11.-12. Fejezet

 

Tizenegyedik fejezet

 

Fordította: Suzy

 

A következő három napot hibernált állapotban töltöm, begubózva a lakásban, vakon, megszállott őrült szenvedéllyel írok, és figyelmen kívül hagyom a kinti világot. Felemészt a történet, és még enni vagy aludni is nehezen tudom elszakítani magam a lapoktól.

Mintha a karakterek megszállottja lennék. Vagy még pontosabban, olyanná váltam. Látom, amit ők. Érzem, amit ők. Amikor szomorúak, vagy boldogok, vagy zavarodottak, én is az vagyok. Annyira kiterjedten és teljesen érkeztek az elmémbe, mintha egész életemben ismertem volna őket.

Sokkal valóságosabbnak tűnnek számomra, mint néhány olyan ember, akivel kapcsolatban vagyok.

Mindez nekem nem tűnik furcsának, inkább fantasztikusnak. A fejemben megnyílt egy csap és elkezdett ömleni. Egy bezárt ajtó szélesre tárult.

Végre, több mint két év után a dolog, amitől én én vagyok, visszatért.

Vele együtt a mélységes megkönnyebbülés érzése is.

Nem engedtem meg magamnak, hogy belegondoljak abba, mi történne, ha maradandóan veszítettem volna el a történetmesélés képességét. A kreativitás nélküli élet gondolata túl rémisztő, mert közvetlenül láttam, mi történik a művészekkel, ha többé nem képesek alkotni.

Elszáradnak és meghalnak.

De én most nagyon is élőnek érzem magam. Élőnek és szenvedélyesnek.

Amikor pénteken ötkor megszólal a csengő, fültől fülig érő vigyorral megyek az ajtóhoz. A vigyor elhal a sokktól, amikor az ajtót kinyitva meglátom, hogy James ott áll.

Egy bámulatos fekete öltöny van rajta, drágának látszik, valószínűleg egyedi készítésű, annak alapján, ahogy körülöleli a teljes nagy testalkatát. A nyakánál nyitva lévő fehér inge még tökéletesebb rálátást biztosít torkának erős, napbarnított oszlopára. A selyem díszkendője is fehér, a mosolya apró és titokzatos, és az éhség a szemében akár egy vad farkasé.

Végignézve rajta, halkan mondom. – Ó!

Ő lenéz magára. – Mi a baj?

– Semmi. Sosem találkoztam még olyan férfival, aki képes ennyire dögössé tenni egy öltönyt – intek egyet a levegőben. – Ez olyan, mint az… öltöny-pornó. Ha csinálnék rólad egy képet és elküldeném a barátnőmnek, Kellynek, a petefészkei felrobbannának.

Az ajtóra teszi a kezét és szélesebbre tárja, közelebb lép, aztán a karjaiba zár. Lehajtja a fejét, gyengéden az ajkaimra nyomja az ajkait. – És a te petefészkeid mit csinálnak?

Széles vállai köré szorítom a karjaimat, lélegzetvisszafojtva mondom. – Csacsacsáznak. De épp most vették észre a kemény dudort a nadrágodban, ami a csípőmnek nyomódik, és mindjárt elájulnak.

A vigyora lassúvá és csintalanná válik. – Ezt nem hagyhatjuk. Adjunk nekik valamit, amitől ébren maradhatnak.

A szája mély, szenvedélyes csókban részesíti az enyémet.

Bár csak néhány napig voltunk távol egymástól, mindketten kiéheztünk a másikra, mert megszámlálhatatlan percig állunk ott, a testünkkel és a nyelvünkkel összekapcsolódva, amíg mindketten nehezen nem lélegzünk és én a hajába fúrom az ujjaimat és hozzásimulok. Biztos vagyok abban, hogy csak karjainak ereje tart egyenesen.

Aztán elválik tőlem, én pedig zihálok.

– Szia. – A hangja mély, érdes és meleg az elfojtott nevetéstől.

Arra nyitom ki a szemem, hogy levigyorog rám, gyönyörű kék szeme félig lehunyva és vidámságtó csillog.

– Neked is, szia. És ne nevess rajtam. Nem az én hibám, hogy szexi vagy – zsörtölődöm.

Lenyúl, megragadja a fenekemet és megszorítja. – Nem én vagyok itt szexi, édesem. Kimondottan ehetőnek nézel ki.

– Gigitől kértem kölcsön.

Amikor összehúzza a szemöldökét, azt mondom. – Azt mondtad, ruhát vegyek fel, de az az egyetlen kék ruhám van, amit már láttál, és nem volt időm vásárolni, mert annyira belemerültem a munkába, szóval ma délután felhívtam Edmundot és elkértem tőle Gigi számát. Úgy gondoltam, nagyjából azonos méretet hordhatunk.

A ruha, amit Gigi kölcsönadott egy ujjatlan vörös selyem átkötős merész nyakkivágással, amit össze kellett tűznöm biztosítótűvel, hogy ne essenek ki a melleim. Az ő gravitációt meghazudtoló dekoltázsa valószínűleg a helyén tartja a nyakkivágást mindenféle segédlet nélkül, de az enyémnek szüksége van némi segítségre.

James azt mondja, miközben az egyik kezével a tarkómat, a másikkal a fenekem félgömbjét fogja: – Kizárt dolog, hogy ő olyan jól néz ki ebben, mint te. A fogaimmal akarom letépni rólad.

