23.-24. Fejezet

 

Huszonharmadik fejezet

 

Fordította: Dandelion

 

Visszatérve a lakásba, szét vagyok esve. Vágyom egy italra, de megrémülök, attól, hogy egy csapat álarcos férfi készül betörni a bejárati ajtón, és egy jelöletlen furgonnal a repülőtérre hurcolni. Tisztán kell tartanom a fejem.

Így hát szobáról szobára járkálok a kezemet tördelve, és küzdök a pánik ellen, átismétlem mindazt, amit Chris mondott az ebédnél és korábban a telefonban.

Egyik sem felel meg a valóságnak. Ha ő és én az egyik regényem szereplői lennénk, akkor egy grapefruit méretű, operálhatatlan agydaganattal kellene felruháznom, hogy a viselkedése értelmet nyerjen.

Amikor valahol a lakásban megcsörren a telefon, megdermedek és körülnézek.

Ez nem a vezetékes telefon. És a mobilom még mindig ott van, ahová esett, összetörve és némán a padlón. De a csengés a tények ellenére is megmarad, ezért tétován elindulok a konyha felé, követve a tompa hangot.

A mosogató melletti fiókból jön.

Úgy érzem magam, mintha egy kémfilmben lennék, kinyitom a fiókot, és megpillantom a karcsú, fekete mobiltelefont, amely egy sor konyharuha között lapul. Egy hitelkártya méretű telefon, amely pontosan úgy néz ki, mint Jamesé.

Csörög, csak csörög, ragaszkodik hozzá, hogy felvegyem.

Amikor megteszem, rádöbbenek, hogy nincs rajta Válasz gomb. Egyáltalán nincsenek rajta gombok. Amikor megfordítom, a hátsó oldala ugyanolyan üres, mint az eleje. Csak azért tudom megmondani melyik a hátoldala, mert a felülete matt, nem pedig fényes.

Megrázom. Amikor ettől sem világít a képernyője, végigütögetem az ujjamat a képernyőn, azt remélve, hogy lesz valami hatása. Amikor így sem sikerül, felsóhajtok, és egyszerűen csak odateszem a telefont a fülemhez, és tréfálkozva beleszólok, hogy „Hello”, mintha ettől működésbe lépne.

Viszonzásul James bársonyos hangját hallom. – Helló édesem!

– James!– kiáltok fel.

– Lebuktam. Látom megtaláltad a telefont.

– Mi folyik itt?

Halk kuncogásától a megkönnyebbülés hulláma fut át rajtam. – Észrevettem, hogy történt egy kis baleset a mobiloddal, amitől darabokra hullott, úgyhogy szereztem neked egy újat. Tetszik?

Azt mondta „szereztem”, nem azt, hogy „vettem”. Valami különös oknál fogva úgy érzem, hogy ez egy fontos megkülönböztetés. – Hol vannak a gombok ezen az izén? Mikor tetted a fiókba? Már Németországban vagy?

Még mindig kiabálok. Egy pillanatra azt hiszem, hogy James ettől hallgatott el furcsán, de amikor válaszol, rájövök, hogy tévedtem.

– Igen – mondja halkan. – Németországban vagyok.

Kiráz a hideg a rémülettől.

Nem szabadna tudnom hova ment.

Nem szabadna tudnom, hogy klinikai vizsgálaton van. Vagy, hogy Amiotrófiás laterálszklerózisa van.

Vagy, hogy haldoklik.

Ó, bassza meg! Ó, bassza meg! Ó, bassza meg! Talán azt hiszi, ő mondta el, hova megy. Dermedten állok, a fülemhez szorított telefonnal, a szívem a torkomban van, és várom, hogy mondjon valamit. Amivel előáll, az nem sokat segít.

– Csak lélegezz, Olivia. Hallom, hogy pánikolsz.

Hatalmas lendülettel kifújom a levegőt, és a konyhaasztalhoz botorkálok, ahol lerogyok egy székre. – Én…ööö… én… – Fogalmam sincs, hogy fogom kihúzni magam ebből a slamasztikából. Idióta!

– Halljam, hogy levegőt veszel! Egy nagyot. Gyerünk!

