölében és magán tartja a nadrágját? Mesélj erről az emberfeletti akaraterőről! Mike letépi magáról az összes ruháját és rám ugrik, ha csak az irányába levegőt veszek.

Ezen eltöprengek egy pillanatig. – Talán át van szúrva a pénisze és tudja, hogy esetleg elájulnék, ha meglátnám, így megpróbálja nekem megkönnyíteni egy orgazmussal egy ideig.

Kelly horkant. – Hát, te lovagolsz azon a kövér, átszúrt anakondán, testvérkém, és ügyelj arra, hogy jó jegyzeteket készíts, amikor megteszed, mert mostantól az Olivia Nuniját Elnáspángolják, napi részeinek fogok élni, Jóképű Jamesszel, a Mocskos Szájú Művésszel a főszerepben.

Feloldódok a nevetésben. – Te megzavarodtál.

Szárazzá válik a hangja. – Húsz év házasság egy olyan férfival, aki szerint az az előjáték, ha az ágy szélén állva az arcomba nyomja a petyhüdt dákóját, mikor majdnem elalszom, bármelyik nőt az őrületbe kergetne.

– Juj.

– Ja, ne is mondd. De figyelj.

Aztán a hangszíne változásától aggódni kezdek. – Mi az?

– Csak… légy óvatos. Tudom, hogy felállítottad az alapszabályokat és mindketten megegyeztetek, hogy nem válik személyessé, de a szex megbonyolítja a dolgokat. Nem akarom látni, hogy sérülsz.

Egy halk figyelmeztető csengő szólal meg az agyam mélyén, ugyanaz a sürgős riasztás, amit tegnap éjjel hallottam, amikor szétestem James karjai között. Félretolom.

– Ne aggódj! Nyitva tartom a szemem. Valójában azt hiszem, hogy ez jót tesz majd nekem. Leszedi a pókhálókat, úgymond. Ma reggel felkeltem és megírtam egy új könyv öt fejezetét.

Kelly izgatott kurjantása fülsértő. – Ez nagyszerű!

Vigyorgok. – Tudom. Én is nagyon jól érzem magam emiatt. Ez sokkal másabb, mint a szokásos munkám, de azt hiszem, egyike lehet a legjobbjaimnak.

– Szent szar, Olivia, annyira örülök neked! Elsősorban pontosan ezért mentél Párizsba! Ki tudta, hogy csak valami legendás farokra van szükséged, hogy beindítsd az agyad?

Az izgatottsága fertőző és megint felnevetek. – Technikailag még nem kaptam meg a legendás farkát, csak egy legendás orgazmust.

– Jézus, gondolj bele, mi fog történni, ha közösülsz azzal a fickóval! Azzal végezheted, hogy megírod a következő nagy amerikai regényt. Ha megnyered a Pulitzert, ki kell állnod a színpadra és minden elismerést a nyaralós kalandod csodálatos péniszének kell tulajdonítanod.

Elképzelem magam estélyi ruhában a színpadon egy zsúfolt amfiteátrumban, átveszem a díjat egy jóvágású szmokingos úriembertől, aztán megfordulok az emelvényen, hogy szívhez szóló beszédet mondjak hálásan James csodálatosan inspiráló nemi szervének, miközben a közönség tátott szájjal néz.

A kép megszakad, amikor bejön egy másik hívás. Amikor ránézek a kijelzőre, látom, hogy James az.

– Kell, Mr. Legendás Farok hív. Visszahívhatlak később?

– Holnap majd beszélünk. És ne felejtsd el…jegyzetelj szépen.

Befejezi a hívást, mosolyogva hagyva engem. Átkattintom Jamesre.

– Hello?

– Mosolyogsz – mondja meleg hangon.

Megfordulok és kinézek a nappali ablakán. – Honnan tudtad? Most épp távcsövön keresztül figyelsz?

– Hallom a hangodon.

– Ó. Tényleg?

– Igen, tényleg. Tudtad, hogy úgy nézel ki alvás közben, mint egy angyal?

Forróság kúszik az arcomba. A kanapéhoz sétálok és leülök, végigsimítom a kezemmel a helyet a középső párnán, ahol James az ölében tartott.– Nem hiszem, hogy bárki is megfigyelte ezt ezelőtt, nem.

– Hát, így van. Egy pornográf angyal, ha létezik ilyen. Aggódtam, hogy orvosi segítségre szorulok ma, mert a farkam egész éjjel kemény maradt.

– Ezt észrevettem –suttogom.

Egy pillanat múlva durván súgja vissza. – Annyira kibaszott szép vagy. A bőrödtől sírni támad kedvem.

Vigyorgok és elpirulok. – Tudom, hogy ez egy dal egyik sora, Rómeo.

– A fenébe. Elkaptál. A forgatókönyvíróim szüneten vannak. De bónuszpontok az erőfeszítésért?

– A legkevésbé sem hangzol sajnálkozónak, úgyhogy nincsenek bónuszpontok.

