3.-4. Fejezet

 

Harmadik fejezet

 

Fordította: Tony

 

Még jóképűbb, mint emlékeztem.

Valószínűleg a gyertyafény és a nemi hormonok homályos ragyogásának együttes hatása teszi, amelyet az őt körülvevő nyafogó nők termelnek, de a pasi határozottan lenyűgöző.

James, teljesen feketében áll az elegáns szalon sarkában álló hatalmas zongora mellett. Fekete nyitott nyakú ing, fekete nadrág, fekete bőrcipő van rajta, ami ilyen messziről nézve is drágábbnak tűnik, mint Guam éves bruttó hazai termelése.

A rajongóival beszélgetve nem tűnik sem boldognak, sem nyugodtnak. Igazából olyan, mint egy sarokba szorított farkas.

Érdekes.

Aztán felpillant, észreveszi, hogy figyelem, és mozdulatlanná dermed.

Én félrenéznék, de lefagytam. A földbe gyökereztem. Kővé váltam ugyanattól az elektromosságtól, ami a kávézóban is végigáramlott rajtam, amikor a szemembe nézett.

Nem, nem is kővé.

Folyékony lávává.

A forróság hullámokban indul el a mellkasomból a nyakam felé, aztán eléri az arcomat. Csak állok ott, ég a fülem, zakatol a szívem, amíg a kapcsolat már elviselhetetlen, és elszakítom a pillantásomat.

A megkönnyebbülés azonnali.

Megfogadom, hogy soha többé nem nézek felé.

– Á, hát itt van! Üdvözlöm, kedvesem, üdvözlöm!

Edmond sugárzó arccal lép mellém, és megcsókolja a kezem. Aztán közelebb hajol, és összeesküvőn a fülembe suttog. – Très magnifique[1] ebben a ruhában. A teremben levő férfiak fele már szerelmes magába.

A szóban forgó ruha az egyetlen, amit magammal hoztam, testhezálló, zafírkék sifonból készült darab, amely csodával határos módon kiemeli az arcbőrömet és az alakomat is. Hirtelen felindulásból hoztam magammal, gondolva, hogy talán az operába vagy valahova felvehetem, de a ruhatáram többi része farmerból, pólókból és kényelmes cipőkből áll, úgyhogy úgy gondoltam, ez jó alkalom lesz felvenni.

– Köszönöm. Azt hittem, túlöltözött leszek, de úgy látom, tévedtem.

A szalon tele van emberekkel, akik nyilvánvalóan nézik a divathét bemutatóit. Soha életemben nem láttam még ennyi csillogást. Azt gondolná az ember, hogy az angol királynőt fogadjuk. Még Edmond is szépen ki van öltözve, gyönyörű tengerészkék öltönyben, vörösbegy-tojás kék selyemnyakkendővel és zsebkendővel. A bőrcipője úgy csillog, hogy szinte elvakít.

– Ott a díszvendég a zongoránál, de pillanatnyilag körül van véve, úgyhogy hadd mutassam be a többieknek. Jöjjön!

Edmond megfogja a könyökömet, és a tömeg felé vezet. Úgy érzem magam, mint a marha, amit a vágóhídra vezetnek.

A szerencse úgy hozza, hogy az első ember, akinek bemutatnak, egy bájos szőke, feszes mellekkel, és akkora tüdővel, mint Pavarottié. Még felöltözve és felegyenesedve is azonnal felismerem, hogy ő az a sikoltozó, aki Estelle-lel szembeni lakásban volt.

– Mademoiselle Gigi, hadd mutassam be Mademoiselle Oliviát. – Edmond büszkén hozzáteszi. – Olivia író.

Riadtan egy köszönést mormolok, amikor Gigi kitárt karokkal, és összeszorított ajkakkal rám veti magát. Megragadja a vállamat, és mindkét arcomra cuppanós puszit nyom, aztán karnyújtásnyira tart, és vigyorog, mint egy holdkóros.

Közelről a mellei még impozánsabbak.

– Bonsoir[2], Olivia! – kiáltja. – Annyira örülök, hogy találkoztunk!

Ez drogozik. Tutira drogozik.

Elfordítja a fejét, és átkiált a válla felett. – Gaspard! Venez ici![3]

Egy férfi, aki a terem másik felében néhány másik emberrel beszélget, megfordul, és felénk néz. Magas és karcsú, gyönyörű sötét öltönybe öltözve, és járás közben kicsit biceg, amiről feltételezem, hogy a kicserepesedett, kiszáradt és túlhajszolt pénisze miatt van.

Ő Gigi partnere. Az egész nyivákolás okozója.

A morgó.

Gaspard barátságosan mosolyogva megáll előttem, és kinyújtja a kezét. Valami érthetetlent mond franciául.

Megfogom a kinyújtott kezét, és próbálom nem azt érezni, hogy az egyik olyan borzalmas szappanoperában vagyok, amiben előre felvett nevetősávok vannak, és olyan bamba idióták a főszereplők, akik a való életben börtönben lennének.

– Bonsoir, Gaspard. Örülök, hogy találkoztunk. – Tudom, milyen hangot adsz ki, miközben elélvezel.