Teleszívom a tüdőmet, mint aki az óceánban fuldoklik, és most tör a felszínre. Mondd meg neki az igazat! Ha megkérdezi, hogy honnan tudtál Németországról, csak áruld el! Vallj be mindent! Légy őszinte!

Az öklendezésemtől és a zihálásomtól újra kuncog. Lassan mondja.–Ez az asztmás kacsa utánzás, amit csinálsz, aranyos. Ennyire hiányoztam? Még csak pár órája mentem el.

– Igen, hiányoztál! – Chrisre gondolok az ebédnél, és megborzongok. – Alig várom, hogy újra lássalak!

Biztosan hall valamit a hangomon, mert az övé kiélesedik. – Mi történt?

– Édes Jézus, hogy tudsz olvasni a gondolataimban telefonon keresztül?

A nevemet mormogja. Parancsolgató mód bekapcsolva. Legalább eltereli a figyelmét a németországi dologról. Nagyot sóhajtok, és lejjebb csúszok a széken. – Együtt ebédeltem Chrisszel.

Vágni lehet a csendet. – Szeretném azt kérni, hogy mondj el mindent, de nem akarok kíváncsi seggfej lenni. Ha azt mondod, hogy váltsunk témát, ám legyen.

Szeretem, ahogy őszintén megmondja, mit gondol, ugyanakkor tiszteletben tartja a kívánságaimat.

Azon vívódva, hogy mit válaszoljak, úgy döntök, hogy az én zűrzavaros magánéletem az utolsó, amivel foglalkoznia kellene pont most, távol egy másik országban, próbálva gyógymódot találni a betegségre, ami megpróbálja megölni.

– Nem beszéltünk, amióta elváltunk. Csak azt akarta… – Hogy a bűnözők elraboljanak. Megköszörülöm a torkom, mielőtt hazudok, szóval remélem ez hihetőbben hangzik. –Ellenőrizni.

Egy újabb harsogó csend után, James azt mondja – Még mindig szerelmes beléd. Az, hogy látott engem a lakásodon, nem lehetett neki könnyű.

Elfojtom az emléket, amikor Chris azt mondta a férfi mosdóban, hogy még mindig szeret, és én túl hangosan kérdezem. – Miből gondolod, hogy még mindig szerelmes belém?

James hangja simogatóvá válik, a legpuhább, legmelegebb simogatássá. – Hogy ne lenne az? Te vagy a legtökéletesebb nő, akit egy férfi kívánhat, Olivia. Főnyeremény vagy.

A szívem különös dolgokat művel. Furcsa, csavaros tornamutatványokat. Nyelek, felületesen lélegzem, hagyom magam fürdeni a gyönyörű szavaiban.

– Nem mondasz semmit.

– Csak élvezem a forgatókönyvírói tehetségedet. Haver, ezek a srácok jók.

Hangokat hallok a háttérben. Férfi hangokat. Férfi hangokat, akik nem angolul beszélnek… de nem is németül. Nem beszélek németül, de ez nagyon más, és biztosan nem az. Valójában úgy hangzik, mint az az egzotikus nyelv, amit hallottam – vagy elképzeltem, hogy hallottam –,amit James mormogott a fülembe, amikor egy oltári orgazmust éltem át.

Hallgatom a léptek zaját, amíg a hangok elmosódnak a háttérben, majd el nem tűnnek. Vagy a férfi távolodott el Jamestől, vagy ő tőle.

Rekedt hangon mondja. – Mást is hagytam neked a lakásban. Menj, nézd meg a hálószobában a komód bal fiókját!

Kíváncsi lettem, felállok és a hálószobába megyek. A komód fiókjában egy piros szalaggal átkötött négyzet alakú fekete dobozt találok. – Vettél nekem még egy ajándékot? – kérdezem meghatódva. – Mikor volt rá időd, hogy elrejtsd őket?

– Nyisd ki!

– Hadd tegyem le a telefont egy másodpercre, hogy mindkét kezemet használhassam. – leteszem a telefont a komódra, mohón kioldom a szalagot, majd leemelem a doboz tetejét. Amikor meglátom a gyönyörű arany és gyémánt fülbevalókat a hozzá illő nyaklánccal a fehér selyem párnán csillogni, elakad a lélegzetem.

