15.-16. Fejezet

 

Tizenötödik fejezet

 

Fordította: Red Ruby

 

Valamikor hajnal felé az eső eláll. Elbóbiskolva fekszem szeretőm karjainak meleg menedékében, hallgatom, ahogy a szíve lassan és egyenletesen dobog az arcom alatt, érzem a csodálatos fájdalmat a testemben, az érzékeny pontokat, ahol a fogait használta a bőrömön, és erős ujjait mélyen a húsomba süllyesztette, amikor a magáévá tett.

Megjelölt engem. Több szempontból is.

Próbálok nem gondolni rá.

James azt mormolja: – Ébren vagy.

– Ahogy te is, nyilvánvalóan…

– Egyáltalán nem aludtam el.

Hátrahajtom a fejem, és felnézek rá. Lágy tekintettel és még lágyabb mosollyal néz le rám. Sötét haja kócos, és sürgősen borotválkoznia kellene, de annyira gyönyörű, hogy eláll tőle a lélegzetem.

Lehajtja a fejét, és gyengéd csókot nyom az ajkamra, majd a testemet az övéhez igazítja, és közelebb húz, hogy az oldalához simuljak. A válla megtámasztja a nyakamat. Lábaink egymásba fonódnak a gyűrött lepedő alatt. Arcát a homlokomra támasztja, és egyik kezével a hajammal játszik, míg a másik gyengéden siklik fel és alá a csupasz hátamon.

Ujjbegyeivel lassan és áhítatosan simítja végig a gerincem dudrait, mintha mindegyiknek az alakját megjegyezné.

Olyan jó érzés, hogy így fekszem itt vele. Olyan meghitt és helyes.

A feltörő nyers érzelmek arra késztetnek, hogy a nyakába rejtsem az arcomat, és összeszorítsam a szemem. Beszívom a levegőt és visszaszorítom az érzéseket. Szedd össze magad! Ez nem személyes ügy. Ez szex. Ez a fantázia földje. Ez nem több, mint egy nyári kaland.

– Tudom – mormolja James, ajkai a hajamra tapadnak. – Én is küzdök vele.

Annyira megdöbbent a hátborzongató érzékelése, hogy egy pillanatig csak fekszem ott döbbenten. Amikor magamhoz térek, túl hangosan mondom. – Ez annyira furcsa. Ezt abba kell hagynod!

– Nem tehetek róla.

– Nem mondhatnál semmit!

– Attól még észrevenném.

– Lehet, de nem érezném úgy, mintha egyenesen a nyúltagyamba törtél volna be!

Kuncog, és megszorít engem. – Mármint a nagyagyadra gondolsz.

Fintorogva nézek az állára. – Micsoda?

– A nagyagy olyan magasabb rendű szellemi funkciókat lát el, mint a beszéd és az érzelmek feldolgozása. A nyúltagy az olyan önkéntelen testi funkciókkal foglalkozik, mint a tüsszentés vagy a hányás.

– Mindjárt mutatok neked néhány önkéntelen testi funkciót, megmondom, mit – mormogom.

Megint megszorít, és próbálja elnyomni a nevetését, mert tudja, hogy ki vagyok akadva.

– Ne legyél már okosabb nálam. Ez idegesítő.

Komoly hangnemet vesz fel. – Bocsánat. Elfelejtettem a felsőfokú diplomádat.

– Pontosan.

– Valószínűleg ez is sérti a büszke feminizmusodat.

– Haver, fogalmad sincs róla.

Szünetet tart. – Az előbb „havernak” neveztél?

– San Diegóban nőttem fel. Ha a középiskola utolsó évében nem vagy megfelelően beprogramozva a szörfös szlenggel, nem engednek leérettségizni.

Abban a pillanatban, hogy kimondtam, rájöttem a hibámra. Lehunyom a szemem, és a fejemet a vállának támasztom, remélve, hogy nem veszi észre, mit tettem.

De elfelejtettem, kivel állok szemben. A férfi egy tudós. Mindent észrevesz.

– Egy kaliforniai tengerparti lány – mondja, és a hajamba fúrja az orrát. – Ez azt jelenti, hogy tudsz szörfözni?

Mérlegelem, hogy Kényes Témának hívjam-e, de úgy döntök, hogy a macska már kint van a zsákból. Akár bele is vághatok. – Tinédzserként megpróbáltam szörfözni, de kiderült, hogy az, hogy valaki egész gyerekkorát könyvekbe merülve bent tölti a lakásban, nem teszi különösebben sportossá az embert.

– Nem tudtál felállni a deszkára?

– Bárcsak ilyen egyszerű lett volna. Nemcsak, hogy nem tudtam felállni, de majdnem megfulladtam.