Gaspard vagy nem beszél angolul, vagy ő is az a fajta francia, aki tud, de a világ minden kincséért sem vallaná be, mert franciául válaszol, még mindig kellemes mosollyal, miközben nyíltan bámulja a dekoltázsomat.

– Sajnálom, nem beszélek franciául.

Válaszul, Edmond, Gigi és Gaspard élénk beszélgetésbe kezd – igen, jól gondoltad – franciául.

Gaspard még mindig nem engedte el a kezem.

– Örülök, hogy megismerhettelek titeket – mondom Giginek, kiszabadítom a kezem Gaspard nyirkos szorításából, és elhúzódok –, és most hozok egy italt.

Megfordulok, és a terem túloldalán felállított bár felé veszem az irányt, remélve, hogy Edmond nem rohan utánam, mert lehet, hogy megrúgom, mint egy megrémült ló.

Még öt perce sem vagyok itt, és már pánikolok.

– Bourbont – szólok a pultosnak, amikor odaérek kifulladva a rövid sprinttől.

Tényleg el kéne kezdenem edzeni, de sajnos csak az olyan fizikai gyakorlatokat élvezem, amiket fekve lehet végezni.

A pultos egy gyönyörű bőrű, elegáns nyakú fiatal nő, akinek a szeme sem rebben, amikor egy hajtásra ledöntöm a bourbont amit kitöltött, és újat követelek. Szerintem ő az egyetlen ember a teremben, akit kedvelnék.

Aztán feltűnik mellettem egy feketébe öltözött alak, én pedig elgondolkodok, hogy mit követhettem el előző életemben, hogy Isten ennyire gyűlöl.

– Én is azt kérem, amit a hölgy iszik – mondja James a pultosnak, felém biccentve.

Nem biztos, hogy van valami extra mentális bibije, de üsd ki magad.

A nő kitölti az italát, aztán egy pár felé fordul, akik épp most érkeztek, otthagyva Jamest és engem, ahogy csendben állunk a fal felé fordulva, itallal a kezünkben.

Jó illata van.

A kávézóban ezt nem vettem észre. Leginkább azért, mert a többi érzékem túlterhelődött attól, hogy ránéztem, és nem tudott megfelelően működni. De most itt az illata az orromban, és ugyanolyan finom, mint a többi része. Az egyetlen értelmes dolog, amit tehetek, hogy megiszom a maradék bourbont, ami kiégeti az illatát az orromból, tehát ezt teszem.

– Helló – mondja egy idő után, de nem néz rám.

Tucatnyi különböző válaszon vacillálok – beleértve azt is, hogy kirohanok a szobából –, aztán egy nyugodtnak hangzó „Szia!” mellett döntök.

Még azt a két szótagot sem tudom kiejteni, ami a Hellóhoz kellene. Ennek az embernek a közelében lenni nem egészséges a számomra.

De felnőtt nő vagyok, aki sokkal keményebb szarságokon van túl, mint egy vonzó férfi mellett állni, így egy gyors mentális lelkesítés után, újra megszólítom Mr. Fincsit.

– Szóval, úgy tűnik, te tényleg művész vagy.

Egy csöppnyi nevetés melegíti a hangját. – Úgy tűnik.

– Úgy hallottam, nagyon tehetséges vagy.

Felém fordul, és rám néz. Olyan, mintha a napban állnék.

– Szereted a művészetet?

– Nem. Azaz igen. Úgy értem, valamennyire. Attól függ. Egyes művészeteket jobban, mint másokat. Mozi. Zene. Irodalom. Ezeket szeretem. De nem igazán tudok sokat a művészet művészetről. Amit te csinálsz. Rajzolás és festés, meg ilyenek.

Egy ideig csendben van, valószínűleg azon gondolkodik, hogy mennyire előrehaladott az agytumorom. Aztán azt mondja: – Nem kedvelsz engem.

Megiszom a bourbonöm maradékát, és óvatosan leteszem a poharat a bárpultra. – Ezt nem mondtam.

– Nem kellett. Az az egész testes megrázkódás megtette helyetted.

– Az nem az ellenszenv miatt volt.

Kicsúszik, mielőtt megakadályozhatnám, veszélyesen és durván ott lóg, mint egy nyitott seb.

– Nem? – kérdezi James halkan. – Akkor mitől?

A francba. – Én… nem szeretem a partikat.

– Hmm. Szóval a mostani és tegnap a kávézóbeli nyilvánvaló kényelmetlenségnek semmi köze hozzám.

Nem hangzik meggyőzöttnek. Tényleg utálom, amikor az emberek túl jó megfigyelők. És az „embereken” a férfiakat értem. Miért áll ott, és figyel engem?

Nézve engem?

– Kényelmetlenül éleslátó vagy – mondom szárazon.

– Hülyének tettetem magam, ha ezzel elérem, hogy rám nézz.

Elgondolkodom, tudatában annak, hogy megfogadtam, nem fogok többé ránézni, és tudatában vagyok az egyre növekvő késztetésnek is, hogy mégis megtegyem. Csodás illatával az orromban, és gazdag hangszínével a fülemben, az elhatározásom gyorsan megtörik. De nem adhatom fel anélkül, hogy határokat szabnék.

