17.-18. Fejezet

 

Tizenhetedik fejezet

 

Fordította: Soraya

 

Az első dolog, ami elhagyja a száját, miután köszönök neki, egyudvariatlan és idegesítő: – Mi a francot keresel Párizsban?

A hangja teljesen ugyanaz a felsőbbrendű newenglandihang volt, mint mindig. Az a fajta, amelyik lovaspólót, privát társasági klubokat és nyaralóházakat hirdet Martha’sVineyard szigetére. Enyhe Kennedy féle orrhang, ami telt és öblös, még akkor is, ha káromkodik.

A sokkhatás után válaszolok: – Hát, helló neked is,Chris! Jó hallani, hogy nem vesztetted el a sármodat és a jó humorérzékedet, mióta legutoljára beszéltünk.

Figyelmen kívül hagyja a szarkazmusomat és rögtön visszatér a követelőző kérdéseihez. – Miért nem mondtad el, hogy elhagyod az országot?

– Nézzük csak! Talán azért, mert már nem vagyunk házasok. Vagy, mert nem beszéltünk azóta, mióta kimondták a válást. Vagy nem is tudom,azért, mert nem tartozik rád?

– A feleségem vagy – érkezik a kemény válasz. – Bármi, amit csinálsz, az rám tartozik.

Elveszem a kagylót a fülemtől és összezavarodva bámulok rá néhány másodpercig. Talán ez egy álom. Ittam egy Bourbont korábban? Épp hason fekszek az ágyon, alszok és derűsen horkolok?

– Csak hogy pontot tegyünk a végére– mondom miután visszateszem a fülemre a telefont. –Ha jól emlékszem te is ugyanazokat a papírokat írtad alá, amelyeket én. Többé már nem vagyok a feleséged.

– A házasság egy életre szól, nem számít, mit mondanak azok a kibaszott papírok.

A szemeim akkorára gúvadnak, hogy attól tartok kiesnek a helyükről. Túl hihetetlennek tűnik az, amit hallok ahhoz, hogy felháborodásomat kiadjam magamból. Ehelyett nevetni kezdek.

– Elnézést uram, de valószínűleg maga rossz számot tárcsázott. A személy, akihez beszél már hosszú ideje egyedülálló, és azt gondolja, hogy magának azonnali pszichiátriai kezelésre van szükségea téveszmés képzelődése miatt, amin éppen keresztül megy. És egyébként honnan kaptad meg ezt a számot?

– Mikor nem tudtalak elérni otthon, felhívtam Estelle-t. Biztos voltam benne, hogy tudni fogja merre vagy– mellékesen megjegyzi. – Az az kellemetlen nőszemély mindig tudja, hogy merre vagy.

Miért mérges? Miért viselkedik ilyen furcsán? Mi a fene folyik itt?

– Christopher? 

– Mi van? 

– Miért hívtál fel? 

Hallgatása hosszú és feszült. Pontosan tudom, mit csinál mindeközben: csípőre tett kézzel, oda-vissza járkál, miközben homlokráncolva a padlót bámulja.A manhattani tetőtéri lakásábanvagy az Emirátusok valamelyik elegáns szállodai szobájában van, valamelyik sokadikemeleten,gyönyörű kilátással, 10 Tex-számú luxus egyiptomi pamut lepedővel.

A sötétszőke haja tökéletes. A ropogós, kék ingének ujja fel tűrve az alkarján. Annak ellenére, hogy megállás nélkül több, mint tizenkét órát dolgozik és kimerült, úgy néz ki, mint a Brooks Brothers reklám arca. Van egy félig üres borsmenta cukorkás tál valahol a szobában.

Mindegy, hogy milyen időzónában van, éjjel vagy nappal, a laptopja nyitva és a 24 órás hírek csatorna szól a háttérben.

Azt feleli: – Tudnom kellett, hogy biztonságban vagy.

A hangja mély, durva és kurvára megijeszt engem.

Van egy éle, amit még sose hallottam, egy aggódó és érzelmes éle, amit sosem engedett meg magának a házasságunk alatt. Még a kórházban sem. Még a hullaházban sem. Mindig tökéletesen kontrolálta magát, mindig tökéletesen nyugodt volt, tökéletesen…

Hideg.

És mosthirtelen nem az.

Felállok, majd vissza is ülök, mert a szívem olyan sebesen ver, hogy megszédülök. – Mi történt?

– Semmi sem történt– válaszoljakeményen. – Csak érdeklődöm a hogyléted felől.

– Ez egy nagy rakás, gőzölgő struccszar, haverés eztmindketten tudjuk. Van… van valami hír a…?

Tudja mit akarok kérdezni anélkül, hogy kimondatná velem.– Nem. Az ügy még nyitva. Nincsenek nyomravezető bizonyítékok.

Az összes benntartott levegő elhagyja a tüdőmet egy nagy sóhajban. Becsukom a szemeimet és hátradőlök a matracon, kezemet a szívemre szorítom. – Akkor mi van? Tudom,hogy nem hívnál fel csak úgy beszélgetni egy teljes év után valami nyomós ok nélkül.