Teljes magabiztossággal válaszol. – Meg tudlak tanítani szörfözni. Kiváló vízi képességeim vannak.

– Vízi képességek? Ezt úgy mondod, mintha tanfolyamra jártál volna, vagy ilyesmi.

– Egy haladó tanfolyamot, igen. A vízi jártasság alapvető.

Még jó, hogy nem használok botoxot, mert erre a bizarr kijelentésre olyan erősen ráncolom össze a homlokomat, hogy megrepedt volna az arcom.

Egy idő után James azt mondja: – Folytasd csak. Kérdezz meg!

A hangsúlya elnéző. Nem tűnik aggódónak. – Mi a helyzet Kényes Téma földön?

– Ezúttal lemondok róla. De kapok egy szabadkártyát cserébe.

– Épp most adtam neked egy szabadkártyát, amikor megmondtam, hogy hol nőttem fel!

– Igen, de az véletlenül történt. Én akarok egy szándékosat.

Felnézek rá, és tanulmányozom az arcát. – Te egy mélységesen furcsa ember vagy.

Elmosolyodik. – Ugyanez rád is vonatkozik, gyönyörűm. Megegyeztünk?

Legyőzve felsóhajtok. – Oké. Megegyeztünk.

– Jó. Szóval akkor a vízi kompetenciáról akarsz tudni.

– Igen.

– Arra gondoltál, hogy titokban egy haditengerészeti SEAL vagyok, vagy valami ilyesmi?

Megfontolom a dolgot. – Nem igazán, de most, hogy említed, tényleg úgy nézel ki, mint aki hivatalos katonai kiképzésben részesülhetett.

Felvont szemöldökkel pillant le rám. – Tényleg? Hogyhogy?

– Te nagyon... alfa vagy.

Kitör belőle a nevetés. – Alfa?

Mondom savanyúan: – A bétával ellentétben, igen.

– Minden feminista így gondolkodik a férfiakról? Görög betűkkel kifejezve?

Erre megforgatom a szemem. – Nem alfa, mint a görög betű, hanem alfa, mint a farkas. A falka vezetője. A legerősebb, aki megvédi a többieket.

A nevetése lassan elhal, mígnem a rá jellemző intenzitással és égető fókuszálással bámul rám.

– Látom, hogy forognak a fogaskerek – mondom.

– Csak egy szabadkártyát adok neked.

– Nem kérdezek, csak mondom.

– Pontosan mit akarsz mondani?

– Nem számít. Vissza a vízi kompetencia kérdéséhez. Lökjed.

James rám mered. A csend egyre nő, míg elviselhetetlenné nem válik. Az agyamban milliónyi különböző elmélet pattog, egyik valószínűtlenebb, mint a másik, mindenféle, attól kezdve, hogy egykor filmes kaszkadőr volt, egészen a vizes rongyos kínzás szakértőjéig, aki ellenséges harcosokat hallgatott ki egy mocskos guantánamói börtöncellában.

Amikor végül válaszol, a hangja tárgyilagos. – Fiatalkoromban úszómester voltam a közösségi medencénknél.

Csalódottságom lesújtó. – Oh.

Látva, hogy mennyire el vagyok keseredve az egyszerű magyarázatát hallva, újra nevetni kezd, csakhogy ezúttal nem tudja abbahagyni.

Ököllel a mellkasára csapok. – Fogd be, te bunkó!

A testére húz, és csak nevet és nevet, a fejét hátrahajtva a párnába, a szemét lehunyva, a karjait szorosan körém fonja, hogy ne tudjak kiszabadulni, még akkor sem, ha én vergődöm és küzdök.

– Látnod kellett volna az arcodat! – mondja kacagva. Az egész ágy remeg a nevetésétől. – Úgy néztél ki, mintha valaki most mondta volna, hogy a karácsony elmarad!

– Ha ha – mondom fáradtan. – Nevess csak, szépfiú, mert legközelebb, ha elalszol, és finoman horkolsz, beosonok a lakásodba, és bedobok egy férget a nyitott szádba. Akkor már nem fogsz nevetni.

James hirtelen abbahagyja a nevetést, és rám néz. – A férgeknek rossz hírük van. Pedig rendkívül táplálóak, és valójában nem is olyan rossz az ízük, ha egyszer megszokod az állagukat.

Tátott szájjal bámulok rá, amíg ismét fel nem oldódik a nevetés viharában.

Undorodva felsóhajtok, a fejemet a széles mellkasára hajtom, és várom, hogy kiverje a fejéből.

– Istenem, olyan kibaszottul imádnivaló vagy. – Csókokat szór a fejem tetejére.

A szoba túloldalán álló komódra pillantva azt mondom: – Örülök, hogy ilyen szórakoztatónak találsz. Talán van jövőm a stand up comedyben.