– Rád nézek, ha megígéred, hogy nem kéred, hogy lerajzolhass, és nem mondasz semmi furcsát a szememről.

– Megegyeztünk – mondja azonnal.

Ez túl könnyű volt. – És talán próbáld meg pár ezer fokozattal lejjebb venni a bámulást.

– Bámulást? Én nem bámulok.

– Dehogynem.

A hangja egy oktávot mélyül. – Ha mégis, az azért van, mert annyira kellemes rád nézni.

– Hah! Hízelgéssel nem mész semmire, Rómeó. Immunis vagyok rá.

Folytatnom kell a gúnyolódást, hogy ne vegye észre, hogy szavaira borzongás futott végig rajtam, és az összes szőr feláll a karomon.

Veszélyben vagyok itt. Komoly, küszöbön álló veszélye áll fenn annak, hogy érzéketlenül elcsábít egy jóképű művész, aki felváltva késztet arra, hogy sikoltozva elmeneküljek, vagy meztelenre vetkőzzek, és a felsőtestére mászva rácsimpaszkodjak, mint egy rák.

Az elmém ekkor megragadja az alkalmat, hogy bemutasson nekem egy élénk emléket a maszturbálás közben előidézett fantáziámról. A fantáziáról, amiben úgy dug meg, mint egy bajnok, és közben elfenekel.

– Pincér! Még egy bourbont, kérem!

A nő visszafordul, és újratölti a poharamat, és szerencsére nem néz közben rám szemrehányón, amiért pár perc alatt már harmadik italomat rendelem.

Amikor eltávolodik, James és én újra hallgatásba burkolózunk, de ezúttal a profilomat bámulja, én pedig azt kívánom, bárcsak lenne nálam valami, amivel legyezgethetem magam.

Amikor nem fordulok felé, halkan káromkodni kezd. – Gyerünk már! Meg tudod tenni! Ígérem, hogy nem harapok.

– Persze. Minden harapdáló ezt mondja.

– Tényleg? Olyan sok harapdálót ismersz?

– Ó, igen. Hogy őszinte legyek, egyfajta harapdáló mágnes vagyok.

– Milyen érdekes. Egy kennelben dolgozol?

– Rosszabb. – A könyvkiadásban, ahol a piranha-nál csak a cápák vannak többen.

– Ha kitalálom a munkádat, rám nézel?

– Soha nem találod ki. De csak rajta.

– Író vagy.

Olyan gyorsan kapom felé a fejem, hogy csodálkozom, nem törik ki a nyakam.

– Megvagy – mondja a szemembe mosolyogva.

Jézusom, igen, megvagyok, mind a tízezer fokom. Az ereimben tűz kezd folyni. – Honnan tudtad, hogy író vagyok?

– Hallottam, amikor Edmond bemutatott Giginek.

– Hallottad? A szoba túlsó felében voltál. És másokkal beszélgettél.

– Igen, de rád figyeltem, úgy néztél ki, mintha a pokol hetedik bugyrába sétáltál volna be, egy olyan ruhában, amitől majdnem szívrohamot kaptam.

Ahogy kimondja a szívrohamot, szerintem nekem is az van. Nem tudok mit mondani, ezért csak egyszerűen bámulok a szemének végtelen kék mélységébe, és remélem, hogy nem látja meg, hogy füst száll fel a bőrömből.

Egy hosszú, forró pillanat után azt morogja: – Mondd, hogy nem csak én állok itt olyan érzéssel, mintha bedugtam volna az ujjam a konnektorba.

– Nem tudom, miről beszélsz – válaszolom halkan.

Lassan kifújja a levegőt, az álla megfeszül, a tekintete olyan erővel fúródik az enyémbe, hogy fel tudna vele kapni, és a falhoz szorítani.

– Ha azt akarod, hogy békén hagyjalak, megteszem. Nem akarlak zavarni…

– Nem zavarsz – bukik ki belőlem. – Megzavarsz.

Amikor megnyalja az ajkait, majdnem összeesek. Szerencsére Edmond érkezik, hogy megmentsen.

– Kedvesem! Találkozott Jamesszel! Csodás, csodás!

Nem tudom, miért olyan izgatott ettől, de gyakorlatilag lebeg a felfedezéstől, hogy James és én már megismerkedtünk. Lehet, hogy érzi a láthatatlan problémáimat és hibáimat, és feltételezi, hogy a kék szemű csődör, aki „olyan népszerű a nők körében”, segít majd helyrehozni őket.

Elárulom, egy bizonyos korú szingli nők ijedőssé teszik az embereket.

– Igen, találkoztunk – mondja James. – Valójában, nem ez az első alkalom.

– Ó? – Edmond hegyezni kezdi a fülét. Nyílt kíváncsisággal néz oda-vissza köztünk, miközben James még mindig engem bámul, az ajkán halvány mosoly játszik.

Ideje meginni az italomat.

– Igen. Tegnap láttam őt a Café Blancban, és engedélyt kértem, hogy megrajzoljam a portréját.

Edmond halkan és izgatottan levegő után kapkod. A mellkasához szorított kézzel fordul hozzám, mintha imádkozna. – Ó, modellt kell ülnie neki, kedvesem. Muszáj. James elképesztő művész. Elképesztő. Megtiszteltetés, ha megkéri, hogy üljön neki modellt. Megtiszteltetés, az biztos.