Ismét megcsókol, éhesen, amíg meg nem remegek. Ezúttal nevetek, amikor elhúzódik.

– Ó, istenem. Végem van. Megöltél.

Valami éles és sötét villan fel a szemei mélyén. – Ne mondd ezt.

Ugrattam, szóval a hangja szűkszavúsága meglep. – Csak bókoltam neked, butus. Úgy értettem, hogy nagyszerűen csókolsz.

Viharfelhő borul a hangulatára. Elhúzódik, a vállai megfeszülnek és eltűnik a mosolya. – Mehetünk?

– Persze – mondom zavartan. – Amint elmagyarázod, mivel bosszantottalak fel.

Válaszra nyitja a száját, de be is csukja. Aztán elfordul, összehúzza a szemöldökét és beletúr a hajába. – Nem tehetem anélkül, hogy személyes ne lenne. Nagyon személyes.

Visszafordítja felém a tekintetét és rám szegezi. – Őszinte leszek hozzád, ha azt akarod, de már most megmondom neked, hogy nem akarod hallani. A te szabályaid. A te döntésed.

Kitör bennem a háború.

Természetesen hallani akarom, bármi is idézte elő a változást a viselkedésében… meg nem is. Nyilvánvaló, hogy nem akarja elmondani, mert úgy gondolja, az elmondása megváltoztat valamit köztünk. Értékelem, hogy választási lehetőséget ad, de egy olyan képzelőerejű embernek, mint én vagyok, a kétértelműség veszélyes.

Három hónap, Olivia. Csak három hónapig leszel Párizsban. Vedd könnyedén. Engedd el.

James varakózóan figyel.

– Vegyes érzéseim vannak ezzel kapcsolatban – mondom.

Bólint, a tekintete kutató. – Hallgatlak.

Imádom, mikor ezt mondja. Olyan sok vita oldódhatna meg csupán ezzel az egy kifejezéssel. – Köthetnénk esetleg kompromisszumot?

– Milyen kompromisszumot?

– Mi lenne, ha csak azt mondanád, hogy amit mondtam, az valahogy kapcsolatban van a munkáddal?

Elkerekedik a szeme. Mogorván megismétli. – Amunkámmal?

Miért tűnik olyan meglepettnek? – Igen. A művészeteddel. Azok a portrék, amiket rajzoltál, A gyász perspektívái. A halál egyfajta téma számodra. Ugye?

Egy izom újra és újra megrándul az állán. Olyan erősen bámul rám, hogy azt hiszem, lángra lobbanok a heves intenzitású tekintetétől. Végül óvatosan érkezik a válasza.

– Mondjuk azt, hogy… ez kényes téma.

Az arckifejezését tanulmányozom, meg vagyok győződve arról, hogy az igazat mondja és arról is, hogy nem akarja, hogy tovább erőltessem.

Látom, milyen feszülten várja, hogy beszéljek, így úgy döntök, én sem akarom.

Már tudom, hogy a halál megérintette valahogy, ugyanúgy, ahogy engem. Nem szükséges kiásni a sírokat.

– Oké.

Gyanakvóak a szemei. – Oké?

Bólintok. – Már megegyeztünk abban, hogy nem osztjuk meg egymással a szomorú történeteinket. Értem, hogy te nem akarsz beszélni a tiédről, mert én határozottan nem akarok az enyémről. Szóval… oké. Mostantól fogva, ha egyikünk sem akar belemerülni valaminek a részleteibe, akkor csak azt mondjuk majd, „kényes téma”. Ez lesz a biztonsági szavunk. A biztonsági kifejezésünk, technikailag. Rendben?

Szédítő sebességgel illan el a viharfelhő a feje fölül, a vállai ellazulnak, és a szemei mosolyognak. Közelebb húz a mellkasához, rekedten mondja. – Honnan tudsz te a biztonsági szavakról, édesem?

A tekintetében lévő vágy azt mondja nekem, hogy ő rettentő sokat tud.–Én… olvastam erről. A könyvekben.

Azt motyogja: – Tényleg? – és az arcát a nyakamba temeti, gyengéden a kulcscsontom feletti izomba harap. Ezúttal mindkét kezével megfogja a fenekem.

Aztán addig csókol, míg minden gondolat ki nem törlődik a fejemből.

Minden gondolat, kivéve annak az emléke, hogy milyen gyorsan változott a szeme a világosból a sötétbe, amikor azt mondtam, megölt engem.

Van egy olyan sanda gyanúm, hogy ez egy darabig meg fog ragadni bennem.

 

* * * *

 

– Egy könyvesbolt?

Egy csendes, macskaköves utcán, a hársfák pettyező árnyékában a mellettem álló James mosolyog és megszorítja a kezem. – Nem akármilyen könyvesbolt. A könyvesbolt. A Shakespeare and Company valószínűleg a leghíresebb független könyvesbolt a világon.

Bámulom az utca túloldalán lévő különös épületet a zöld napellenzővel és a hozzá illő szegéllyel, rusztikus sárga felirattal és az előtte lévő kis téren sorakozó viharvert könyves standokkal. Úgy néz ki, mint ahol megállt az idő.

– Szégyellem bevallani, hogy sosem hallottam még róla.