– Én csak…  csak gondolkodtam.

Kitárulkozik a szemem. – Gondolkodtál?

– Rólunk.

Most már nemcsak a szemeim vannak tágra nyitva, de a szám is. Ez csak a képzeletem szüleménye vagy vágyakozó a hangja? – Mi már nem létezünk Chris. Már hosszú ideje. Már az előtt sem… – nyelek egyet és folytatom. – Nem tudom, mi történik veled, és hogy mi motiválja ezt a telefonhívás de.,.

– Mi történik velem? – vág közbe. – Csak annyi, hogy tudni szeretném, hogy biztonságban vagy-e. Mindig is ezt akartam: biztonságban tartani téged.

Egy darabig csak lihegünk egymásra, amíg azt nem mondom: – És ez hogy sikerült neked?

– Ne légy szemét!

Harag gerjed bennem és úgy perzsel át rajtam, mint egy forró és keserű szél. Feltolom magam az ágyon, felállok, és ellenállok, hogy lyukat üssek a falba.

Chris megérzi a mérgemet, mert így szól: – Sajnálom. Kérlek, ne tedd le!Bocsásd meg, hogy ezt mondtam Livvie, csak… csak nem tudod megérteni, hogy min megyek keresztül.

Kiengedi a visszatartott levegőt. A hangja elesett suttogás: – Nem te vagy az egyetlen, aki elvesztette őt.

Fintorba húzódik és eltorzul az arcom.

Érzem, ahogy összegyűrődik és eltorzul, mint amikor csúnya sírásba fakadok ki és teljesen vörös lesz és összetört. Nemcsak a lányunk említése, hanem ez az egész furcsa és váratlan beszélgetés, beleértve azt is, ahogy kimondta a régi becenevemet.Gyengéd és kérlelő módon mondta ki, mint aki fuldoklik, és arra van szüksége, hogy utána dobjam a mentőövet.

Milyen könnyedén elfelejtette, hogy egyszer én is fuldokoltam és az egyetlen dolog, amit tett, hogy hátat fordított nekem és elsétált, mikor elmerültem.

– Bármi legyen is ez Chris, már túl késő. Ne is próbálkozzmostbocsánatkérésekkel. Sajnálom, hogy nehéz időszakon mész keresztül, mert minden jót kívánok neked.Őszintén. De az egyetlen dolog, amit ez a telefonhívás kivált, az az, hogy újra feltépi a régi sebeket, amiket még mindigpróbálok meggyógyítani.

Néhány pillanat múlva akadozva azt mondja: – Én… bárcsak elmondhatnám… hogy tisztába vagyok vele, hogy nagyon sok hibát követtem el.

– Hagyd abba!

A hanglejtésemmeggyőzően szigorú lehet, mert csendben marad.

– Kérlek ne hívj újra addig, amíg nincs híred a rendőrségtől. Megvan az e-mail címem. Használd azt!

– Utálsz engem, ugye?

Remegő lélegzetet veszek és magas, feszült hangon így válaszolok: – A legcsodálatosabb ajándékot adtad nekem, amit valaha is kaphattam. És annak ellenére, hogy Emmie már nincs köztünk, hálás vagyok minden másodpercért, amit vele tölthettünk. Hálás vagyok minden emlékért, jóértés rosszért egyaránt. Szóval nem, nem utállak. Sosem tudnálak utálni Chris. Csak most épp nem vagyok elég erős ahhoz, hogy ezzel foglalkozzak, bármi is ez.

Leteszem a telefont és azonnal sírásban fakadok ki.

Aztán úgy döntök, hogy az egyetlen megfelelő módja annak, hogy egy nő kezelje azt a felfedezését, hogy az új szeretője halálos betegségben szenved,és amikor ugyanazon a napon az elhidegült exférje felhívja,hogy ő még mindig házasoknak tartja magukat és tele van megbánással, ha totál részeggé issza le magát.

Tehát minden további nélkül, hozzá is kezdek.

 

* * * *

 

A szándékosan előidézett alkoholmérgezés első szabálya, hogy mindig otthon kellene történnie.

Nagyon sokan elkövetik azt a hibát, hogy bárokba vagy éttermekbe menneklerészegedni, de nemcsak biztonsági okokból rossz ötlet, hanem azért is, mert nagyon drága.

Az apám olyan takarékos volt, hogyugyanazt a szárítólapot használta több tucat mosáshoz. Borzalmas szegénységben nőtt fel és meg volt győződve arról, hogy minden fillér, amit keresett, az lesz az utolsó. Büszkén mondhatom, hogy megörököltem néhány spórolási szokását, habár ez sokszor súrlódási pont volt a házasságunkban, mert Chris, ahogy a közmondás mondja,ezüstkanállal a szájában született.

A szülei Porschét vettek neki a 16. születésnapjára. Mikor azonnal összetörte az autót hibáztatták és vettek neki egy Aston Martint helyette.