Az a szokása, hogy a nagyobb hatás kedvéért ismétli önmagát, tényleg kezd az idegeimre menni. De azt hiszem, ebben én is bűnös vagyok azzal a nyomasztóan kínos beismerésemmel, hogy James nem zavart, hanem megzavart engem, szóval nem igazán van mire alapoznom.

Egy csípős mosolyt villantok Edmondra. – Biztos, hogy talál nálam sokkal érdekesebb alanyt.

– Nem – válaszol Edmond ünnepélyesen. – Maga tökéletes. A szemei. Azt kell mondanom, egész letaglózó. Majdnem… – A tekintete töprengővé válik, ahogy az arcomat nézi.

Ha azt mondja, hogy „kísérteties”, megfojtom a nyakkendőjével.

Jameshez fordulok. – Nem kértél engedélyt.

Felemeli a szemöldökét.

Talán a hangsúlyom túl csípős volt. – Úgy értem, csak azt mondtad, le szeretnél rajzolni. Nem kérdezted, hogy megteheted-e.

– Ezért rohantál el? Mert nem kérdeztem?

Nagyon jól tudja, hogy miért rohantam el. Az arcára van írva. A szemében ragyogó ravasz melegség. Ahogy megnyalja a telt ajkait, és édes istenem, miért csinálja mindig ezt?

Izzadság ütközik ki a hajam tövénél. A szívem kényelmetlenül gyorsan ver. Olyan fájdalmas érzésem van, mintha egy meghámozott szőlőszem lennék, megfosztva a bőrömtől, minden nyers és fájdalmasan érzékeny. Még a levegő is fájdalmat okoz, ahogy beszívom a tüdőmbe.

De én nem leszek olyan, mint azok a nők, akik ráakaszkodtak a zongoránál. A figyelemért versengő kétségbeesett emberek iskolapéldája, akik csak a mosolyára vágynak.

– A gondolat, hogy valaki megörökíti a képmásomat, hogy emberek nemzedékei bámulhassák még jóval a halálom után is, körülbelül annyira vonzó számomra, mint az Ebola-vírus – mondom.

– Gondolom, akkor a szelfikért sem rajongsz – válaszolja.

– Inkább lőjenek le, mint hogy posztoljak egy fotót magamról az interneten.

– A túlzások iránti érzéked biztos jó szolgálatot tesz az írásban.

– Nem túlzok.

– Mint ahogy nem hazudtál tegnap, amikor azt mondtad, hogy vársz valakire.

A hangja semleges, de nyomasztó. Kihívó. Méregeti azt a falat, amit közöttünk próbálok emelni, hogy biztonságos távolságban tartsam. Miért teszi ezt, amikor egyetlen csettintéssel megkaphatná bármelyik készséges nőt a teremben?

Mosolytalanul bámuljuk egymást. A szívverésemet a tenyeremben is érzem.

Végül Edmond töri meg a feszültséget. – Talán látni szeretné a munkáit, mielőtt eldönti, hogy modellt ül-e neki?

Már eldöntöttem, hogy nem fogok modellt ülni neki, de ez jó alkalomnak tűnik, hogy kiszabaduljak James tekintetének vonzássugarából, így hagyom, hogy Edmond a könyökömnél fogva átvezessen a szobán, aki biztos nem csinálná ezt, ha tudná, hogy legszívesebben elgáncsolnám.

Aztán megállunk a szalon ablakai előtt álló festőállványok sora előtt, én pedig átmenetileg elveszítem a légzés képességét.

Edmondnak igaza volt: James hihetetlenül tehetséges.

Az előttem levő hat portré tollal és tintával készült, és olyan aprólékos és élethű, hogy inkább látszanak fotónak, mint rajznak. Mindegyiken egy nő van válltól felfelé. Az alanyok mind előre néznek. A háttér üres, ami kiemeli a döbbenetesen élethű arcokat, és hátborzongatóan háromdimenziós jelleget ad a képeknek.

És istenem, azok a szemek!

Még soha nem láttam így ábrázolva az emberi szenvedést.

Mi is az a közhely? Egy kép többet mond ezer szónál? Hát, ez így pontatlan. Leírhatok egymillió szót, akkor sem érek a közelébe ennek az érzelemnek, amit itt látok. A szenvedésnek. A fekete, feneketlen fájdalomnak.

– A gyűjtemény címe A gyász perspektívái – mondja Edmond halkan.

Ahogy egy kulcs illik a zárba, úgy ugrik be, miért vonzódik hozzám James. És hogy miért épp ezekről az emberekről készítette ezeket a különleges rajzokat, amelyeknek a gyötrelmei olyan nyersek, hogy szinte meg tudom érinteni őket.

Ahogy anyám szokta mondani, az egy fészekből való madarak együtt maradnak. A víz eléri a maga szintjét, a hasonló vonzza a hasonlót.

A halál őt is megérintette.

Megfordulok, és ránézek, ahogy ott áll a bárnál, ahol hagytam. Természetesen ő is felém néz.

A tekintetéből fehér hő árad. Ragyogó intenzitás. Bársonykék sötétség.