– Semmi gond. De figyelmeztetnem kell téged, hogy bele fogsz szeretni, amint belépünk az ajtón.

Karon fog és elhúz onnan, ahol a taxi kitett minket, a Szajna bal partján, egy kőhajításnyira a Notre Dame-tól. Kisebbfajta tömeg nyüzsög a bolt előtt a kinti könyves standokat böngészve és beszélgetve, a szomszédos kávézóból való eszpresszót kortyolgatva. Az épület, amiben a bolt található, évszázados öregségűnek tűnik, egy magas sávval tufából, omladozó sarkokkal és az évek alatt elefántcsontszínűvé finomodott fehér homlokzattal.

Amint áthaladunk az üvegezett bejárati ajtón és valahol a látóhatáron kívül egy csengő csilingel vidáman, eláraszt a kapcsolat legcsodálatosabb érzése, mintha bedugtak volna egy konnektorba és elkezdenék zümmögni az energiától. Úgy érzem, hazaérkeztem.

Az illat miatt.

A könyveknek – különösen a régieknek – sajátos illata van, egy édes és pézsmaillat, egy csipetnyi vaníliával melegítve, ami jó emlékekkel és jó érzésekkel árasztja el az agyamat. Megállok az ajtóban és lehunyom a szemem, mélyet lélegzek.

Kifújom és kinyitom a szemem, magamba szívom a környezetet.

A bolt plafonig van zsúfolva könyvespolcokkal. Keskeny folyosók vezetnek el a bejárattól a többi helyiségbe. Fából készült lépcső vezet fel a második emeletre. Poros csillárok meleg fényt vetnek a vörös bársony függönyökre és a ritkásan elhelyezett bőrszékekre, amelyek ülése repedt és kopott.

Olyan hangon, amit a templomban használ az ember, azt mondom. – Ez a mennyország.

A mellettem álló James kuncog. – Mondtam. Gyere, nézzünk körül.

Bólint a pénztárgép mögött álló csinos szőkének, aztán végigvezet egy folyosón. A felettünk lévő széldeszkán egy felirat olvasható, „Ne legyél barátságtalan az idegenekkel, meglehet, hogy álruhás angyalok.”

Végighúzom az ujjaimat a gerinceken, ahogy elhaladunk a könyvespolcok mellett, míg be nem fordulunk egy sarkon és meg nem állunk egy csendes alkóvban. Megpillantom a polcon Dosztojevszkijtől a Karamazov testvérek egy példányát a Tolsztoj Háború és békéje mellett.

– Az orosz részleg a kedvencem – mondja James, szorosan mögém lép, a mellkasa a hátamnál van. Megfogja a felkaromat és a hajamba temeti az orrát, vesz egy mély levegőt, ahogy én is tettem, amikor besétáltam és megéreztem a könyvek finom illatát.

– Ez jó hír. Egy percig azt hittem, hogy egyenesen odavezetsz Hemingwayhez.

Leveszem a polcról a Karamazov testvéreket és kinyitom, az orromhoz emelem a lapokat egy szippantásra. Élvezettel sóhajtozva ránézek egy tetszőleges sorra és hangosan felolvasom. –Az emberi lét rejtélye nemcsak abban rejlik, hogy életben maradunk, hanem hogy találunk valamit, amiért élhetünk.

– Valóban – motyogja James a fülembe. Lecsúsztatja a kezét a karomon, a csípőmön, a lábaim közé.

Megdermedek. A szívem rakétaként indul el. Az előttem lévő polc kis résein át látom a többi embert nézelődni a bolt elejében.

– James – suttogom.

Erős ujjait bedugja a combjaim közötti résbe, gyengéden megdörzsöli. – Hmm?

– Valaki meglát minket.

– Lehet.

Közönyösnek hangzik. Közben én elkezdek izzadni. Ezért mondta, hogy ruhát vegyek fel?

– Nem hiszem, hogy nekünk ezt kellene…

– Olvass még nekem egy kicsit. – Összecsippenti az ujjait, amitől zihálok. Aztán lecsúsztatja a kezét a combomon, be a ruhám szegélye alá, aztán újra vissza fel. A lábaim közé teszi a meleg tenyerét. Most csak a bugyim az egyetlen akadály a keze és a csupasz húsom között.

Birtoklónak érződik, ahogy a nemi szervemet fogja.

– James…

– Olvass – parancsolja halkan.

Lenézek a lapra, de elkezdtek összemosódni a szavak. Remegő kezekkel átlapozok néhány oldalt, aztán egy sorra fókuszálok. –A sz-szerelem a gyakorlatban az álmokban lévő szerelemmel összehasonlítva egy kemény és rémisztő dolog.

– Mmm. Milyen fennkölt. Érted már, miért szeretem az orosz részleget? Ez olyan romantikus. – James becsúsztatja az ujjait a bugyim gumiszalagja alá és végigsimít a csiklómon.

Megrándulok, ijedten veszem a levegőt.

A fülembe leheli. – Szerintem, neked is tetszik. Már nedves vagy.

A szívem olyan erősen ütődik a szegycsontomnak, hogy fáj. A derekam köré fonja a másik karját és testének falához szorít, aztán elkezdi gyorsabban mozgatni az ujjait, amíg nem zihálok és sajgok.