Képzeld el, mennyire az agyára mehetett, amikor kiöblítettem a simítózáras tasakokat, hogy újra lehessen használni őket.

A szándékos alkoholmérgezés második szabálya a hidratálás.Legalább két és fél deci vizet kell inni minden elfogyasztott alkoholos ital után.Az egyik legrosszabb mellékhatása a másnaposságnak a kiszáradás, tehát nagyon fontos, hogy vízzelis feltöltsd magad, miközben azzal vagy elfoglalva, hogy lerészegedj. A fejed meg fogja neked hálálni másnap reggel.

És az utolsó szabály, amit sosem szabad megszegni, hogy szándékosan soha ne részegedj le egyedül.

Véletlenül berúghatsz egyedül, de ha szándékosan csinálod, akkor szükséged van egy másik félre. Különben csak te vagy ésa krónikus alkohol problémád, amiegyáltalán nem szórakoztató.

Mivel párizsi ismerőseim Gigire, Gaspardra, Edmondra és Jamesre korlátozódnak,aki a szándékos alkoholmérgezési tervem okának az egyik fele, ezért ő ki is van zárva – öt másodpercbe telik, mire eldöntöm, hogy melyikükkel szeretném asztal alá inni magam és már tárcsázom is a számát.

– Edmond! – fecsegekélénken, mikor válaszol. – Szeretnétek átjönni koktélozni a feleségeddel ma este? 

Izgatottnak tűnik a lehetőségtől.– Ah, maisoui. – Majd puhatolózva hozzáteszi. – Ki beszél? 

– Olivia. – Mikor a csend kicsit hosszúra nyúlik, kezdek kétségbe esni. – Estelle barátja. Az írónő Amerikából.

Elnézést Mademoiselle– kiállt fel. – A telefonban sokkal vidámabbnak hangzik.

Már bánom is ezt a választást.

– Elnézést a rövid határidőért, de most jöttem rá, hogy annyi kenyeret és sajtot vettem ma, amit nem tudok egyedül megenni, és van elég borom ahhoz, hogy megrészegítsek egy egész hadsereget.– Vagy egy írót, aki az őrület határán billeg. – Mit gondolsz, mennyi idő múlva tudtok jönni?

Mond egy francia szót, ami élénknek és lelkesnek hangzik, úgy értelmezem, hogy most-ot jelent.

– Nagyszerű! Nyitva hagyom az ajtót, engedjétek be magatokat.

– Mit vigyünk magunkkal? Nem érkezhetünk üres kézzel.

– Semmit. Csak a csodálatos önmagatokat. Alig várom, hogy lássalak benneteket és találkozhassam a bájos feleségeddel. És jól kiüssem magam egy órán belül.

Edmondnak hízelgett az ömlengésem és búgó, nagypapás hangot ad ki. – Oh Mademoiselle, te milyen elragadó vagy! Ha nem lennének azok a szomorú szemeid…

– Hamarosan találkozunk!

Leteszem a telefont, és tisztába vagyok vele, hogy ez egy hosszú éjszaka lesz.

 

* * * *

 

Reggel nem sok mindenre emlékszem. 

Edmond barna hajú felesége nagyon csinos és elegáns, erre emlékszem. És arra, hogy magas. Edmond fölé magasodik. Emlékszem, hogy nagyon hosszú lábai vannak, amelyeket túl sokáig bámultam, és azon csodálkoztam, hogy hogyan lehettek egy olyan ember lábai, aki eredetileg férfinak született, mert ilyen gyönyörű lábakat csak nők körében láttam.

Tudom, hogy mindannyian iszogattunk, nagyon-nagyon sokat és hogy túl sok sajtot ettünkés sokat nevettünk, de azt nem tudom megmondani, hogy miről beszélgettünk. Minden homályos.

Amire igazán rá szeretnék jönni,hogy miért ül egy férfi a fotelben az ágyammal szemben és bámul rám a lesütött szempillái alól.

– James – szólalok meg rekedt hangon. – Mit csinálsz te itt?

– Meg akarok győződni arról, hogy nem halsz meg alkoholmérgezésben.

Úgy tűnik, alig tudja visszatartani a vérmérsékletét. A hangja mély és nyers, szavai az összeszorított ajkán keresztül hagyják el a száját. Úgy markolja a fotel karfáját, mint aki perceken belül szét fogja törni.

A saját oldalamon fekszem az ágyon, a takaró tetején, ugyanabban a ruhában, ami tegnap este volt rajtam. Odakint madarak csiripelnek. A nap felkelt. Nemtudom hány órakor dőltem ki, de már új nap van.

Egy új nap, amikor másnapos vagyok és James még mindig haldoklik.

Tele vagyok bűntudattal azzal kapcsolatban, ahogy ezt megtudtam, ülő helyzetbe tolom magam és ránézek. – Mondanom kell neked valamit.

Felhúzza a szemöldökét. – Nem fogod megkérdezni, hogyan jutottam be a lakásodba? Vagy azt, hogy honnan tudtam, hogy részeg vagy?