A kezébe veszi az arcomat, és mélyen megcsókol, a nyelve a számat kutatja. Amikor elhúzódik és megszólal, a hangja rekedtté, a szemei pedig vággyal telivé válnak. – Igen, mulatságosnak talállak. Szórakoztatónak és addiktívnak és lenyűgözőnek és olyan istenverte szexinek, hogy egy egész életet el tudnék veled tölteni, és akkor sem tudnék betelni veled.

Úgy megrázott szavainak intenzitása és váratlan élvezete, szabályszegő őszintesége – és különösen az „egy egész élet” említése –, hogy nehezen veszek levegőt. Halk, fojtott hangon azt mondom: – Te sem vagy olyan rossz.

Erre egy mosolyt kapok. – Tudod, ahhoz képest, hogy milyen vagány, zseniális író vagy, szörnyen elakad a nyelved, ha valaki bókol neked – suttogja.

– Az írás más, mint a beszéd. Hangosan sokkal nehezebb összefüggőnek lenni, mint papíron.

Elgondolkodva néz rám, miközben a hüvelykujjával végigsimít az arcomon. – Akkor írd le nekem.

– Hogy érted ezt?

– Úgy értem, hogy ahelyett, hogy egy okoskodó választ adnál arra, amit mondtam, írd le, mit éreztél valójában.

Riadtan bámulok rá, a szemeim tágra nyílnak. – De... mi nem személyeskedünk.

Kék szemei egy gravitációs mező erejével tapadnak az enyémre. – Túl okos vagy ahhoz, hogy ezt elhidd – mondja nyersen.

– James...

Megfordít, és rám gurul, olyan gyorsan, hogy egy ijedt pisszenést eresztek meg. Aztán miközben az ujjbegyei a fejbőrömbe markolnak, és a szeme kék tűzben lángol, azt mondja: – Azt mondtad, nem akarod, hogy személyes kérdéseket tegyek fel, és ezt igyekszem tiszteletben tartani. Próbálom tiszteletben tartani, hogy valamilyen okból kifolyólag nem akarod, hogy közel kerüljek hozzád.

A szívem vadul kalapál a mellkasomban. – Az ok az, hogy a nyár végén elhagyom az országot.

– Nem, nem az – jön a kemény és gyors válasz. – Az igazi ok az, hogy félsz.

– Kényelmesen elfelejted a rejtélyes kijelentésedet arról, hogy nem lenne jó nekem, ha hozzád tartoznék. És a hirtelen, megmagyarázhatatlan eltűnésedet vacsora közben, és azt, hogy azt mondtad, hogy elcseszett vagy. És ne feledkezzünk meg a halál iránti abnormális megszállottságodról sem. Mindezek miatt kellene biztonságban éreznem magam, hogy megnyíljak?

– Soha nem mondtam, hogy a halál megszállottja vagyok – mondja fogcsikorgatva.

A válaszom jeges. – Most mondd el az igazat, James.

– Csak azért, mert a legújabb kollekciómban gyászoló emberek portréi szerepelnek, még nem jelenti azt, hogy...

– Mit láttál, amikor először kiszúrtál a kávézóban?

Durva légzésével és kitágult orrlyukaival némán bámul le rám.

– Pontosan tudom, mit láttál – mondom halkan, a szemébe nézve. – És az nem csupa pillangó és szivárvány volt.

– Egy gyönyörű nőt láttam, akit meg akartam ismerni.

– Baromság. Egy nőt láttál, aki a saját, személyes temetőjében sétálgatott. Ugyanúgy, ahogyan gyanítom, te is a sajátodban sétálgatsz.

Az arckifejezése leírhatatlan. Részben düh, részben frusztráció, részben pedig elborzadt meglepetés.

Mert elkaptam a fonalat. Pontosan fején találtam azt az átkozott szöget.

Amilyen gyorsan rám gurult, olyan gyorsan le is gurult rólam. A padlót bámulva leül a matrac szélére, és a hajába túrja a kezét. Elbizonytalanodva felülök, a térdemet a mellkasomhoz húzom, és a melleimre húzom a lepedőt, miközben őt figyelem.

Egy idő után azt mondja: – Akarod, hogy elmenjek?

– Azt akarom, hogy őszinte legyél velem.

A hangja lapos. – Tényleg nem akarod.

Forróság kúszik fel a nyakamon. Egy pillanatig csendben maradok, hogy kordában tartsam a dühömet, aztán azt mondom: – Ez leereszkedő volt, és nem értékeltem.

Elfordítja a fejét, és a válla fölött rám mered. A szeme ugyanolyan tompa, mint a hangja. – Láttad valaha a Mátrix című filmet?

– Mi a fene köze van annak ehhez a beszélgetéshez?