– Olvass, Olivia.

Lihegve, ijedten, kétségbeesetten és őrülten beindulva bámulom a kezemben lévő könyvet. Oldalak suhannak el, ahogy előrepörgetem a lapokat, aztán vissza, közben majdnem elejtem a könyvet. Találok egy oldalt és remegő hangon olvasok.

– Égni fogsz, és ki fogsz égni; meggyógyulsz és visszatérsz újra.

James széjjelebb rúgja a lábaimat, aztán mélyen belém temeti az ujját.

Amikor összerezzenek és halkan felkiáltok, durván a fülembe suttog. – Égj értem, édesem. Hadd érezzem.

Az erekciója egy kemény, kitartó forróság a fenekemnél. Ha egy kicsit előredöntene, félre tudná rántani a bugyimat és megdughatna hátulról.

Már a gondolatától is megőrülök.

A lehetőségtől, hogy itt szeretkezhet velem, nyilvános helyen, részleges kilátással a bolt elejében lévő vendégekre, vagy teljes rálátással bárkinek, aki betéved az alkóvba, annyira feltüzel – és megrémít–, hogy alig tudok gondolkodni.

A hajamat pórázként használva húzza hátra a fejemet. Aztán mélyen megcsókol, miközben a hüvelykujja a csiklómon dolgozik és a mutatóujja ki-be csúszkál bennem, újra és újra.

A könyv kiesik a kezemből és a padlón csattan.

Egyre erősebben köröz rajtam, egy túlhevült ideggolyóvá válok. Erőteljes hőhullám csap le rám, megperzseli a bőrömet és a szükség két fájdalmas pontjává keményíti a mellbimbóimat. Vakon nyújtom ki a kezemet és a polcnak támaszkodom, úgy ragadom meg az oroszok falát, mintha elkezdenék felmászni.

James elszakad a számtól. Nehezen lélegzik, torokhangon azt mondja: – Meg tudnálak dugni itt, édesem. Akár meg is kaphatnálak itt. Akarod ezt?

– Nem! Igen! Ó, Istenem… – morgom, őrjöngve, vágyva a megkönnyebbülésre.

– Vagy letérdelhetek és feltolhatnálak a polcra és elélveztethetnélek a számmal.

A nyögésem halk és könyörgő. Olyan nedves vagyok, hogy érzem a combjaimon. Összefüggéstelenül ringatózom a kezéhez.

– Vagy letérdeltethetnélek, hogy leszopj. Tetszene neked, édesem? Hogy megbaszom a szádat a kemény farkammal, miközben te a nedves punciddal játszol a térdeden, az orosz részlegen?

Elképzelem. Az arcom beesett, a nagy keze megragadja a fejemet, az erekciója ki és be csúszkál az ajkaim között, ahogy a nadrágja nyitott slicce előtt térdelek, megujjazom magam, ahogy mélyen magamba szívom az egész vastag, kemény hosszát, miközben az összes könyv nézi.

Zokogás tör ki a mellkasomból.

James forrón suttogja. – Ó, igen, imádnád ezt. Én édes, mocskos, gyönyörű csajom.

Keményen megrántja a csiklóm duzzadt bimbóját és elélvezek.

A zihálásomat egy csókkal nyeli el, újra olyan szorosan tart a karja, mint egy vasrúd, ahogy rángatózom és remegek a heves orgazmustól. Még egyszer mélyen belém dugja az ujját, elindítva az erős összehúzódások újabb sorozatát.

James a fülem felé fordítja az arcát, összeszorított fogai között mondja. – Éreznem kell, ahogy a gyönyörű pinád így lüktet a farkam körül.

Elvesztem. Elvesztem a hangjában, az ízében, a mocskos szavaiban. Elvesztem a gyönyörben, az érzetben és a hirtelen, túláradó félelemben.

Ez nem én vagyok.

Ez a nő, aki vakmerő és elragadtatott a vágytól, nem olyan valaki, akit felismerek. Ő vad és gátlástalan és nem érdekli, ki láthatja meg, ahogy magatehetetlenül rángatózik az orgazmusán, miközben egy szép férfi egy szép öltönyben szorítja erősen a testéhez és trágárságokat suttog a fülébe. Őt nem érdekli, hogy néz ki, meghajlik az eksztázistól, ahogy a férfi a kezeivel dolgozik a széttárt lábai között. Nem érdekli, mit gondolhatnak mások, látva őt ennyire közszemlére téve.

Csupán a mögötte lévő férfival törődik és azzal, hogyan hozta vissza őt a fájó és rémisztő, de intenzív életbe.

James mellkasához dőlök, felemelem a karjaimat és hátranyúlok a vállaihoz és megdöntöm a fejem a csókjáért.

Mert bassza meg.

Már leugrottam erről a magas szikláról, ahol álltam, amióta megismertem őt. Akár nyitott szemmel is csinálhatom és szélesre tárt karokkal.

Legalább mosolyogni fogok, amikor majd földet érek, millió darabra törve.

Tizenkettedik fejezet

 

Fordította: Mandy

 

James édes szavakat suttog a számba, amiket nem hallok, mert valahol az űrben lebegek. De aztán mikor kicsúsztatja a kezeit remegő combjaim közül és kinyitom a szemem, újra a könyvesboltban találom magam, a naplemente ködös felhőjében.