Ráncolom a szemöldököm, próbálok fókuszálni a ködös agyamonkeresztül. – Már megint nyitva hagytam az ajtót?

– Találkoztam Edmonddal és Marcheline-nel a liftben tegnap este. Azt mondták, hogy épp tőled jönnek egy jó kis móka után. Mindketten dülöngéltekés bűzlöttek az alkoholtól. Edmond említette, hogy a szokásosnál is szomorúbbnak tűntél.

Csessze meg Edmond. Sóhajtok és a kezemmel végigsimítok az arcomon.

– Azt mondta, hogy egy ponton sírtál.

Elborzadva bámultam Jamesre. – Sírtam?

– Sírtál– ismétli meg. Tekintete az enyémre szegeződik. –,miattam.

Félrenézek, szégyenembe összeszorítom az ajkaimat. Nem emlékszem, hogy sírtam, de az nem jelenti azt, hogy nem történt meg. Arra sem emlékszem, hogy mondtam volna nekik valamit arról, hogy mi az oka annak, amiértJames miatt sírok.

Arról, amit megtudtam róla.

A francba.

– Hajlamos vagyok túl érzelmessé válni, mikor sokat iszom. – Feszülten, kavargó gyomorral várom, hogy mit válaszol erre.Ha elmondtam Edmondnak és Marcheline-nek a privát orvosi helyzetét, sose bocsájtom meg magamnak.

James nagyon gyengéden ejti ki a nevemet. Odapillantok és látom, hogy felém hajol, alkarjaival a szétterpesztett lábain egyensúlyoz, az ujjai összefonódnak, szemei pokoltűz kéken izzanak.

– Kurvára a térdemre akarlak most fektetni és jól elfenekelni. És nem jó értelemben – mondja.

Remegés fut végig rajtam. – Miért?

– Mert velem kellett volna arról beszélned, ami megsiratott. Hozzám kellett volna fordulnod, ha feldúlt voltál a beszélgetésünk miatt. És leginkább azért, mert te túl okos vagy és őszintén túl öreg ahhoz, hogy lerészegedj és megbetegítsd magad azért, hogy kezelni tudd az érzéseidet.

Természetesen igaza van, de ez nem azt jelenti, hogy nem leszek mérges miatta. – Aucs!

Tudja, hogy a beszédének melyik része idegesít fel és frusztráltan megrázza a fejét. – Nem azt mondom, hogy öreg vagy, az Isten szerelmére. Arról beszélek, hogy ez gyerekes húzás.

Egy dolog miatt megkönnyebbülök: abból ítélve, ahogyan azt mondta,„ami megsiratott” valószínűleg nem kezdtem részletes magyarázatba Edmondnak és Marcheline-nek tegnap este.

– Lehetséges. De ez az én húzásom volt és vállalom érte a felelősséget. – Mikor nem bírom tovább elviselni a tekintete intenzitását, lesütöm a szemem és megfogom az ágytakarót.

– És ez nem csak rólad szólt. Kaptam tegnap egy telefonhívást, ami kiütött – a nevetésem gyenge és keserű. – Letaglózott és régi, fájdalmas emlékeket hozott vissza. Jobb lett volna, ha elmegyek futni vagy teszek egy nagy sétát, hogy kiadjam magamból – vagyleírom, mint ahogy a két tucatnyi terapeutám javasolta –,de őszintén néha az egyetlen módja, hogy megbirkózzam ekkora fájdalommal, ha magamba fojtom.

A könnyeimmel küszködve veszek egy mély lélegzetet. Fojtott hangon azt mondom: – Talán igazad volt velem és akék pirulákkal kapcsolatban.

Egy rövid szünet után James feláll a fotelből és bezárja a köztünk lévő távolságot.

Lefektet minket az ágyra, a hátára gördül és a testére húz engem, így rajta fekszem. A kezeim a vállai köré helyezem,míg az ő kezei az én hátam köré fonódnak.

Széles mellkasán pihentetem az arcom és próbálom visszatartani a sírást.

Sokáig nem szól egy szót sem. Csak a karjaiban tart, időnként szorosan megölel és puszit ad a fejem tetejére. Mikor egészen biztos vagyok abban, hogy kordában tudom tartani az érzelmeimet és a légzésem is visszaállt a normális kerékvágásba, azt suttogja: – Hogyan teljesítek a pasipárna terén?

Felkacagok. Még akkor is, amikor haragszik rám, akkor is bókokra vadászik.–Megteszed.

Kuncogása megmozgatja a hajamat. – Tudok valamit, amit nem tud megtenni neked.

Hangjának sokatmondó tónusa arra késztet, hogy felnézzek. James ördögi csillogással a szemében mosolyog le rám.

Az ő hangulata még gyorsabban változik, mint az enyém, és ez sokat elmond: – Mint például?

Végighúzza az ujjbegyét az állkapcsom vonalán. – Először el kell mondanod, hogyan döntöttél velünk kapcsolatban.