– Hmm. Mit szólnál ahhoz, ha azt mondanám, hogy most attól kemény vagyok, hogy hallom a hangod?

– Kevésbé romantikus, ám sokkal reálisabb. Adok neked egy pontot.

A hangja kötekedővé válik. – Ó, romantikát akarsz, ugye? És én azt hittem, csak a testem miatt kajtatsz utánam.

– A hihetetlen tested miatt, igen, sajnálom, hogy ezt mondom, de ez minden, ami érdekel. Egyébként kérdezni akarok tőled valamit.

– Mit?

– A tetoválás a válladon. Tegnap éjjel túl sötét volt, hogy el tudjam olvasni. Mi áll rajta?

A habozása egy hirtelen feszültség-reccsenés a vonalon keresztül. – Durisdurafranguntur.

Ez latin, ennyit tudok. Azt is tudom a hangszíne változásából, hogy veszélyes területre léptem, de nem tehetek róla, tovább lépek. A kíváncsiságom túl erős. – Ez mit jelent?

A válasz halkan érkezik. – A kemény dolgokat kemény dolgokkal lehet összetörni.

Az egyszerű dőlt betűs szövegre gondolok a válla domború izmán. Alatta két rejtélyes sor volt rövid fekete vonalakból, mint valami vonalkód.

Baljós nyugtalanság kúszik át rajtam, mintha valaki a síromra lépett volna.

– Ó.

Kínos csendben ülünk, míg meg nem szólal. – Észrevettem, hogy nincs tetoválásod.

A körülményeket figyelembe véve ez olyan elegáns, amilyen egy témaváltás lehet, így sodródom. – Nem vagyok a tűk nagy rajongója.

A hangja meleg. – Ez igaz. Mondtad, hogy nem szereted a fájdalmat.

– Akármilyen. Egy nagy gyerek vagyok, amikor fizikai fájdalomról van szó. Egy lógó körömszéltől is sírógörcsöt kapok.

– Ahogy egy orgazmustól is.

Tudom, hogy csak kötekedik velem, mert a hangja simogatóan lágy, de attól még zavarban vagyok. Elkezdenek égni a füleim.

Sejti, miért hallgatok. – Ne legyél zavarban. Remélem, hogy mostantól szeptemberig olyan gyakran ríkathatlak meg, amennyire lehetséges.

Ideges leszek, ahogy elképzelem magam, hogy sírok, akárhányszor hozzám ér. A tenyerembe ejtem a fejem, felnyögök. – Van egy olyan rossz érzésem, hogy sok zsebkendőre lesz szükségem.

– Elmegyünk majd az egyik nagyáruházba és feltankolunk belőle.

– Abból ítélve, hogy mennyire izgatottá teszel engem, repülősóból is be kell vásárolnunk. Hajlamos vagyok összeomlani valahányszor találkozunk.

– Gondolod, hogy tartanak defibrillátort is? Mert valószínűleg valamikor szükségem lesz rá. Inkább előbb, mint utóbb, figyelembe véve, mit tett szívemmel az, amikor láttam, hogy elélveztél. – A hangja durvává válik. – Alig várom, hogy újra rád tegyem a számat. Álmodtam arról, milyen édes az ízed. Amikor felébredtem, a farkam lüktetett.

Annyira vággyal teli a hangja, hogy izzadni kezdek. Nem ő az egyetlen, akinek talán defibrillátorra van szüksége.

Halkan mondom. – A dolgok itt is kezdenek lüktetni.

Azt a morgó farkas hangot adja ki, amit furcsán izgatónak találok. – Nedvesedik a puncid, Olivia?

Imádja ezt a szót: punci. Bevallom, ez soha nem volt a kedvencem, de az ő szájából, ahogy olyan sok férfias szükséggel mondja, mostanában előnyre tett szert.

– Igen. Mikor láthatlak? Szeretném viszonozni a hihetetlen orgazmust, amit tegnap éjjel kaptam tőled.

Éles lélegzetvétele elárulja, hogy a hangomban lévő szükség ugyanolyan hatással van rá, mint rám az ő hangjában lévő szükség.

– Néhány napra Németországba kell mennem, de péntekre visszaérek. Vacsora?

– Mindenképpen. – Büszke vagyok magamra, hogy nem kérdezem meg, mi van Németországban, mert végül is ez az egész csak-semmi-személyes dolog az én ötletem volt.

– Jó. Ötkor érted megyek.

– Kicsit korainak tűnik a vacsorához.

– Először el akarlak vinni valahová.

– Ó, egy rejtély. Tetszik.

– És Olivia?

– Igen?

– Ruhát vegyél fel.

Leteszi, otthagyva engem remegő kezekkel, robbanásra kész pulzussal és a vad képzelgésemmel az összes lehetséges forgatókönyvről, miért akarja, hogy ruhát vegyek fel.

Egy újabb villanásnyi ihlettől visszafutok a könyvtárba és a sárga vonalas jegyzettömbhöz.

Nem állok fel az asztaltól, míg be nem sötétedik.