Az előttem lévő könyvespolc résén keresztül látom a szőke pénztárost. Ő is pont rám néz. Egy pillanatig bámuljuk egymást, aztán elfordul, az egyik vevőnek segít.

Tudom, hogy látott minket.

De nem érdekel.

James maga felé fordít és gyengéden megcsókol, majd kiveszi a selyemzsebkendőt az öltönyéből és a lábam közé simítja, gyengéden megtörölget. Aztán visszateszi a kendőt a zsebébe, megigazítja a ruhám szegélyét és arcomat a kezeibe véve újra megcsókol.

Kicsit imbolyogva a lábamon megragadom a zakója gallérját és kijelentem.–Ez a legjobb könyvesbolt, ahol valaha is voltam egész életemben.

Felnevet. – Az én kedvencem is. Évek óta járok ide, mióta először költöztem Párizsba.

Elharapom a nyelvem, nehogy megkérdezzem, Honnan?. Ehelyett marad annyi lélekjelenlétem, hogy inkább cukkolom.

– Ha azt mondod, hogy az összes barátnődet az orosz részlegre hozod, kénytelen vagyok levenni az egyik cipőmet és leszúrni a tűsarokkal.

Arckifejezése komolyra változik. Az államat simogatja a hüvelykujjával oda-vissza és a szemembe nézve mormolja.–Soha nem hoztam ide senkit, szerelmem. Senkit, csak téged.

Szerelmem. A szívem azt a bonyolult dolgot csinálja, mikor egyszerre áll le és olvad el. Aztán észreveszem a kemény nyomást a csípőmnél és egy kis bűntudatom támad.

– Mi a baj? – kérdezi élesen.

Pislogok, újra elképedek, hogy milyen könnyen átlát rajtam.–Elvégeztél egy gondolatolvasó kurzust? Őrülten jó vagy benne.

Hezitál egy pillanatig, mielőtt válaszol.–Van tapasztalatom az emberek arckifejezésének megfejtésében.

Azt tudom, hogy a Kényes Témák területén vagyunk, de azt nem, hogy miért. Teljesen logikus, hogy egy művésznek, aki olyan részletes és érzelmekkel teli portrékat fest, mint ő, nyilvánvalóan rengeteg tapasztalata van, hogy olvasson az emberi arckifejezések, megnyilvánulások árnyalataiban, de úgy tesz, mintha többről lenne szó.

Te voltál az, aki ragaszkodott ahhoz, hogy semmi személyes kérdés, te zseni. Lépj tovább.

– Csak arra gondoltam, hogy te... ööö… – Lepillantok a nadrágjában lévő merevedése felé, ami kettőnk közé szorult – már kétszer is gondoskodtál rólam, de én még egyáltalán nem rólad.

Kék szemei felmelegednek. – A kielégülés késleltetése olyasmi, amiben jó vagyok.

Újabb titokzatos megállapítás, ami tudom jól, magyarázat nélkül marad.

Ez a férfi egy szfinx.

– Hadd mutassam meg neked a bolt többi részét – mondja, és felajánlja a karját, rám villantva titokzatos mosolyát.

Ujjaimat a bicepszének kősziklája köré kulcsolom és hagyom, hogy kivezessen a fülkéből a bolt hátsó része felé egy másik kanyargós folyosón keresztül.

 

* * * *

 

– Szóval egy híres könyvesbolt, egy híres könyvtár és a világ egyik leghíresebb írójának egykori lakhelye. Akkor ez most a nagy körséta.

– A nagy írói körséta – javít ki James mosolyogva. – Párizst nem hiába nevezik a világ irodalmi fővárosának.

Tanulmányozom őt. Velem szemben ül egy étterem asztalánál az Eiffel Torony második emeletén, maga a megtestesült elegancia. Erősen vonzó is, nyers férfiassága szétfeszíti kecses modorának éleit és tökéletes öltönyét. A mellettünk lévő asztalnál ülő nő nem bírja abbahagyni a fixírozását, még  férfitársaságának nyilvánvaló bosszúsága ellenére sem.

És nem ő az egyetlen. Tudatában vagyok annak, hogy több nő és forró pillantásuk fordult James irányába.

Feltételezem, ez tiszteletlenség velem szemben, hogy ennyire indiszkrétek, de nem tudom hibáztatni őket. James puszta jelenléte is figyelmet követelő. Elájulhatna a padlón és még akkor is lehetetlen lenne másfele nézni.

– Köszönök mindent – játszom a villámmal, jól esik, hogy mennyi energiát kellett belefektetnie ennek a randinak a megszervezésébe és kivitelezésébe. – Ha te nem volnál, Estelle lakásában elbújva húztam volna meg magam a nyáron.

Nem válaszol. Csak egyszerűen néz, ahogy játszom az evőeszközökkel, tekintete átható, míg nem túlságosan zavarba jövök és a kezeimet az ölembe teszem.

Végül megszólal. – Megint zavarba hozlak.

– Az étteremben lévő nők felét zavarba hozod.

– Ők nem érdekelnek – jön az azonnali válasz. – Csak te érdekelsz.

A szemeiben lévő intenzitás izgalomba hoz. Félre kell néznem, így nem csinálok hülyét magamból és kezdek el ódákat zengeni a szépségéhez. Nagyon halkan válaszolok. – Szintén.