– Csak válaszolj a kérdésre.

A forróság a nyakamban egészen a fülemig terjed, ahol lüktetve telepszik meg. – Rendben. Igen, láttam. És?

– Amikor Morpheus odamegy Neóhoz, és két tablettát kínál neki – egy pirosat, amely feltárja az igazságot, hogy az általa ismert világ csak illúzió, vagy egy kéket, amely lehetővé teszi, hogy boldog tudatlanságban maradjon, és visszatérjen a régi életébe –, melyik tablettát választanád, tudva, mi következik utána?

Megpillantom a vállán lévő tetoválást, a furcsa latin kifejezést és a vékony fekete vonalak sorait, és hideg szél hasít belém. Kiszárad a szám.

James kemény határozottsággal mondja: – Te a kék tablettát választanád.

– Ez valamiféle allegória akar lenni arra, hogy te a piros pirula vagy?

– Nem. Azt hivatott megmutatni, hogy mennyi valósággal vagy hajlandó megbirkózni. Mert az igazság az, hogy néha a tudatlanság sokkal bölcsebb választás. Bölcsebb és biztonságosabb minden érintett számára.

Feláll, és öltözködni kezd.

Egymásnak ellentmondó érzelmekkel és éles, megnevezhetetlen félelemmel telve figyelem, ahogy felhúzza az alsónadrágját és a nadrágját, a zokniját és az ingét. Gyors hatékonysággal becsatolja az övét, a lábát belebújtatja drága fekete cipőjébe, és felveszi a gyűrött öltönykabátját onnan, ahonnan a földre dobta.

Aztán megáll, és sötét szemmel néz le rám az ágyban.

– Okosak voltak azok a szabályok, amiket te szabtál nekünk. Semmi kérdés, semmi kötöttség... tényleg jobb így. Főleg neked jobb, de nekem is, mert ha nem lett volna ez a keret, amin belül működhetek, már eldöntöttem volna, hogy adok neked egy piros pirulát, fittyet hányva a következményekre.

Megfordul, és végigmegy a szobán. Az ajtóban megáll, és visszapillant rám. – Ha újra látni akarsz, Olivia, tudod, hogyan érhetsz el. És ha nem, azt is megértem. Ha két napon belül nem hallok felőled, azt válasznak veszem.

Megfordul és kisétál.

 

* * * *

 

– Csukd be a bejárati ajtót! Mi a bánatos istennyiláról beszélt ez az ember?

– Nem tudom, Kelly, de kurvára kiborultam tőle.

Visszalépkedek a másik irányba Estelle könyvtárának nagy íróasztala elé, a telefon kagylója halálos szorításban szorul a kezemben. A mobilom még mindig darabokban hever a konyha padlóján, így kénytelen voltam vezetékes vonalat használni.

Bár New Yorkban már majdnem éjfél van, annyira összezavartak a Jamesszel történtek, hogy nem tudtam megvárni, hogy felhívjam Kellyt, amíg ott reggel lesz.

– Szóval, mit fogsz csinálni, bébi?

Keményen kifújom a levegőt. – Gondolod, hogy Mike utána tudna nézni? Csak hogy kiderüljön, hogy egy pszichopatával van-e dolgom vagy sem?

Egy vállrándítás hallatszik a hangjában. – Nem látom, miért ne. Máris megkérdezem tőle. Letakarja a kezével a telefont. Tompa kiabálást hallok, rövid csendet, majd újabb tompa kiabálást. Aztán újra a vonalban van. – Majd ő elintézi. Csak küldd el nekem e-mailben a csődöröd nevét és minden egyéb információt, amid van.

– Ó, a francba.

– Mi van?

– Nem tudom a vezetéknevét.

Kelly felhorkant. – Ribanc.

– Meg tudom kérdezni az épületkezelőtől.

– Ugyanabban a bérházban lakik?

– Igen.

– Akkor miért nem törsz be hozzá, és nézel körül nála egy kicsit?

Abbahagyom a járkálást. – Kérlek, mondd, hogy csak viccelsz.

Tényszerűen mondja. – Mindenképpen nézz be a gyógyszeres szekrényébe. Mindenki szaftos titkai a gyógyszeres szekrényében vannak, és nincs szükséged jelszóra, hogy bejuss, mint egy számítógéphez.

– Szóval így jöttél rá, hogy antidepresszánsokat szedek.

– Ó, drágám, az nem volt államtitok. A zombiként való járkálásból átváltottál arra, hogy úgy járkáltál, mint egy... nos, mint egy begyógyszerezett zombi.

Jó tudni, hogy ilyen átlátszó voltam. – Visszatérve Jamesre. Ugye Mike nem kerül bajba, ha utánanézek? Mert ha ez bármiféle kockázattal jár, nem akarom, hogy megtegye.