Érezni, hogy milyen szilárd és erős alattam, hogy a teste milyen könnyedéntartja meg a súlyomat, hogy milyen pokolianegészségesnek néz ki és érzi magát, lehetetlen elhinni, hogy beteg lehet. Nem akarom elhinni.

Azt akarom, hogy jól legyen, azt akarom, hogy hosszú, boldog életet éljen, és családdal körülvéve öreg emberként haljon meg.

Felismerve, hogy milyen hevesen akarom mindkét dolgot, megértem a valódi értékét annak, amit az élettől kapok.

Amikor azt mondtam Chrisnek a telefonban, hogy hálás vagyok minden pillanatért, amit a lányunkkal tölthettünk, minden szép emlékért, amit csináltunk, az igaz volt.Ha előre tudnám, mint ahogy most már tudom, hogy csak néhány évünk lesz vele, akkor is újra kezdeném az egészet.

Nem az számított, hogy mennyi időnk van. Hanem a szeretet ereje, amelyet egy családként megosztottunk. Minden öröm ésleírhatatlan boldogság, amit az anyaság hozott az életembe.

Öröm, amelyet nem csökkentett az utána következő gyötrelem.

Lehet, hogy végül is egy piros pirulás lány vagyok.

James gyönyörű kék szemeibe nézek, és kedvesen azt mondom: – Úgy döntöttem, hogy a veled való találkozás egy ajándék, és mindig is ajándék lesz, nem számít, mennyi ideigleszünk együtt, szóval amit ígértem, az továbbra is fennáll. Szeptemberig a tiéd vagyok, ha még mindig akarsz engem.

Nyel egyet, majd lángoló szemekkel a következőt mondja: – Tudod, hogy még mindig akarlak.–A hátamra gördít, és mélyen megcsókol. Hatalmas kezeivel a fejemet ringatja. Hangja a leghalványabb suttogássá válik, ahogy a számba sóhajtja: – Mindig akarni foglak. Ez a baj.

Olyan szorítást érzek a mellkasomban, mintha egy satu szorítaná a szívemet. Isten segítsen, de már tudom, hogy ha eljön a szeptember, nem akarok majd elmenni.

Tizennyolcadikfejezet

 

Fordította: Soraya

 

Újra megcsókol, sokkal éhesebben ez alkalommal, alám csúsztatja a kezét, hogy megmarkolja a fenekem és felnyög.

– Jesszus, ez a barack.

Úgy döntök, hogy könnyed és kacér leszek, ahelyett, hogy sírós és komor lennék attól a gondolattól, hogy néhány hónap múlva elhagyom őt… és azt, ami azután jön. Később, mikor egyedül leszek, sok időm lesz arra, hogy sírós és komor legyek.

Kacéran azt mondom neki: – Kérlek, ne törd össze az árut! A barack nagyon törékeny.

Megharapja az alsó ajkamat és erősebben megszorítja a fenekemet.–Igen – suttogja. – Kurvára az. És most itt az ideje, hogy kidíszítsem az ujjlenyomatommal.

A szavai felizgatnak, és az elsötétülő szemei is, ahogyan kezdi elveszíteni a fejét a vágytól.

Nincs időm ezzel foglalkozni, mert feláll, felemelés olyan könnyedén a vállára dob, mintha olyan pehelysúlyú lennék, akár egy madártoll.

Amit meg kell jegyeznem, hogy határozottan nem vagyok az.

A hajam lelóg és a szemeim egy vonalba kerülnek a szűk farmerba bújtatott, tökéletesnek látszó csodálatos fenekével. Sértődöttnek tettetem magam.

– Ha eddig nem vette volna észre Uram, nem egy zsák krumpli vagyok.

A hálószobán keresztülszáguldunk a fürdőszoba felé, egyik kezével a combom hátsó részét szorítja és azt mondja: – Nem értem a célzást.

– Mert a válladon cipeled a krumpliszsákokat.

Felnevet. – Kicsoda? Én még sosem láttam senkit így cipelni egy krumpliszsákot.

Ez megnevettet. – Én sem, most, hogy mondod. Biztos olvastam valahol.

James megáll a fürdőkád előtt, függőleges helyzetbe húz és talpra állít. Azt mondja: – Ha elég Hemingwayt olvastál volna, akkor tudnád, hogy igazi férfiak nem cipelnek zöldséges zsákokat a vállukon.

Leveszi az ingemet, majd félredobja és kikapcsolja a melltartómat. Azt is félrehajítja. Magához húz és csodálatos száját az egyik mellbimbóm köré zárja.

Felsóhajtok, ujjaimat a vállaiba vájom, és ívben neki feszülök. Oh, Istenem, ez a férfi jól bánik a nyelvével.

– Oh, igen. Elfelejtettem. Az igazi férfiak túlságosan el vannak foglalva azzal, hogy hegyeket másszanak, vagy vörös köpenyekkel integessenek zavarodott bikáknak, akik csak álldogáltak, és a saját dolgukkal foglalkoztak, mielőtt egy bohócjelmezű idiótával ringbe keveredtek.