Hallom a lassú lélegzetvételét. A szemem sarkából látom a kezét – a szék karfáján nyugszik – ahogy ökölbe szorul, aztán kinyílik.

Hogy ettől miért emelkedik a pulzusszámom a duplájára, nem tudom.

A hangja halk és fegyelmezett, miközben a következőket mondja.–Fogalmad sincs, hogy milyen gyönyörű vagy és mennyire szeretném tudni, hogy a pír az arcodon miattam van.

Felnyúlok és megérintem az arcomat. Biztos vagyok benne, hogy ég az arcom. –Kibillentesz az egyensúlyomból – vallom be szégyenlősen. – Normál esetben nem vagyok ilyen befolyásolható semmitől. – Egy aprót felnevetek, idegesen. – Vagy senkitől.

– Nézz rám.

Amikor felpillantok rá, rám bámul égető tekintettel, kék szeme tiszta és tüzes.

– Én sem – mondja.

Egy kis szívdobogás van a lábaim közt, együtt lüktet forró vérkeringésemmel az ereimben. Eddig még soha nem vonzódtam ennyire egy férfihoz. Az a rémítő, hogy ez nem csak fizikai vonzalom. Minden tetszik benne, onnantól kezdve, hogy a szeme megváltozik a hangulatától és a fénytől, egész az intelligenciája és érzékenysége nyilvánvaló mélységéig.

– Mondd el! – parancsolja, mivel természetesen úgy olvas bennem, mint egy nyitott könyvben.

– Megrémítesz – suttogom.

Előrehajol, a hangja sürgető. – Félsz tőlem?

Tudom, úgy érti, hogy szerintem fizikai veszélyben vagyok-e tőle, ami megállít egy pillanatra. A feltételezés annyira alaptalan, nem tűnik jellemzőnek. Általában jól fel tud mérni engem.–Nem, nem úgy értem. Hanem…

Veszek egy mély levegőt, hogy legyen bátorságom, lenézek az asztalterítőre egy biztonságos helyet keresve, hogy elrejtőzzek szúrós tekintete elől. – Hanem, hogy ha nem vigyázok, beléd eshetek és belefulladhatok.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő után James átnyúl az asztalon és megragadja a csuklómat. Tartva a reakciójától, és attól, hogy talán túl sokat árultam el, felpillantok rá a szempilláim alól.

Az arcán lévő vad éhségtől elakad a lélegzetem.

– Ne kísérts, Olivia. Ne csinálj ebből feltételezést. Mert ha azt hinném, hogy igazából adnál nekem egy kétcentis kötelet ezzel kapcsolatban, ami köztünk van, elvinném az utolsó istenverte kilométerig. És hidd el, ez nem olyasmi, amit akarsz.

Szétnyílnak az ajkaim, de nem jön rajta ki hang. Túlságosan kábult vagyok az arckifejezése és a szavai kombinációjától, amit veszélyes, tömör monotonitással adott elő, de erős kontrasztban volt az arcára kiülő hévvel és vágyakozással.

– Bonsoir, monsieuret madame! Bienvenuechez Jules Verne.[1]

Felugrok, megijedek az asztalunkhoz érkező pincér hirtelen megjelenésétől.

James becsukja a szemeit, arckifejezése eltűnik és elengedi a csuklómat, majd hátradől a székén, keresztbe téve a lábait. Lazán megigazítja a mandzsettagombját aztán egy érdektelen mosolyt vet a pincér felé.

Egyetlen másodperc alatt változott át egy üst forrásban lévő olvadó lávájából hideggé, mint egy jégcsap.

Ez hihetetlenül idegesítő. Nem csak azért, mert úgy tűnt, hogy erőlködés nélkül teszi, hanem mert olyan… gyakorlottnak tűnt. Profinak.

Mintha az iskolában tanulta volna.

A pincér franciául zagyvál, amiről azt kell feltételeznem, hogy az étlapot ismerteti vagy magát az éttermet, amit a híres francia regényíróról, költőről és drámaíróról, Jules Vernéről neveztek el. Aztán egy kérdést intéz Jameshez, aki rendel két bourbont és útjára bocsátja a pincért.

Remegő kézzel nyúlok a pohár vizem után. Belekortyolok a hideg italba, próbálok időt nyerni, hogy lenyugodjak. Amikor visszateszem a poharat az asztalra, James megszólal.–Meg kellett volna kérdezzelek, hogy van-e valami különös hely, amit meg szeretnél nézni Párizsban. Elég jól ismerem a várost.

Udvarias a hangja. És távolságtartó is. Nem tudom, hogy ez a nyaktörő hangulatváltozásának a része, vagy csak megsajnált és békénhagyott. Azt hiszem, ha megpróbálna kényszeríteni, hogy közvetlenül válaszoljak az észbontó beszédére, amit az előbb tartott, pánikszerűen rohannék ki a teremből.

Megköszörülöm a torkom és benedvesítem az ajkaimat. A sok víz ellenére, amit ittam, a szám száraz, mint a sivatag. –Nincs… Nem igazán gondolkodtam rajta, az igazat megvallva. Arra számítottam, hogy leginkább arra fogok fókuszálni, hogy megpróbálok írni, nem pedig… – Elhallgatok, elképzelem a szenvedélyes találkánkat a könyvesboltban. A forróság visszatér az arcomra. – A városnézés és a látnivalók.