Te jó ég! Ezek bizonyára egy vagyonba kerültek.

Kifújom a levegőt, és újra felveszem a telefont. – James, ez a nyaklánc csodálatos! És azok a pillangók… Életemben nem láttam még ilyen szép fülbevalókat.

Felnevet, élvezve a hangomban hallható áhitatot. – Ez nem nyaklánc és fülbevaló, édesem. Vedd ki őket!

Nem nyaklánc és fülbevaló?

Zavartan veszem fel az egyik gyémánt pillangót, és felfedezem, hogy a lánchoz saját, finom lánccal vannak rögzítve.Apró arany kapcsok díszítik a hátukat. Amikor feljebb emelem a pillangót, további finom lánc tekeredik ki a selyem párnáról, és akkor veszem észre, hogy a lánc végén is van egy pillangó, kis arany kapoccsal.

Az egész egy Y alakot formáz, középen egy negyeddolláros méretű aranykörrel, ahol a három lánc csatlakozik.

Felemelem és bámulom, próbálom megfejteni. – Nem értem.

– Gondolkozz, szerelmem! Hol szeretnék három kis csipeszt használni a testeden?

A szemeim elkerekednek, és a hangom magasra vált. – Gondolom... nem a lábujjaimon?

– Valahol egy kicsit érzékenyebb helyen – mormolja meleg hangon.

Valószínűleg nem a fülcimpámon vagy az ujjbegyeimen. Felhorkantok és izzadni kezdek.

– Tedd fel, és küldj képeket!

– Fogalmam sincs, hogyan kell ezt feltenni. Lehet, hogy maradandó sérülést okozok. Különben is, technológiai kihívásokkal küzdök. Azt sem tudom, hogyan kell használni ezt a telefont.

Ha azt hittem, hogy ezzel megúszom, akkor tévedtem. James mindenre gondolt.

– A telefon hangvezérelt, és már a számom is bele van programozva. Csak fordítsd magad felé és mondd: – „Készíts egy képet, és küldd el Jamesnek!” Gyerünk! Próbáld ki!

A telefont eltartom 30 cm-re az arcomtól, és elismétlem az utasítását. A legkisebb elektronikus csilingelés, és ennyi. A képernyő koromfekete marad. Visszateszem a telefont a fülemhez. – Honnan tudjam, hogy működött? Semmit nem látok innen.

– Onnan, hogy van egy képem rólad, amin felhúzod rám az orrodat, innen. Egyébként, remekül áll a hajad. – Visszakapcsol főnökösködő üzemmódba, a hangja elsötétül. – Most pedig vedd le az összes ruhádat, vedd fel a pillangókat, és küldd el a képeimet!

– Huh… igen, ezt kihagyom, Rómeó. Ha valaha is meztelen képek kerülnének ki rólam a netre, a kiadóm úgy rúgna ki, hogy a lábam se érné a földet.

– Tudod, hogy soha nem osztanám meg a képeidet senki mással.

A heves birtoklási vágytól a hangjában, elmosolyodom. – Igen, tudom. De a telefonoknak van egy ronda szokásuk, feltörik őket.

– Az a telefon feltörhetetlen. Bármit küldesz nekem, olyan kódokkal van titkosítva, amelyeket nem lehet feltörni.

Amikor túl sokáig hallgatok, azon tűnődve, hogy miért lenne feltörhetetlen telefonja, könnyedén azt mondja. – Van egy haverom, aki a kormánynak gyártja őket.

– Oh. Remek. Várj....Ez azt jelenti, hogy a kormány kémkedhet utánam ezzel az izével?

Kuncog. – Nincs szükségük telefonra, hogy kémkedjenek utánad.

– Ettől nem érzem magam jobban.

– Ne nagyon aggódj emiatt. Ha nem vagy rosszfiú, akkor nem érdekled őket. Visszatérve a fényképeimhez. Küldj párat!