– Ne aggódj emiatt. Mike-nak megvan az engedélye. Csak szerezd meg a játszótársad teljes nevét, és a nap végére megkapod a valódi információt.

Hosszú ásítás jön át a vonalon, amitől bűntudatom támad. – Hagylak visszafeküdni, Kell. Elnézést, hogy ilyen későn zavarlak.

– Nem kell. Ez a szar aranyat ér. Alig várom, hogy lássam, mit ás ki Mike a csődörödről. A hangja felderül. – Hé, szerinted benne van a tanúvédelmi programban?

A nagy elmék hasonlóan gondolkodnak. – Kétlem. Akkor is művészeti kiállításokat rendeznél szerte Párizsban, ha tanúvédelmi programban lennél?

– Hmm. Jó érv. De őszintén szólva, még ha így is lenne, tényleg le akarnál mondani arról a gyönyörű, harminc centis farokról?

– Megbántam, hogy erről bármit is mondtam neked – mondom komolyan.

– Ha! Mintha! Olyan élénk képet festettél a farkáról, hogy annyira előttem van az a nyavalya, mintha az agyamba égett volna!

– De beszélnünk kellene a lehetséges kimenetelekről – józanodik ki.

– Miért hangzik ez baljósan?

– Szóval, mi van például, ha kiderül, hogy a maffia tagja?

– Hogy érted azt, hogy „mi van, ha”? Én nagyon messzire futok, ha az van.

Kétkedőnek hangzik. – Tényleg? Elsétálnál egy olyan férfitól, aki kinyal téged, még mielőtt köszönne, csak azért, mert köze van a maffiához?

– Csak azért, mert? Kivel beszélek én most? Mit csináltál a legjobb barátommal?

– Szóval a maffia egy kemény nem.

– Persze, hogy nem! Kelly! Többször megkopogtatom a kagylót az íróasztal tetején. – Nem hallak jól!

A hangja nemtörődöm. – Úgy értem, senki sem tökéletes. És egy nagy farok sok mindenért kárpótol.

Pofát vágok a telefonra. – Mennyi bort ittál a vacsorához?

Nem vesz rólam tudomást. – Mi van, ha kém?

Sóhajtok, a plafont nézem, és megrázom a fejem. – Ugyanaz a válasz, mintha a maffiában lenne.

– Egy elmegyógyintézeti szökevény?

– Oké, ez a beszélgetés elérte a hülyeség végsebességét. Ideje lefeküdnöd. – De ez az utolsó elbizonytalanít egy kicsit.

– Jaj, elrontod az egész szórakozásomat. Jól van, megyek aludni. Gyakorlatilag már ágyban vagyok, de megyek aludni. Nem mintha képes lennék elaludni az orgazmikus kis liezonodról szóló történettől a könyvesbolt orosz részlegén, de mindegy. Szép kis álmaim lesznek.

Elmondtam neki mindent, ami Jamesszel történt, mióta utoljára beszéltünk. Nem mintha lett volna más választásom: egyenesen követelte a részleteket, amint felvette a telefont.

Nem hiszem, hogy viccelt, amikor azt mondta, hogy rajtam keresztül fogja élni az életét. Mike úgy tűnik, hogy az utóbbi időben kicsit lazított a szex terén.

Kellyvel elbúcsúzunk, és letesszük a telefont, majd visszamegyek a konyhába, és megszerzem Edmond számát az Estelle által a hűtőn hagyott cetliről. Elkezdem tárcsázni, de megállok, miután ránézek az órára.

Reggel hat óra van.

Aztán az a zseniális ötletem támad, hogy megnézem a postaládák falát az első emeleti postázóban. Az épület tízemeletes, és ahogy Estelle mondta, minden emeleten négy lakás van. Tehát csak negyven postaládának kellene lennie.

Mindegyiken egy-egy név van feltüntetve.

Lehet, hogy egynél több James lakik az épületben, de majd csak Kellynek kell megadnom azokat a neveket is. Elszántan elindulok a hálószobába, hogy felöltözzek, aztán lefelé megyek a lifttel.

Tizenöt perccel később elküldök Kellynek egy e-mailt, amely mindössze két szóból áll.

 

James Blackwood.

 

Perceken belül válaszol.

 

Úgy hangzik, mint egy filmsztár.

 

– Vagy egy álnév – motyogom a képernyőt bámulva.

Nem tudok szabadulni attól a furcsa érzéstől, hogy valahol már hallottam ezt a nevet.

Tizenhatodik fejezet

 

Fordította: Soraya

 

Próbálok írni, de a múzsám elhagyott és nem akar visszatérni. Így néhány órát a lakás kitakarításával töltök, igyekszem a tőlem telhető legjobban elfoglalni magamés megakadályozni, hogy a James körüli gondolatok elárasszák a fejemet.