Tudom, hogy szeretők leszünk, ugyanúgy, ahogy azt is tudtam, hogy egy nap tollat és papírt ragadok, és történeteket írok, amiket mások olvasnak. Ahogy azt is tudtam, hogy a házasságom a gyász súlya alatt össze fog roppanni. Ugyanúgy, ahogy tudtam, ott a St. Monica templom hideg padján ülve a kislányom kis koporsója előtt, hogy soha többé nem leszek egész.

A csontjainkban van egy bölcsesség, amit a szívünk mindig követni fog, függetlenül attól, hogy gyakorlatias elménk szerint milyen utakon kellene elindulnunk.

– Edmond.

– Oui?[4]

– Kérem, mondja meg Jamesnek, hogy szeretnék modellt ülni egy portréhoz.

Megfordulok, és kisétálok a szobából.

 

---

[1] Très magnifique – Nagyon szép

[2] Bonsoir, Olivia! – Jó estét, Olivia!

[3] Venez ici! – Gyere ide!

[4] Oui? – Igen?

Negyedik fejezet

 

Fordította: Tony

 

Az éjszakát ugyanúgy töltöm, mint számtalan másikat, fekszem a hátamon az ágyban a plafont bámulva, míg fel nem kel a nap.

A reggeli nyugalmat Gigi orgazmikus kiáltása töri meg, de a lány buja sikolyai ezúttal nem zavarnak. Talán a vele való találkozás vette el a zaj miatti ingerültségemet, de lehet, hogy a hála.

Ha ő és Gaspard nem lettek volna ilyen hangosak, nem éltem volna át évek óta az első orgazmusomat.

Ma a szeretkezésük zaját nem tartom izgatónak sem. Csak egy újabb szimpla reggeli hang, mint a szemeteskocsi morgása a sikátorban, vagy a kakas kukorékolása hajnalban. Háttérzaj, semmitmondó és kellemes.

Túlságosan lefoglalnak a Jamesszel kapcsolatos gondolataim ahhoz, hogy bármi más megmozgasson.

Az emlék, ahogy megnyalja az ajkait, kínzó. Hogy lehet egy ilyen apró modorosság ilyen csábító? Egy egész diplomamunkát tudnék írni csak az ajka formájáról.

Megvárom, amíg a szomszédok elélveznek, aztán felkelek az ágyból. A következő néhány órát a táskák kipakolásával, mosással és rendezkedéssel töltöm. Még csak tíz óra van, amikor kopogást hallok a bejárati ajtó felől.

Kinyitom, és egy fiatal férfi áll ott egy váza hófehér tulipánnal.

– Olivia Rossi?

– Én vagyok.

A kezembe nyomja a csokrot, aztán aláírást sem kérve távozik. Nyilvánvalóan úgy gondolja, megbízható vagyok.

A konyhába viszem a virágokat, ahol leteszem a pultra, és megkeresem a kártyát.

„Amikor készen állsz” olvasható rajta, és egy telefonszám.

Nem írta alá.

Nincs is rá szükség.

Torkomban dobogó szívvel tárcsázom James számát. Az első csengetésre felveszi.

– Megkaptad a virágokat.

A hangja mély és elégedett. Örül, hogy ilyen hamar hívtam. De honnan tudta, hogy én vagyok az?

– Virágokat? Nem, csak itt ültem az elmúlt tizenkét órában, és véletlenszerűen hívtam telefonszámokat. El sem hiszem, hogy végre sikerült eltalálnom a helyes kombinációt.

– El tudom képzelni, mekkora az esélye – mondja tovább játszva. – Biztos begörcsölt a tárcsázó ujjad.

– Fogalmad sincs róla. Görbe, mint egy horog. Valószínűleg el kell mennem a sürgősségire. Apropó, ki vagy?

Kuncogásától végigfut rajtam a borzongás. – Mikor láthatlak, vicces hölgy?

– Küldök egy szelfit. Az megfelel?

– Azt hittem, inkább lőjenek le, minthogy szelfit csinálj.

– Nem, nem figyeltél. Azt mondtam, inkább lőjenek le, minthogy kitegyek egy szelfit az internetre.

Hangja halkabbá válik. – Én mindenre figyeltem.

Az ezt követő csendben csak a vérem áramlását hallom az ereimben. – Szóval Edmond átadta az üzenetemet.

Halk hangot ad ki, amit úgy értelmezek, hogy mulatságosnak tartja a kínos témaváltásomat. – Igen. És megadta a lakásod számát is.

Tehát így tudott virágot küldeni. – Van egy olyan érzésem, hogy kulcsot is adna, ha kérnéd. Az az ember azt hiszi, hogy a vízen jársz.

– Mindenképpen kérek tőle egyet.

Amikor nem szólok, nagyot nyelve azt mondja: – Vicc volt. Esküszöm.

– Hmmm. Mintha arra is megesküdtél volna, hogy nem harapsz.

Megint elcsuklik a hangja, és most olyan, mint egy rekedt szextelefon kezelőé. – Nem harapok. Én rágcsálok. Az nagy különbség.

Kiver a hideg veríték. Nyugi, Olivia! Mély levegő!