Eltorzul az arcom. – Úgy értem, akarom? Elméletileg? Mert tudom, hogy neked tetszene? De őszintén szólva, ez nem igazán az én világom. Nem túloztam, amikor azt mondtam, hogy vannak technológiai korlátaim. Véletlenül küldtem egy közeli képet a hónaljamról. Ami, ha nem vetted volna észre, nem egy szupermodell hónalja. Van ott valami komoly, véletlenszerű izé. Ha a hónalj cellulitisz létezik, akkor nekem az van. Inkább akkor szerelném fel magam ezzel a gyönyörű szexékszerrel, amikor már személyesen itt vagy, hogy segíts nekem.

A nevetése hosszú, rekedt és csodálatos. – Bassza meg! Botrányosan imádnivaló vagy!

Valami különös oknál fogva erről a megjegyzésről Chris jut eszembe. A-férfi-mosdóban-síró Chris, aki egyszer csak azt hiszi, hogy szerelmes belém.

– Igen. Rendben, egy főnyeremény vagyok.

Bármit hallott James a válaszomban, a hangja élessé és követelőzővé válik. – Ez mit jelent?

Éles felfogása kezd annyira hétköznapi lenni, hogy már szinte meg sem lepődök rajta. De mégsem akarok beleásni ebbe a bizonyos mocsokba. – Ez csak szarkazmus. Nem jelent semmit.

– Tisztában vagy vele Olivia, hogy borzasztóan hazudsz?

Sóhajom mély és lemondó. – Oké, rendben. De ne légy dühös, ha elmondom, mert te kérdezted! – Megvárom beleegyező morgását, hogy folytassam. – Chris nagyon furcsán viselkedett ma ebédnél. Egy csomó furcsa dolgot mondott.

James hangja vészjóslóan nyugodttá válik. – Milyen dolgokat?

Te jó ég! – Tényleg, semmiség.

Nem tágít. – Mondd el!

Idegesen nevetek. – Például, hogy azonnal vissza kellene mennem New Yorkba.

– Miért?

Oh-oh! Ez megsemmisítően hangzott. Témát kell váltanom.

– Huh. Mert egy idióta. Felejtsd el, amit mondtam!

Hosszú, kemény hallgatás következik. – Megfenyegetett?

– Nem! – szünetet tartok. – Úgy értem, nem úgy, ahogy gondolod.

Fogcsikorgatásának hangja áthallatszik a telefonon. – Már a kibaszott hajamat tépem.

– Ezért nem akartam semmit mondani. Nem akarom, hogy aggódj.

– Késő. Ha nem mondasz el mindent, a következő géppel visszarepülök Párizsba.

Mi változott meg rajtam ennyire az utóbbi időben, hogy mostanában pánikszerűen repülnek a férfiak a világ minden tájáról, hogy testestül-lelkestül a küszöbömre vetődjenek? – Erre semmi szükség.

– Az lesz, ha nem kezdesz el beszélni.

Leülök az ágy szélére, és ujjaim közé szorítom az orrnyergemet, az aranylánc a combomon lóg. – Azt mondta, hogy ha huszonnégy órán belül nem érek vissza New Yorkba, elintézi, hogy valaki gondoskodjon róla, hogy ez megtörténjen.

James hezitálás nélkül felcsattan. – Tűnj el abból a lakásból! Most!

Kinyitom a szemem és homlokomat ráncolva nézem a falat. – Tessék?

– Menj a lakásomba! 912-es tömb. Van egy billentyűzet az ajtó mellett a falon. Írd be a neved visszafelé és kinyílik!

Írjam be a nevem visszafelé és az ajtaja kinyílik. Mintha nyitva lenne a szám. Mintha nyitva lenne a fejem teteje, mert épp most robbant fel. – Micsoda?

– Csináld! Pakolj össze és tűnj el! Ne mondd meg senkinek, hogy hová mész! Menj át a lakásomba – kurva gyorsan – és várj meg ott!

A vonal megszakad.

Döbbenten nézem a kezemben a telefont. A szívem zakatolni kezd. Szorongás járja át a testemet. Az üres képernyőre pillantva mondom: – Hívd fel Jamest!