James kuncogása eltompul a bőrömön. Elszakítja magát a mellemtől egy pillanatig, türelmetlenül lehúzza a zipzárt a farmeromon, lecsúsztatja a nadrágomat a csípőmön, majd letolja a lábaimon. Lerúgom magamról, ő arrébb dobja, miközben elém térdel.

Megragadja a fenekemet és arcát a lábaim közé fúrja, becsukja a szemeit és mélyeket lélegez a bugyimba.

Elképzelem Kelly arcát. Ha most látna minket, kigúvadnának a szemei és leesne az álla, visszafojtom a nevetést.

James felnéz rám és felhúzza a szemöldökét. – Mi olyan vicces?

– Te olyan… – ez egy nagy szót kíván, de semmi sem jut eszembe. – Ősember vagy.

– Ősember? – ismétli meg, mintha megsértettem volna az egóját. 

– Úgy értem jó értelemben. Mint egy Hemingway típusú macsó. – Szégyenlősen hozzáteszem. – Tetszel nekem. Nőnek érzem magam tőled.

Mosolya lassú és veszedelmes. – Én, Tarzan – mondja és feltekint rám. Hangja mély és rekedt. – Te, Jane.

Aztán még mindig a szemembe bámulva nagyon határozottan beleharap a lábam közébe.

Annak ellenére, hogy nem fáj, veszek egy mély lélegzetet. Ez csak a puszta férfias szexualitása, a dominancia, ahogy azt mondja, hogy ez az enyém, és meg akarom enni.

Mielőtt lehetőségem lenne kitisztítani az agyamat, James megfordít, így az üveg zuhanyajtó felé fordulok, ő még mindig térdén állva a fenekembe mélyeszti a fogait.

Ismételten nem olyan erősen, hogy fájjon. De megint ugyanolyan erotikusan.

Hüvelykujját beakasztja a bugyim gumija alá, és lecsúsztatja a lábamon. Kezét végigsimítja a pucér bőrömön, amíg a bokámhoz nem ér. Meleg lehelete a meztelen fenekemet érinti. Megborzongok a várakozástól és a szívem hevesebben kezd verni.

Kilépek a bugyimból, miközben James a fenekem másik oldalára nyomja a száját és megharapja. Majd utasít: – Tedd a kezed a zuhanyajtó falára!

Ez a domináns hangja.

A pulzusom az egekbe szökik.Forróság árasztja el a bőrömet és úgy teszek, ahogy mondja, előrehajolok, hogy kezeimet az üveghez simítsam, amitől a hátam ívben megfeszül és a fenekem egy bizonyos szögben kinyomódik. Ahogy meghallom James halk gyönyörtől való megnyilvánulását, vér zúdul az arcomba. Hirtelen elakad a lélegzetem.

– Bárcsak tudnád, hogy mit teszel velem! – suttogja keményen. Nagy markávalmegszorongatja a fenekemet. –Így látni téged. Hogykitárulkozol. Hogy megbízol bennem. Bárcsak ki tudnám fejezni, mennyire kurvára tetszik ez nekem.

Becsúsztatja egyik kezét a combjaim közé, kinyitja a száját a hátsóm felett, szívogatja, harapdálja az egyik felét, majd a másikat. Becsúsztatja az egyik ujját a redőim közé és megtalálja a csiklóm ideggócát, ami már totál nedves és duzzadt.

A nyögése a leghalkabb suttogás a bőrömön. – És ez. Olyan édes és puha. Én édes Oliviám. Mindig olyan készen állsz rám.

Zihálok, kitolom a fenekemet és az ujjaihoz dörzsölöm magam, mint egy mohó szajha, amilyen most épp vagyok. Cicababát csinált belőlem.Talán még dorombolni is fogok.

Az ütés sokkol.Egy veszedelmes, mély morajlás kíséri, amely James mellkasán keresztül tör fel,minden figyelmeztetés nélkül, meglepetten felkiáltok.

James felemelkedik. Az oldalamhoz lép, jobb kezével megszorítja a derekamat, bal kezét előre, a lábaim közé csúsztatja. Gyengéden megszorítja a szeméremajkaimat és megint megcsapja a fenekemet.

Zihálok és nekidőlök, a tenyereimet még mindig a zuhanyajtónak támasztom.

– Add ide a szádat!

Úgy teszek, ahogy mondja, hátrahajtom a fejem a csókjáért. Ahogy a nyelve betolakszik a számba, újra és újra elfenekel miközben ujjait a sajgó puncimra szorítja.Kezének minden csapása csupasz bőrömön, fájó gyönyör-lökéshullámokat küld végig rajtam, amíg már nem tudok tovább állva maradni és könyörgök.

– Kérlek – suttogom. Kinyitom a szemem és felnézek rá a vágy ködén keresztül. – Kérlek.