– Látnivalók – ismétli meg rekedt hangon.

Ne nézz rá! Ki fogsz gyulladni.–De feltételezem, most, hogy van valaki, akinek tapasztalata van a körbevezetésben, ki kellene használnom.

– Igen, nagyon tapasztalt vagyok. És nagyon élvezném, ha körbevezethetnélek.

Ha valami, akkor ez kétértelmű kifejezés. Ugyanolyan rekedt hangon mondta, ahogy pillanatokkal előtte, szavainak van egy titkos jelentése, az érzékiség sötét árnyalata, amitől görcsbe szorul a gyomrom és nagyokat nyelek a torkomban hirtelen keletkezett gombóc miatt.

Vagy csak a képzeletem játszik velem? Csupán beszélgetést folytat és én olvasok ki túl sokat ártatlan szavaiból? A francba, utálom, hogy olyan agyam van, ami varázslatos díszbejáratokat gyárt hétköznapi falrepedésekből. Az élet annyival egyszerűbb lenne, ha könyvelő lennék.

– Az nagyszerű lenne – mondom óvatosan, mindenfele nézek, csak rá nem.

Hallom halk kuncogását és tudom, hogy rajtam mulat.

Aztán valahonnan az öltönyéből jön egy halk elektronikus csippanás. Felpillantok. Homlokráncolva belenyúl az öltönyébe és előhúz egy mobiltelefont, ami kicsi és fekete, akkora mint egy hitelkártya. A legvékonyabb, amit valaha láttam. Egy európai modell lehet, ami nem elérhető az Államokban.

Egyetlen pillantást vet a kijelzőre, aztán az egész teste megmerevedik.

– Minden rendben van?

Tekintete az enyémbe villan. Bámul rám egy pillanat töredékéig, ismeretlen, új keménység van a szemében, aztán kurtán csak annyit mond. – Ne haragudj, de el kell mennem.

– Elmenni? Hova? – körbenézek az étteremben, mintha elfogadható magyarázatot keresnék a dolgok hirtelen fordulatára, de James már fel is áll.

Amikor nem válaszol, tudom, hogy újra a Kényes Témák területén vagyunk.

Csüggedten hagyom, hogy felsegítsen a székemből. Végigvezet az éttermen, egyik kezét védelmezőn a hátam közepére szorítja, tekintetét jobbra-balra mozgatja, mintha vizuálisan fésülné át a területet taposóaknák után kutatva, ahogy közeledünk az ajtó felé.

Mikor már a liftben vagyunk, úton lefelé és ő még mindig mereven és csendben áll mellettem, elvesztem a türelmem a rejtelmes szokásaival kapcsolatban. –El fogod nekem mondani, hogy miért lettél hirtelen ennyire dühös, vagy ki kell találnom valami történetet, ami valószínűleg ezerszer rosszabb lesz, mint a valóság?

– Nem vagyok dühös – vágja oda dühösen.

Sóhajtok és becsukom a szemem. – Oké-zsoké.

Pár másodperccel később a lift rázkódva megáll.

Ijedten felkiáltok és nekinyomom a kezem a falnak, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. Kipattannak a szemeim. James elfordul a kezelőpaneltől és fölém tornyosul, tűz ég a tekintetében, ahogy nekinyom a lift oldalfalának.

– Munka. Nem akarok elmenni, de muszáj.

Felbámulok rá összehúzott szemmel és felhúzott orral. –Munka? Egy sürgősségi portréülés, vagy mi? Valaki úgy döntött váratlanul egy péntek éjjel, hogy kétségbeesetten szüksége van arra, hogy papírra vesd az arcát, mielőtt ágyba menne?

– Nem, nagyokos. Nem ilyesmi.

Nagy és felbőszült és láthatóan dühös, de nem félek tőle és nem visszakozom. Tudom, hogy én vagyok az, aki felállította ezt az egész nincs kérdés felállást, de ez még azelőtt volt, hogy elkezdett volna ilyen gyanúsan viselkedni.

– Nem? Rendben. Az ügynököd írt, hogy elmondja neked, most vesztett el egy nagy üzletet? Oda kell rohannod a galériába és megverned vagy ilyesmi?

Összeszorítja az állkapcsát. – Nem.

Szemtől szembe egymásra bámulunk. Teste forrósága éget még ruhán keresztül is. Ugyanúgy ki vagyok akadva, ahogy ő is, de a fenébe is, azt akarom, hogy csókoljon meg.

Tudja. A tekintete a számra siklik. A köztünk lévő hév felkúszik néhány száz fokra.

– Hazaviszlek – morogja. – Később majd beugrom. De lehet, hogy késő lesz. Ne várj rám.

– Ha! Egy kicsit sokat engedsz meg magadnak, Rómeó! Ne gyere később, szükségem van a szépítő alvásra. Megpróbálhatsz holnap felhívni, de nem garantálom, hogy felveszem, mert egy kicsit furcsállom ezt az egész jelenetet. Az egyetlen ok, amire gondolhatok, miért hívnak el ilyen hirtelen péntek este a vacsora közepén, ami után elkezdesz idegbajos és paranoiás lenni, az az, hogy te…

Megállok, a szavak hamuvá válnak a számban.