Az egyikben sikeresebb vagyok, mint a másikban.

Miután a lakás makulátlan, lefoglalom magam egy sétával a sarki boltba. Olyan sok sajttal térek haza, ami több életenát is kitart és egy olyan széles, felfújtbagette-tel, ami akár matracként is használható.Át kellbirkóznom magam vele a bejárati ajtón.

Végül feladom, bemegyek a hálószobába és lerogyok az ágyra, ahol órákat töltök azzal, hogy a plafont bámulom és időnként a folyamatban lévő munkámra gondolok, de leginkább Jamesre.

Elszundikálhattam, mert mikor később megcsörren a vezetékes telefon az éjjeli szekrényen, pánikolva ugrok fel. Zavarodottan nézek körbe.

A fény megváltozott. A délutáni nap izzó arany csíkokat fest a falakra. Egy pillanatig nem ismerem fel, hol vagyok, de a telefon kitartó csörgése végül visszaránt a valóságba.

– Halló?

– Én vagyok az, bébi.

Ásítok, majd kezemmel megdörzsölöm a szememet. A legutolsó hívásunk alkalmával odaadtam Kellynek a vezetékes telefonszámot, mert eltarthat néhánynapig, míg megszerelik a mobilomat vagy veszek egy újat, ha az márjavíthatatlan.–Szia.

– Úgy hangzol, mint aki aludt.

A hangja komorságától megáll bennem az ütő. – Te pedig úgy hangzol, mintha rossz híred lenne.

– Igen, az van.

Összeszorul a gyomrom. A pulzusom lüktetni kezd. Lábaimat az ágy szélére lendítem és szorosabban markolom a telefont. –Oh, Istenem! James benne van a maffiában, ugye?

Kelly sóhajt, és szomorúnak hallatszik. – Nem babám. Nincs benne a maffiában. Semmi ilyenről nincs szó.

– Nős. – Ha azt mondja igen, a puszta kezeimmel fogom megölni.

– Nem.

Mikor sokáig csendben marad, megtörök. – Jesszus Kelly, mi a fene az? Majd megőrülök itt.

– Hadd kezdjem a jó dolgokkal. A barátodnak kifogástalan híre van. Időbenfizeti az adóját. Tiszta, ami a törvényt illeti: nincs bűncselekmény, nincs büntetett előélet, nincs ellene elfogatóparancs satöbbi.

Türelmetlenül visszafolytom a lélegzetem. – Igen? És?

Megköszörüli a torkát. – San Franciscóban nőtt fel. Ösztöndíjat kapott a chicagói Művészeti Intézetbe, majd a párizsi Nemzeti Képzőművészeti Iskolában folytatta tanulmányait.

Tehát amerikai, mint én. Miért remegnek a kezeim? – Mi van még?

– Tudni akarod, mennyi pénz van a bankszámláján? Mert meglepődtem, hogy milyen tehetős, figyelembe véve az éhező művész sztereotípiát…

-Kelly! Nem! Nem akarom tudni mennyi pénze van. Azt akarom tudni, hogyhová akarsz kilyukadni.

Egy kis idő múlva válaszol. – ALS-e van.

Ráncolom a homlokom miközben az emlékeim között kutatok, hogy mi is az ALS, de nem rémlik. – Fogalmam sincs, hogy mi jelent ez.

– Amiotrófiáslaterálszklerózisavagy LouGehrig-betegség.

A hanglejtéséből meg tudom mondani, hogy ez rossz dolog, de nem tudom pontosan mennyire rossz, mígnem hozzáteszi. – Tudod, az a betegség, amiben az asztrofizikus Stephen Hawking meghalt.

Elképzelem az összeesett, kicsavarodott testű férfit a motoros kerekesszékben. Egy teljesen lebénult ember, aki nem tud beszélni, mozogni vagy bármit önállóan csinálni. Egy férfi, aki csapdába esett egy használhatatlan testben, de zseniális elméje teljes kapacitásával.

A saját testében eltemetett ember.

Rémülten zihálok, majd a kezemmel befogom a szám.

– Sajnálom bébi. Tudom, hogy ez túl sok. Főleg azok után… azok után, amin keresztül mentél.

– Biztos vagy benne? – suttogom.

– Sajnos igen. Mikor Mike nem talált semmit James banki és bűnügyi aktáiban, úgy döntött, hogy átnézi az orvosi kortörténetét, ha esetleg herpesze lenne vagy más komolyabb, amit megpróbál eltitkolni előled. Tavaly diagnosztizálták. Állítólag több klinikai kísérletben is részt vesz.