Amikor a telefont visszateszem a fülemhez, kicsöng. Felveszi és felmordul. – A szentségit te nőszemély…

– Most nem káromkodhatsz velem! – kiabálom, vörös arccal. – Mondd el, mi a fene folyik itt, különben nem megyek sehova!

Légzése szaggatott. Szavai úgy hangzanak, mintha egy maréknyi követ nyelt volna. – Az mondtad bízol bennem.

– James…

– Mondtad, vagy nem mondtad, hogy bízol bennem?

A csillogó gyémánt pillangókra nézek, kezeimet köréjük fonva tartom őket, és azt kívánom, bárcsak soha ne nyitottam volna ki a nagy, lepcses számat. – Igen – ismerem be kelletlenül.

Hangosan kifújja a levegőt, árnyalatnyi megkönnyebbülést hordoz. – És jól tetted. Soha nem fogom hagyni, hogy bármi is bántson téged, erre megesküszöm.De most nem vagyok ott, és ahhoz, hogy biztonságban legyél, hallgatnod kell rám.

Elsírom magam. – Miért aggódik most mindenki ennyire a biztonságomért? Mitől lettem hirtelen veszélyben?

James hangja elcsuklik. – Nem hirtelen, édesem. Évek óta veszélyben vagy. Csak nem tudtál róla.

Remegni kezdek. A hónaljam nyirkos lesz. Nem tudom kontrollálni a remegést a hangomban, amikor azt suttogom: – Honnan tudod?

– Esküszöm, hogy mindent elmondok, csak kérlek, kérlek, azonnal menj át a lakásomba. Megtennéd ezt nekem?

A felszín alatti aggodalom a hangjában az, ami végül arra késztet, hogy engedelmeskedjek neki.

Valószínűleg a könyörgése is. Ő nem az a férfi, aki könyörög.

Amikor igent mondok, azt motyogja: – Hála az égnek!

– De jobban teszed, ha felkészülsz, hogy válaszolsz a rengeteg kérdésemre, Rómeo – fenyegetőzöm. – És azt hiszem, ha nem mondod el a meztelen igazságot, huszonnégy órán belül egy repülőn leszek vissza New Yorkba.

Ezúttal én vagyok az, aki bontja a vonalat. Legalábbis azt hiszem, hogy én. Ki tudja, ezzel a hülye telefonnal?

Erősen kételkedve abban, hogy ez az én életem, visszateszem a láncot a szép kis dobozába, a szekrényhez rohanok, kihúzom a bőröndömet, és a komódhoz vonszolom. Kicipzározom, és elkezdem beledobálni a dolgaimat. Farmerek, pólók, bugyik, az összes cuccot, amit olyan gondosan kicsomagoltam és összehajtogattam, most úgy hajigálom bele, mint a szemetet.

Veszély. Veszélyben vagyok – és már évek óta.

Mi a fasz van tulajdonképpen?

Nem tudok tisztán gondolkodni. Ennek az egésznek semmi értelme. Az egyetlen dolog, amire összpontosítok, hogy kijussak ebből a lakásból, ami most olyan nyomasztó, mint egy börtöncella.

Vagy mint egy koporsó.

A Jamestől kapott telefont a farmerem hátsó zsebébe csúsztatom, és a bőrönddel Estelle irodájába sietek, ahol felkapom az asztalról a kéziratomat és a külső cipzáras zsebbe dugom.

Még a kozmetikumaimmal és a tisztálkodószereimmel sem foglalkozom. Csak kisietek onnan, felkapom a táskámat, és menet közben becsapom az ajtót. Lihegve és izzadtan szaladok lefelé a folyosón a liftekig.

Amikor az ajtó kinyílik, félig-meddig arra számítok, hogy egy pár fegyveres férfi ugrik ki, és rám támad, de a lift üres. A rövid út James emeletéig egy évezrednek tűnik. Aztán az ajtók újra kinyílnak, és a folyosóra ugrom.

Amikor rájövök, hogy rossz irányba megyek, megfordulok és a másik irányba futok.