Majdnem azt mondom, hogy „tanúvédelmi programban” – rájövök, ennek nem sok értelme lenne, de most épp be vagyok indulva –,de valami sokkal rosszabb lehetőség is felmerült. Egy szó, ami sokkal félelmetesebb, mint a „szökevény”, jutott eszembe.

Az a szó a „házas”.

Elborzadva bámulok rá.

Amikor Edmond azt mondta nekem a koktél partin, hogy James a legpartiképesebb agglegény Párizsban, azt gondoltam, hogy úgy érti, egyedülálló. De figyelembe véve Edmond laza hozzáállását a monogámiához, lehet, hogy úgy gondolja, az összes férfi agglegény élete végéig, nem számít, hogy milyen törvényes kötelezettségeket vállalnak.

Jamesnek is lehet, hogy van valahol elrejtve egy felesége.

Elvégre is ez Franciaország. Míg Amerikában a nemzeti időtöltés a baseball, addig itt egy-két szerető.

James sóhajt egy nagyot és behunyja a szemeit. – Megint úgy nézel, mintha azt hinnéd, sorozatgyilkos vagyok.

– Jól van, szépfiú, kérdezek tőled valamit. És neked el kell mondanod az igazat.

Kinyitja a szemeit és rámnéz óvatos arckifejezéssel.

– Megígérem, hogy ez lesz az utolsó személyes kérdés, amit valaha is kérdezek. Esküszöm a Kisjézusra és minden szentekre és minden egyes angyalra és kerubra a mennyben.

Összeszalad a szemöldöke. – Nagyon vallásos vagy?

Elutasítóan legyintek a levegőbe. – Nem, csak sokszor túlzok. Rossz szokás. A szerkesztőm is mindig kiabál velem, hogy csillapodjak. Szóval, akkor a kérdésem. És jobban teszed, ha közvetlenül a szemembe nézel, mikor válaszolsz. Rendben?

Újabb nagy sóhaj. Legszívesebben behúznék neki egyet.

Minden egyes szót lassan és gondosan ejtek ki. – Házas vagy?

Tekintete egyenest a lelkem legsötétebb mélyébe fúródik. – Nem – mondja, ugyanolyan lassan és gondosan. – Nem. Vagyok.Házas.

Karba fonom a kezeimet és az arcát vizsgálom. Úgy tűnik, az igazat mondta, de ő ugyanaz a fickó, aki hiteles Dr. Jekyll/Mr. Hyde[2] benyomást keltett, amikor a pincér először jött az asztalunkhoz.

Megszólal a riasztó. James megragad engem és megcsókol. Keményen.

Mikor elfordítom a fejem és megszakítom a csókot, nyers parancsot ad. – Maradj a lakásban, míg nem jövök vissza.

Basszus, milyen főnökösködő. Fanyarul válaszolok. – Ha azt hiszed, te vagy a főnököm, haver, akkor nagyon tévedsz.

– Nagyot.

Oldalról rápillantok. – Tessék?

– A helyes kifejezés, hogy „nagyot tévedsz”, nem „nagyon tévedsz”.

– Nem. Annak nincs semmi értelme.

– Mondom, hogy van.

– Ki az író? Te vagy én? Az „nagyon”.

A lift riasztója újra megszólal, de ezúttal nem hagyja abba, folyamatosan sípol. James frusztráltnak, szexinek és dögösnek néz ki, morogva és káromkodva fordul a kezelőpanel felé, majd megnyomja az egyik gombot az ujjával. A lift újra mozgásba lendül és elindulunk lefelé.

Amikor egy pillanattal később kinyílik az ajtó, megfogja a karomat és kivezet az utcára, ahol füttyent egy taxinak. Egy azonnal csikorogva megáll a járdaszegélynél, mert még a taxisok is kötelesek engedelmeskedni neki.

– Miért nem megyünk metróval, soha nem fogom megérteni – motyogom az orrom alatt.

James kinyitja a taxi ajtaját, gyorsan besegít a hátsó ülésre aztán lehajolva rámnéz. – Mert egy taxiban biztonságosabb, azért.

Erre csak pislogok. – Biztonságosabb, mitől?

Becsapja az ajtót az orrom előtt.

Aztán a lehúzott első ablakhoz hajol, megadja a sofőrnek a címet, egy marék pénzt dob neki majd elfordul és elsétál.

Mikor a taxi elindul a járdaszegélytől, megfordulok az ülésben és kibámulok a hátsó ablakon, figyelem James távolodó alakját elsétálni a meleg párizsi éjszakába, míg el nem nyeli a tömeg és el nem tűnik.

---

[1]Jó estét, uram és hölgyem. Üdvözöljük Önöket Jules Vernénél.

[2]Dr. Jekyll és Mr. Hyde: A Dr. Jekyll és Mr. Hyde klasszikus legenda az ember kettősségéről. Dr. Henry Jekyll, a nagyszerű, jóképű tudós kifejleszt egy receptet, amely a bűnöző összetevők izolálásával forradalmasítja az emberi természetet. Saját magán kísérletezik, és a szer hatása alatt szörnyű változáson megy keresztül. A társadalmi rend korlátai és saját erkölcsi elvei alól felszabadulva eufórikussá és könyörtelenül gonosszá válik – õ lesz Mr. Hyde.