Tudja, mit kérek, de a szeme izzik, és a légzése olyan szaggatott, mint az enyém. Mondhatni túlságosan is élvezi ezt, hogy ilyen hamar véget vessen neki. Még nem áll készen arra, hogy megadja nekem azt a megkönnyebbülést, amire vágyom.

– Állj be a zuhanyba és engedd meg a vizet!

Ellép tőlem, leveszi a pólóját és izzó tűzzel a szemében várja, hogy teljesítem az utasítását.

Remegve nyitom ki a zuhanyajtót és belépek. Az első vízsugár jeges, megborzongok tőle, de gyorsan melegre vált, majd forróra. James lerúgja a cipőjét, leveti a maradék ruháját, majd csatlakozik hozzám a zuhanyba, és bezárja az ajtót maga mögött.

Keményen és mélyen megcsókol, a karjai olyan szorosan fognak körül, hogy az a fájdalom határát súrolja. Az ölelése kétségbeesettnek tűnik.Sejtem, hogy miért képződik gombóc a torkomban.

Kölcsönvett időben vagyunk. Még ha nem is mennék el szeptemberben, akkor is van egy másik óra, amelyik hangosan ketyeg – egy sokkal gyászosabb óra –,bár ő nincs tisztában azzal, hogy én ezt tudom, ami még nehezebbé teszi ennek az elviselését.

A hazugság elhallgatása is hazugság.Az érzés, ami miatt be akartam vallani, amikor megláttam az ágyam mellett a széken ülni, egyre inkább elhatalmasodik, és úgy csapdos, mint egy csapdába esett kolibri a mellkasomban.

Elszakadok a szájától és a szemébe nézek. – Mondanom kell valamit–bököm ki, kalapál a szívem. – El kell mondanom neked, hogy mit…

– Nem.– A fejrázása heves, ahogy a hangja is. –Ha ezt megtesszük, akkor betartjuk a szabályaidat. Nincsenek kérdések. Nincsenek kötelékek. Igazad volt, ez az egyetlen módja annak, hogy ez működjön.

Döbbenten ránézek. – De James…

– Amíg el nem jön szeptember, és örökre ki nem lépsz az életemből, minden napot úgy fogunk eltölteni, mintha az lenne az utolsó. Megbánás nélkül. Nem nézünk se hátra se előre. Csak a pillanatnak élünk. Minden perc számít. Emlékeket hozunk létre, amelyeket mindketten kincsként tarthatunk majd számon, miután visszatérünk valódi életünkbe.

Nyugalma és meggyőződése megsemmisítő. Íme, egy ember, aki tudja, hogy haldoklik, és úgy döntött, hogy önsajnálat és félelem nélkül teljesen életet él, abból, ami még hátravan.

Bátorsága úgy megmozgat, mint évek óta semmi.

Forró gőz örvénylik az arcom körül, és remélem, segít elrejteni a szememben gyűlő könnyeket. – Oké– mondom, és igyekszem kiegyensúlyozottnak hallatni a hangomat. – Ha te ezt akarod, akkor rendben.

– Ezt akarom. És ezt is.

A vízsugár felé fordít, egyik karjával a nedves mellkasához szorít, majd megfogja a kezem, mögém húzza, és a testünk között az erekciója köré helyezi. A fülembe suttogja: – Simogass engem!

Elveszi a kezét az enyémről és a lábaim közé teszi.

A vízsugár forró és az érzékeny melleimet égeti.Amikor James előre-hátra csúsztatja az ujjait a csiklómon, lustán dörzsöli, a mellbimbóim megkeményednek és fájni kezdenek. A medencéjét a kezembe tolja. Megszorítom a hímvesszőjét, majd felcsúsztatom a kezem a makkjához és ott is megszorítom.

Amikor visszacsúsztatom a kezemet a tövéhez, ismét előrelendíti a csípőjét, belepumpál a markomba. Húzogatja a duzzadt csiklómat, és a fülembe sziszeg. – Érzed, milyen keménnyé teszel engem? Érzed, milyen kőkemény vagyok neked, édesem?

Az is. Az erekciója olyan a kezemben, mint egy selyembe burkolt acélcső. Értelmetlen hangot adok ki, és ismét végigsimítok merev férfiasságán, megállok a lefelé menetnél, hogy megcirógassam a feszes golyóit. Ettől keményen beszívja a levegőt.

Ellöki a kezemet, a bejáratomhoz helyezkedik és belém löki magát.

Nyögdécselek és hagyom, hogy a fejem a vállára essen. A nyakamba harap, és elkezd belém pumpálni, egyik kezével a csípőmet markolja, karját pedig a bordaívem köré szorítja. Forró víz zúdul a mellbimbóimhoz, csordogál végig a testemen, végül a combjaim közé áramlik.

– Olyan hatalmas vagy–suttogom. Imádom, ahogyan szétfeszít minden egyes lökésével. Imádom, ahogy kitölt engem.

Erre úgy reagál, hogy lehúzza a zuhanyfejet a falról, és a forró, égető vízsugarat közvetlenül a széttárt combjaim közé irányítja.