Amikor nyilvánvalóvá válik, hogy nem válaszolok, James azt súgja: – Azért nem mondasz semmit, mert zavarlak, vagy, mert megzavarlak?

Hangosan kifújom a levegőt. – Őszintén? Nem hiszem, hogy az emberiség történetében volt olyan nő, akit jobban megzavart egy férfi.

A szemétláda megint elenged egy pusztító kuncogást. – Ezt bóknak veszem. Mikor látlak?

Észreveszem, hogy nem azt kérdezte, hogy „Mikor ülsz nekem modellt a portréhoz?”, mert mindketten tudjuk, hogy amikor azt mondtam Edmondnak, hogy modellt ülök neki, akkor egyáltalán nem abba egyeztem bele.

– Már nagyon régen nem csináltam ilyet – mondom halkan.

– Nem telefonáltál?

– Nem tartottam szeretőt.

A kilégzése lassú és durva. Elképzelem, hogy annyira szorítja a telefont, hogy az megreped.

Egy idő után megkérdezem: – Ott vagy még?

– Csak visszanyerem a beszéd képességét. Kérlek, tartsd!

Mosolygok, elégedett vagyok, hogy ugyanolyan hatással vagyok rá, mint ő rám. – Nem akarok elbizakodott lenni, de úgy tűnik az érzés…

– Kölcsönös. Igen. Jézusom. Mindig ilyen közvetlen vagy?

– Az élet túl rövid a finomkodó szavakhoz. De ha már témánál vagyunk, azt kell mondanom, hogy szükségem van egy kis időre. Én nem…

– Ugrasz az ágyba velem az első randin.

– Bingó.

– Először jobban meg akarsz ismerni.

Ezen elgondolkodom. Mi az pontosan, amit akarok? Három hónapig vagyok itt, aztán visszatérek a valódi életemhez az Államokban. Ez csak átmeneti dolog lehet, egy rövid viszony egy gyönyörű idegennel, amire majd szívesen emlékszem vissza a hintaszékemben ülve az idősek otthona tornácán.

Szóval minek vesztegetném az időt?

Aligha vagyok szűz. Mindketten felnőttek vagyunk, szinglik, és mindketten tudjuk, mit akarunk. Az „erkölcsösségre” való hivatkozáson kívül mi értelme késlekedni?

Várakozás, suttogja az agyam.

A késlekedés célja, hogy vágyat ébresszen.

Egy pillanatig elcsodálkozom ezen az új, kitikkadt énemen. Lehet, hogy ez az exhibicionista szomszédaim hatása, de bármi is ez, elvagyok vele.

– Remélem, nem veszed rossz néven, de… nem. Nem kell először jobban megismernem téged. Csak azt kell tudnom, hogy mi történik velem, amikor a szemedbe nézek.

Ő csak vár, a csönd tele van vágyakozással, szexuális feszültséggel.

– Nem vagyok sokáig Párizsban. Ha ez személyessé válik, ha túl közel kerülünk egymáshoz, és megosztjuk egymással a szomorú történetünket, akkor sokkal nehezebb lesz, amikor elmegyek. Szóval inkább lazán venném a dolgokat. – Behunyom a szemem, szégyenkezve, hogy ez milyen furán hangzott. – Bocsáss meg, ha ez durva és sértő volt. De így érzem.

– Szóval csak a testemet akarod – mondja incselkedő torokhangon. – Hát, én soha.

– Egész jó test – suttogom.

Sértődöttnek tűnik. – Egész jó? Ó, várj, elkényeztetsz.

– Oké, rendben, te egomániás. Fantasztikus test. Elégedett vagy?

– Nem – szipogja.

Mosolyogva, még mindig csukott szemmel válaszolok. – Ez a legjobb test, amit valaha láttam, és ez nagy szó, mert még nem is láttalak meztelenül.

Még.

– És mi van az arcommal?

– Édes istenem! Te tényleg bókokra vadászol!

– Ez elég kicsi ár azért, hogy annyi vonzerőt bevetettem, nem gondolod?

Elkezdek nevetni, és nem tudom abbahagyni. – Oké, rendben. Az arcod. Az arcod… nos, az is egész jó.

– Le fogom tenni a telefont.

– Nem, nem fogod.

Most ő kezd el nevetni. – Igazad van. Nem fogom. Most pedig kérek még egy bókot, mielőtt az egóm leereszt, én pedig megyek sírni a sarokba.

– Rendben. Kész vagy?

– Kész vagyok.

Elképzelem az arcát, minden tökéletes szöget és vonalat. – Az arcod a legszebb, amit valaha láttam.

Meglepő módon, komolyan gondolom.

– Tovább…

Megrázom a fejem, próbálok nem nevetni. Színpadias, ziháló hangon folytatom. – A szemeid pedig… a szemeid, mint két áttetsző, tiszta medence. A hangod, mint egy bluesénekes édes-füstös dúdolása, ami felborzolja az idegeimet. Az ajkaid… ó! Az ajkaid, mint az eperbor!

– Ó, a kurva életbe! – motyogja.

A hangnemem gyakorlatiasra vált. – Hé, te kezdted.

– Nagyon idegesítő testvérekkel nőhettél fel.

Már elkezdenék viccelődni, hogy valójában milyen idegesítő volt a bátyám, de visszafogom magam.