Ó Jézusom, hát ezért kellett Németországba utaznia. – Milyen a betegség lefolyása? Lassan terjed? Van rá gyógymód?

Kelly hangja elcsendesedik, de a szavai gyomron ütnek.– Nincs gyógymód. Mindig halálos kimenetelű. A legtöbb ember a diagnózis felállításától számítva három-négy éven belül meghal.

Minden értelmet nyer. Minden tökéletes, kegyetlen értelmet nyer.

James elérhetetlensége. A melankóliája. Ahogyan azt mondta, hogy nincs ideje felesleges beszélgetésekre, és hogy néha a tudatlanság a bölcsebb választás. A szokatlan intenzitása. A fájdalomban lévő emberekrőlkészült portréi.

A halál iránti rögeszmés megszállottsága.

Minden szégyentelenül összeillik, mint egy kirakó darabjai,mígnem meglátom a teljes összképet, ami felfedi a szörnyű igazságot:

James haldoklik.

Azt hiszem, mindjárt hányok.

Remeg a hangom, ahogy megkérdezem: – Most mihez kezdjek?

Kelly válasza gyors és határozott. – Szakíts vele!

– Micsoda? Istenem! Nem lehetek ilyen kegyetlen!

– Már adott neked egy menekülési lehetőséget. Nem kell megmagyaráznod. Ne hívd fel többé. Sétálj el és mentsd meg magad sok szívfájdalomtól. – A hangja elérzékenyül. – Nem volt még elég belőle?

Rossz érzéssel tölt el ez az ötlet. Megrázom a fejem és ragaszkodom hozzá. – Nem! Beszélnem kell vele erről.

– Nem beszélhetsz vele erről, baba. Mit mondanál? „Van egy barátom az FBI-nál, aki belenézett az egész élettörténetedbe, mert azt hittem, hogy pszichopata vagy? Mit gondolsz, hogy érezné magát ettől? Megalázva?

Felállok és járkálni kezdek a szobában, a hüvelykujjam körmét rágom és gondolkodni próbálok, de a gondolataim annyira szétszórtak, hogy lehetetlen.

Rosszultettem, hogy megkértem Mike-ot, hogy nézzen utána Jamesnek. Nem számítanak az indokaim, helytelen volt, mostmár belátom. Megsértettem a magánéletét. Ha nem tetszettek a dolgok, ahogy köztünk voltak – a nincsenek kérdések szabállyal, amit én állítottam fel – mondanom kellett volna és nem a háta mögött keresni a válaszokat.

Válaszokat a kérdésekre, amelyeket nem volt jogom feltenni. Pusztán a tény, hogyszexelünk, nem jogosít fel arra, hogy tudomást szerezzekaz összes titkáról.

Nem tartozik nekem ezzel.

Egyáltalán nem tartozik nekem semmivel.

Leroskadok a túltömött fotelbe az ablak közelében, hátrahajtom a fejem és becsukom a szemem. – Igen, valószínűleg sértve érzi majd magát, de mindenképpen el kell mondanom neki.

– Nem kell semmit sem mondanod.

– Ez a helyes döntés, Kell. Nem fogom megemlíteni az FBI-t, mert attól az egész dolog tízszer rosszabbul hangzana. Azt fogom mondani, hogy háttérellenőrzést végeztem rajta, mert szingli nőként vigyáznom kell magamra. A nők mindig ezt csinálják, amikor új férfival randiznak.

Kelly hangja száraz. – Tuti. Nagyszerű ötlet. Kivéve, ha van egy kis esze, mert akkor tudni fogja, hogy legálisan nem tekintheted meg valaki védett orvosi aktáját az interneten, hogy kiderítsd klinikai kísérletben vesz részt.

– Lehet, hogy hacker vagyok.

Felhorkant. – Te? Egy hacker? Nem is értesz a számítógéphez. Még a kézirataid megírásához sem használsz számítógépet.

– Ő ezt nem tudja.

– Ha látta az önéletrajzodat a neten, akkor tudja.

Mérgelődök. Az önéletrajzom. A kiadóm erőltette, hogy az a hülye önéletrajz felkerüljön az írói weboldalamra egy képpel, amin az íróasztalomnál ülök otthon… és kézzel írok egy sárga jegyzettömbön, mint valaki titkárnője az ötvenes évekből.

Menő régimódiba nyomni – olvasható a felirat a kép alatt. Mekkora idióta vagyok!

– Lehetséges, hogy látta– vallom be mogorván. – Említette, hogy kérdezősködött rólam a házmestertől. Nem tudom mennyi infót kapott, de nem kell lángelmének lenni, hogy kitalálja ki is vagyok és utánam nézzen.

– Látod?

Néhány másodpercig gondolkodom és a szám belső felét rágcsálom. – Lehet, azt fogom mondani, hogy felbéreltem egy magánnyomozót. Feltehetőenők hozzáférhetnek orvosi adatokhoz, nemde?