Amikor felnyögök és megvonaglok alatta, másik kezét felcsúsztatja és megszorítja a mellemet. –Képzeld azt,hogy ez a szám – mondja torokhangon, miközben a zuhanyfejet néhány centire tartja a húsomtól. – Képzeld el, hogy egyszerre duglak meg és nyalom ki a puncidat.

A hang, amit kiadok, olyan, amit még soha,állatias, mély és érzéki, vággyal teli. A víz a puncimhoz csordogál, érzéki kínzást váltva ki, miközben James hosszasan, mély lökésekkel hátulról dugengem.

– Szeretnéd ezt édesem? Egy kemény farkat mélyen eltemetve a pinádba, és egy nedves szájat a lábaid között, szopogatva a finom, édes csiklódat?

Elképzelek kettőt belőle, ahogy egyszerre szerelmeskednek velem. Nyöszörgök és összeszorítom az izmaim a farka körül.

Megkeményedik a hangja. – Tetszik neked az ötlet.

– Csak akkor, ha te vagy az – mondom lélegzetvisszafojtva. Senki más, csak te.

Lelassítja a csípőmozdulatait.Légzése akadozik a fülembe, miközben azt mondja: – Nem szeretnél egy édes hármast velem és egy másik férfival?

Nem kell kétszer átgondolnom, mielőtt hevesen megrázom a fejem.

James hangja leesik még egy oktávot. – Jó, mert sosem osztozkodnék rajtad.

Boldoggá tettem a válaszommal, de nem ez volt a szándékom. Az igazat mondtam. Beengedni egy másik személyt ebbe a pillanatba, olcsóvá tenné. Ezenfelül senki más nem tehetné meg velem azt, amit ő tesz.

Semelyik másik férfitól sem tudnék ilyen könnyen és teljesen darabokra hullani.

Visszateszi a zuhanyfejet az akasztójába a falon, megragadja az államat, felemeli a fejemet és szinte félelmet keltő éhséggel csókol meg, a szája hajthatatlan és kiszipolyozza az enyémet.

Majd elengedi az államat és elkezdiütemesen csapkodni a lábam közét.

Hátulról kefél és csapkodja a puncimat, keményen csókol és szorosan fog addig, amíg a szájába nyögdécselek, kétségbeesetten vágyom a megkönnyebbülésre.Majd megáll, markába fogja a lüktető puncimat, ujjai áhítattal kutatják a részt, ahol egymásba fonódunk.

Ha kezei nem lennének körülöttem, erőtelenül a földre csúsznék.

Lihegek és remegek, gőz gomolyog körülöttem. Kimondom a nevét.Ez könyörgés, és ő is tudja.Ez alkalommal hajlandó megadni nekem azt, amire szükségem van.

– Hogy akarod? A farkammal vagy a számmal?

– Így. Hogy bennem legyél. De a térdeim már nem bírják tovább. 

– Nem is kell.

Kihúzódik belőlem és megfordít. Az arca elszánt. A tekintete lángol. Utasít: – Öleld át a derekam a lábaiddal – mondja és felemel.

Mikor a fürdő falának tolja a hátam és mindkét kezével megmarkolja a hátsómat, megértem, hogy most állva fog megkefélni.

Megcsókol, a szája forró az enyémen. – Segíts betenni! – lihegi, miközben szétrakja a lábait.

Egyik karomat átfonom vállai tömegén, és szabad kezemmel közénk nyúlok. Aztán oda irányítom, ahová tartozik, amíg teljesen belém nem nyomul, sima mellkasa olyan szorosan préselődik az enyémhez, hogy érzem szívének minden dobbanását.

Újra dugni kezd, a lökései olyan kemények, mint a szemei.

Víz spriccel mindenfelé. Az egész testünkre, a plafonra, a csempézett falra. Gőz örvénylik és gomolyog.Tehetetlen nyögéseim hangja és durva légzése visszhangoznak körülöttünk, míg már szédülök, és annyira közel vagyok az orgazmushoz, hogy a figyelmem a bennem égő izzásra összpontosítom, ami egyre jobban feszít és spirálként tekeredik, és azzal fenyeget, hogy felrobban.

Mikor végül elérek a csúcsra, azt egy sikoly és egy sor heves, egész testet megrázó rángatózás kíséri. De James nem inog meg. Karjai erősek maradnak, egyensúlya pedig stabil, ahogy továbbra is könyörtelenül vágtat bennem és átvezet a hullámokon, amíg teljesen ki nem merülök.

Majd kihúzódik belőlem, erősen megcsókol, és mélyen a számba nyög. Az örvénylő gőzbe és forró vízbe élvez, miközben mindvégig képes megtartani a súlyomat anélkül, hogy meginogna. Még csak nem is remegnek a karjai. Olyan szilárd, mint a vörösfenyő törzse.

Elmém kusza és élvezettől átitatott ködén keresztül egyetlen, kristálytiszta gondolat bukkan fel.

Hogy lehet egy haldokló ember ilyen erős?