A tétovázásom nincs hatással Jamesre. – Persze. Nem személyeskedünk.

Grimaszolok. – Ez furcsa? Kínos és furcsa lesz, ha nem beszélgetünk magunkról?

– Biztos vagyok benne, hogy találunk témát, amiről beszélgethetünk.

Vággyal teli lesz a hangja. Ez eszembe juttatja a képet, amint hátulról belém hatol, míg én térden állok, arcom a párnába temetve.

– Megint elcsöndesedtél.

A kezemmel az arcomat legyezgetem. – Csak próbálom kezelni ezt a hőhullámot. Eléggé megvisel.

– Adok pár percet.

A szünetben, fojtott nevetést hallok. Amikor visszatér a vonalba, teljesen hivatalos. – Rendben, akkor egyezzünk meg a feltételekben.

– Ez nyomasztóan praktikusnak hangzik.

– Praktikus, de nem kell nyomasztónak lennie. Így mindketten tudjuk, mire számítsunk. Megszünteti a furcsaságot.

– Oké. Hallgatlak.

– Említetted, hogy nem sokáig leszel Párizsban. Mikor mész el?

– Az ősz első napján. Szeptember huszonharmadikán.

– Beírom a naptáramba. Mit tervezel az ittléted alatt? Meglátogatod a barátaidat? Várost nézel?

– Mi vagy te, vámtisztviselő? Be akarsz pecsételni az útlevelembe?

– Azt akarom tudni, hogy milyen az időbeosztásod, okostojás.

A hirtelen bekövetkező csendből tudom, hogy nem akart így hívni. Furcsán kedvesnek tartom, hogy megtette.

– Normális esetben, tiltakoznék, hogy egy férfi az első randi előtt becézgessen, de tekintve az időbeosztásunkat, ezt most elengedem – mondom. – És még stimmel is: okostojás vagyok. És tetszik, hogy elég kényelmesen érzed magad velem ahhoz, hogy ki is mondd.

– Akkor is. Durva voltam. Bocsánatot kérek.

Egész bűnbánónak hangzik. – Bocsánatkérés elfogadva. Amikor nem követelsz bókokat, vagy hagyod figyelmen kívül az emberek kívánságait, amikor azt kérik, hogy ne ülj a bisztróban az asztalukhoz, nagyon elbűvölő a modorod, tudtad? Apropó, köszönöm a virágokat. A fehér tulipán elegáns választás volt. Kifinomult, de nem próbálkozik túlságosan. Ha vörös rózsákat küldtél volna, kénytelen lettem volna leminősíteni a megítélésedet.

– Mi a baj a vörös rózsákkal? Nem romantikusak?

– Csak a fantáziátlan emberek körében. Az igazi romantikusok soha nem folyamodnak klisékhez, mert a szenvedély teljesen egyedi.

Egy pillanat múlva halkan felnyög. – Imádnivaló vagy. Három hónap nem lesz elég.

– Sajnálom, nagyfiú. Már beírtad a naptáradba.

Könnyedén mondom, vigyázva, hogy a kezem remegése ne érződjön a hangomon is. A vágya még telefonon keresztül is tapintható.

Elég régóta élek ahhoz, hogy tudjam, az ilyen dolgok nem tartanak sokáig. Az ilyen hirtelen, termonukleáris vonzalom elkerülhetetlenül olyan gyorsan elmúlik, mint ahogy jött, és csak összetört szívek és zavarodottság marad utána. Soha nem élné túl a házasság, a gyereknevelés és a való élet mindennapi fáradságát.

De a mi esetünkben – mivel a valódi életünk ezer mérföldekre van egymástól – tökéletes.

Tökéletesek leszünk.

Tökéletes idegenek, akiket nem terhel a vágyat mérgező mindenféle baromság.

– A naptárról szólva – mondja James –, mi van a tiédben ma estére?

– Elviszel vacsorázni. Csak ne a Café Blancba, kérlek.

– Nem akarsz több szócsatát Jean-Luckel? Úgy tűnt, jól bírtad.

– A lekezelő pincérektől mindig kiakadok. Erről jut eszembe: tudtad, hogy Edmondot egyszer nyakon szúrta egy töltőtollal az egyik szeretője?

– Ó, igen. Imádja elmesélni a sztorit. Azt elmesélte, hogy beleszeretett egy gyönyörű ázsiai nőbe, akiről kiderült, hogy férfi?

Izgatottan levegő után kapkodok a drámától. – Nem! Azonnal mondd el, hogy végződött!

James kuncog. – Úgy látom, még nem találkoztál a jelenlegi feleségével.

– Hűha. Tényleg?

– Tényleg. Közel húsz éve házasok, és soha nem töltöttek egy éjszakát sem külön.

Egy pillanatra átrendezem ezt az új információt az agyamban. – Ez valószínűleg a legromantikusabb dolog, amit valaha hallottam. Gondolod, hogy meginterjúvolhatom őket erről?

– Úgy érted, egy könyv témájához?

– Nem életrajzi, de lehetne inspiráció egy sztorihoz.

– Szerintem Edmond hatalmas summát fizetne, ha létre akarnál hozni egy kitalált karaktert az ő életéről.