– Illegálisan, tegyük fel, hogy igen. De az rengeteg pénzedbe kerülne. Több ezerbe. Tényleg azt akarod mondani a fickónak, aki elfenekelte az összes női részedet, mintha huncut gyerkőcök lennének, hogy jelzálog nagyságú összeget fizettél egy etikátlan kopónak, hogy a szennyesei között kutasson?

– Rendőrkopó?Most egy negyvenes évekbeli fekete-fehér filmben vagyunk?

– Ne mondj semmit Jamesnek arról, amit megtudtál–mondja Kelly, figyelmen kívül hagyva a kitörésemet. – Ez lenne a legokosabb döntés számodra és egyben a legjobb is. Nem vagy felelős az ő problémáiért, szóval ne ragadd meg őket.

Tudom, hogy a „ne ragadd meg” azt jelenti, hogy „ne vegyem magamra” őket, de túlságosan sértettnek érzem magam ahhoz, hogy arra gondoljak, hogy aranyos a szóhasználata. – Nem veszem magamra senki problémáját. Én csak őszinte szeretnék lenni.

Kelly hangja ellágyul. – Tudom, babám. Törődő vagy és totálvajszívű. Semmi sem vonzóbb számodra, mint egy veszett ügy. Emlékszel, mikor megmentetted azokat a veszett macskákat az autópálya aluljárójából?

– Betegek voltak. Ha nem mentettem volna meg őket, meghaltak volna.

– Ehelyett életben maradtak. Mind a nyolcan. A gyönyörű házadban szétszakították a bútorokat, a szőnyegre pisiltek, mert képtelen voltál elvinni őket a menhelyre, míg Chris arra nem kényszerített, hogy add őket örökbe. És ne felejtsük el a strucc incidenst.

Oh, igen. A hírhedt strucc incidens.

Egy cirkusz jött a városba, mikor a lányom még újszülött volt. Nem voltam hajlandó elmenni, mert nem bírom látni, hogy olyan fenséges állatok, mint az oroszlánok és az elefántok rabszolgasorba vannak taszítva emberek szórakoztatására. De valahogy az egyik strucc megszökött és megjelent a hátsó udvaromban.

Becsempésztem a garázsba, madáreledellel és salátával etettem egy hétig. Próbáltam kitalálni, hogyan és hol tudnám a szabadjára engedni, míg Chris haza nem jött az egyik üzleti útjáról és megtalálta a madarat, amint az elégedetten az ő ruháiba fészkel, amit én készítettem oda neki az egyik sarokba.

A strucc megijedt és támadott. Chris állította, hogy az állat megpróbálta megölni őt, de szerintem túlzott. Mindenesetre, felhívta az állatvédőket, akik elvitték a struccot.

Hetekkel később, még mindig tollakat és ürülékhalmokat takarítottam.

Kelly megszólal. – A lényeg az, hogy James nem egy kóbor állat, aki megmentésre szorul. És ne haragudj, de nem vagy olyan formában, hogy bárkinek is gondját tudd viselnimagadon kívül.

Mindketten tudjuk, hogy még magamról sem igazán sikerül gondoskodnom.

– Rendben. Most mennem kell. Mindjárt idegösszeroppanásom lesz.

Kelly tart egy kis szünetet, mielőtt ismét beszélni kezd. – Ezzel ne is viccelődj!

Jó nagy és mély levegőt veszek. – Oh, Kell, ha eddig még nem kaptam egyet, akkor szerintem már biztonságban vagyok.

– Sose tudhatod. A sorsnak furcsa humorérzéke van.

– Remek. Köszönöm a lelkesítő beszélgetést.

– Szeretlek, ugye tudod?

Vennem kell néhány lélegzetet, hogy kitisztítsam a torkomat. – Tudom. Én is szeretlek téged. Jó barát vagy. Köszönöm, hogy vigyázol rám.

– Ezért vannak a barátok, butus.Most leteszem, mielőtt a hormonjaink szinkronba kerülnek, és mindketten bőgni kezdünk. Holnap felhívlak.

– Akkor holnap beszélünk.

Miután visszateszem a kagylót a helyére, csak üldögélek kezemmel a telefonon és hosszú ideig bámulok ki az ablakon, próbálom eldönteni, hogy mitévő legyek.

Még mindig ugyanabban a pózban ülök, amikor a telefon újra megcsörren. De ez alkalommal, mikor felveszem, nem Kelly az. Hanem valaki, akivel legalább egy éve nem beszéltem, akinek nem szabadna ismernie ezt a számot, vagy egyáltalán tudnia, hogy Párizsban vagyok.

A volt férjem az. Chris.