Ahogy mondta, a bejárati ajtaja mellett egy sima elektronikus billentyűzet van a falra rögzítve. Begépelem rajta a nevem betűit visszafelé, remélve, hogy ez az egész csak egy rossz, durva tréfa, de amikor a billentyűzeten zöldre vált a fény, és az ajtó kattanva kinyílik, hogy belátok, a remény elhal a gyomromban.

Ismered a régi mondást, hogyha valami túl szépnek tűnik, hogy igaz legyen, akkor az is.

Nem véletlenül létezik már régóta.

A jó hír az, hogy az elegánsan berendezett nappalijának egyik falát teljes egészében könyvek borítják. Van ott egy üvegezett könyvszekrény egy olyan menő guruló létrával, amilyenek a könyvtárakban vannak, és egészen a mennyezetig érnek. Egy nagy barna bőrfotel van az ablak mellett,oldalán egy kis asztallal és egy olvasólámpával.

Tehát olvas. Legalább erről nem hazudott.

A rossz hír az, hogy az ablakot egy vastag acéllemezzel sötétítették el és a könyvszekrénnyel szembeni falon pedig üvegbe zárt tárgyak újabb gyűjteménye található... olyan tárgyak, amelyeket egyetlen céllal terveztek.

Gyilkolásra.

„Halott vagyok. Megöltél.”

Teljesen tisztán emlékszem, hogy változott James hangulata egy szempillantás alatt könnyedből komorrá, amikor ezeket a szavakat mondtam neki. Szavak, amelyeket bóknak szántam a csókjaira, de számára ez nyilvánvalóan valami nagyon mást jelentett.

Mintha esetleg rájöttem volna valamire.

Egy hideg, lélegzetvisszafojtott pillanatig bámulom a pisztolyok, puskák és géppisztolyok gyűjteményét, amelyek olyan szépen ki vannak rakva a falikonzolokon, felülről vidáman megvilágítva pontreflektorokkal, alul pedig több száz doboz különböző méretű lőszerrel.

Aztán megteszem az egyetlen dolgot, aminek értelme van.

Elfutok a picsába.

Huszonnegyedik fejezet

 

Fordította: Dandelion

 

A taxisofőr azt hiszi, őrült vagyok. Tudom, mert utánam kiáltott, hogy „Maga őrült!”, amikor kitápászkodtam a taxijából a vállam fölött hajítva oda a pénzt, és zihálva, mint egy labrador.

Önmagában ez a kis bemutató az érzelmi labilitásomról valószínűleg nem lett volna ennyire felkavaró a számára. De azzal együtt, ahogyan bevetettem magam a taxiba, és visítottam, hogy Menj, menj, menj! miközben az első és hátsó ülések közötti plasztik elválasztót püföltem, majd a padlóra vetettem magam és összegömbölyödtem, magamban motyogva, míg a bőröndöm biztonságot nyújtó árnyékába bújtam, az egy kicsit túl sok volt.

Fogalmam sincs hol dobott ki.

Bárhogy is, nem számít, mert amire szükségem van, az csak fél tömbnyire van. Egy hotel vidám táblája hívogat egy magas téglaépület mellől, biztonságot és névtelenséget ígérve.

És egy minibárt. Vitathatatlanul ez a legfontosabb a három közül.

Felrohanok az utcán, magam mögött vonszolva a bőröndömet izzadva és szitkozódva és magamon kívül, pánikolva. A recepciónál egy fiatal, szakállas férfi üdvözöl barátságos mosollyal. A névtáblájáról kiderül, hogy Christoph, amit baljós jelnek veszek, de legalább nem James áll rajta.

Nem vagyok különösebben babonás, de van egy határ, ameddig kezelni tudom a dolgokat.

– Szükségem van egy szobára! Bármire, ami elérhető! – kiáltom.

– Hány éjszakára, hölgyem? – Vár, kezét a billentyűzet fölött tartva.

A pultot megragadva, lihegek és zihálok. – Minimum egy. Nem vagyok benne biztos. Megmondhatom később?

Fentről lefelé végigmér, barátságos mosolya nem múlik. Mint Jean-Luc a Café Blanc-ban, valószínűleg ő is azt gondolja, hogy az amerikaiak elmebetegek. – Kétségkívül! A hitelkártyáját, kérem!