Arra a nyilvánvaló örömre gondolok, amellyel Edmond megosztotta a szenvedélyes olasz és annak húga történetét. – Tudod, szerintem igazad van.

– Nem mindenki kerülne kapcsolatba inkább az Ebolával, mint hogy halhatatlanná váljon – incselkedik gyengéden.

Hűha, tényleg mindenre figyelt.

– Szóval, ez a vacsora, amiről beszéltél – mondom mosolyogva. – Kérlek, valami hétköznapi helyen legyen, mert csak farmert és pólókat hoztam magammal.

Nyers lesz a hangja. – Amiben egyébként lenyűgözően nézel ki. Amikor a kávézóban elsétáltál az asztaltól, azt hittem, leesek a székről. A seggedet ki kellene állítani a Louvre-ban.

Erre hangosan felnevetek. – Most akkor ki túloz?

– Én nem túlzok.

– Tudom, hogy néz ki a fenekem, Rómeó.

– Azt nem tudod, hogy egy férfi milyennek látja.

Erre nincs okos visszavágásom. A hangjában levő éhségtől egy pillanatra elakad a szavam, habár nagyon jól tudom, hogy a kávézóban tucatnyi formásabb seggű nő volt jelen.

– Oké. Akkor játszunk így. Milyennek látja egy férfi?

– Mielőtt elmondom – és el fogom mondani, csak egy kicsit eltérek a tárgytól –, meg szeretném említeni, hogy nem egészen három perccel ezelőtt te vádoltál meg azzal, hogy bókokra vadászok. Most meg azt akarod, hogy leírjam a derreire^[1]-edet.

– Ez teljesen más.

– Mennyiben?

– Először is, te gyönyörű vagy. Mindenki téged bámul, még a férfiak is.

– Köszönöm, de nem látom a különbséget.

– Oké, nem akarok szemérmes lenni, ez nem olyan, mint amikor valaki azt mondja egy szupermodellnek, hogy gyönyörű, ő pedig szégyenlős lesz, és valami oltári hamisat mond, mint például: Ó, én csak egy átlagos lány vagyok. Szép hajam van, jók a fogaim, az alakom arányos, de…

– Szerintem te lenyűgöző vagy – vág közbe James. – Amióta először láttalak, csak rád tudok gondolni. Igazából még soha nem vonzódtam ennyire nőhöz.

Egy pillanatra hagyom, hogy elborítsanak a szavai. Hagyom, hogy a szavai keltette öröm leüljön a vállamra, és felébressze a hasamban szunnyadó pillangókat, amik most eszeveszetten csapdosnak.

A helyzet a következő: ha azt mondta volna, „Te lenyűgöző vagy”, mint ténymegállapítás, azt meg tudtam volna cáfolni a fizikai hiányosságaim egész listájával.

De azzal nem tudok vitatkozni, hogy „Szerintem te lenyűgöző vagy”, mert ez egy személyes vélemény.

Egy durva torokköszörülés után egy gyenge tiltakozással próbálkozom. Mert lehet, hogy egy kicsit tényleg bókokra vadászom.

– Majdnem öreg vagyok.

– A legjobb borok majdnem öregek – vág vissza ingerülten. – És ha már itt tartunk, ez a kor dolog egy amerikai hülyeség. Európában a nők minden korban szexik. Ha már itt tartunk, minden formában és méretben is. A szépség és a kívánatosság nem függ a születési dátumtól, a mérettől, vagy a mérlegen szereplő számtól. Az amerikai propaganda, a reklámok mindenkit bizonytalanná tesznek a kinézetével kapcsolatban.

Nagyon valószínű, hogy el fogok ájulni, mint a főhősnő egy szerelmes regényben. – Amerikai propaganda. Ez tetszik – válaszolok inkább.

– Nekem is tetszik. Anne Lamott használta ezt a kifejezést a Bird by Bird^[2]című könyvében.

Úgy meglepődök, hogy először fel kell szednem az államat a padlóról. – Te olvastál Anne Lamott-tól?

– Próbálj nem ennyire meglepődni – válaszolja szárazon. – Képes vagyok elolvasni egy könyvet.

– De azt a könyvet… Úgy értem, az a nő gyakorlatilag a példaképem. Imádom a munkáit.

– Én is. Valójában sok könyv van, amit szeretek. – Melegebb lesz a hangja. – Úgy tűnik találtunk valamit, amiről beszélgethetünk, amikor nem akarunk személyeskedni.

Megint az ájulás kerülget. Ez a férfi szörnyű hatással van a vérnyomásomra.

– Mindenekelőtt – mondom, próbálva higgadt maradni –, meg kell beszélnünk a feltételeket. Ó, és te el akartad mondani nekem, hogy milyennek látja egy férfi a fenekemet.

James kuncog. – Vacsora mellett. Nyolcra érted megyek.

– Oké. Várlak.

– És Olivia?

– Igen?

A hangja rekedt lesz. – Készülj fel arra, hogy mindent elmondj, amit szeretnél, hogy az ágyban csináljak veled.

A vonal elnémul a kezemben.

---

[1] derreire – hátsó

[2] Anne Lamott: Bird by Bird – egy útmutatás lépésről lépésre az íráshoz és az írói élethez