A táskámban matatok a pénztárcámért, remegő ujjakkal tapogatózom, majd felé lököm az Amex kártyám. Lecsúszik a pultról a billentyűzetére. Mutató- és hüvelyk ujjával óvatosan felveszi, mintha tele lenne bacikkal.

Miért lenne Jamesnek annyi fegyvere? Az agyamban felvillan egy farkas fogsor. Hogy jobban le tudjalak lőni, kedvesem.

– Ms. Olivia Rossi – olvassa le Christoph a kártyámról. – Üdvözöljük a Saint Germaine-ben! Van valamilyen elvárása a szobával kapcsolatban? Ágyméret? Kilátás?

– Nem, semmi. – Pillantok át idegesen a vállam fölött. – Bármi, ami a leggyorsabb.

Gépelése gyors és precíz. A számítógépe kijelzőjét nézi. – Van egy csodás szobám a negyedik emeleten, hölgyem. Franciaágy, kandallóval, kilátással….

– Jó lesz!

Megáll, hogy rám pillantson. Fojtott hangon, udvariasan érdeklődik. – Ms. Rossi… minden rendben?

Ó, Istenem! Nehogy kidobjanak! Viselkedj normálisan! Elhajtom a hajamat az arcomról, és megköszörülöm a torkomat, mindent megteszek, hogy civilizált embernek tűnjek, és ne egy ördög elől menekülő nőnek.

– Tulajdonképpen nem. A barátom… – őszinte félelemmel pillantok az ajtóra. – Volt egy veszekedésünk. Nem akarom, hogy tudja, hol vagyok.

– Ne is mondjon többet – mondja Christoph élénken, a mellkasát kidüllesztve. – Más néven fogom bejelenteni, hölgyem. – A gépelése most még gyorsabb, áldja az ég. Nagy lendülettel nyomja le az Enter billentyűt, majd a pult fölé hajolva suttogja. – A 402-es szobában van, Madame Pollitt.

– Pollitt. Köszönöm.

Cinkosan tájékoztat. – Maggie Pollit játszotta Elizabeth Taylor a Macska a forró bádogtetőn című filmben. Látta a filmet?

– Nem.

– A valaha készült legjobb amerikai film. Természetesen az amerikai filmek nem olyan minőségűek, mint a franciák, de az a bizonyos film tökéletes volt. És ön, hölgyem, feltűnően hasonlít a sztárjára.

Annak ellenére, hogy pánikolok, nevetnem kell. Úgy nézek ki, mint Elizabeth Taylor? Nyilvánvalóan ivott.

Ragaszkodik hozzá. – Tényleg. Soha senki nem mondta még magának? – Az arcom felé int a kezével. – A szemei miatt. Az a hihetetlen szín – ibolyakék, quec'estbelle!.[1]Kísérteties, mondhatnánk.

Ha életem hátralévő részében soha többé nem hallom ezt a szót, az is túl korai lesz.

Gyengén megköszönöm a bókot. Sugárzó arccal néz rám, majd megfordul, hogy lekapjon egy szobakulcsot a mögötte lévő falon lógó szekrényből. Aláírom a papírt, amit felém nyújt, átveszem a kulcsot, majd elindulok a liftek felé.

Amikor a tükrös ajtók becsukódnak, és meglátom a tükörképemet, meglepődök, hogy a kedves recepciós fiú nem hívta a rendőrséget. Úgy nézek ki, mintha most szabadultam volna ki a börtönből.

A szoba jól felszerelt, elegáns bútorokkal berendezett, és sokkal nagyobb, mint amire számítottam. Azt hiszem, meg kellett volna kérdeznem az árát, de amikor az ember azzal a felfedezéssel van elfoglalva, hogy a volt férjének emberrablók vannak a fizetési listáján, és a szeretőjének olyan fegyverkészlete van a lakásában, amely vetekedhet egy kis országéval, az olyan hétköznapi dolgok, mint a pénz, mintha nem lenne annyira fontos.

Talán elküldöm Chrisnek a számlát.

A bőröndömet az előszobában hagyva az ágyra dobom a táskámat, majd behúzom a függönyt az ablakon. Az Eiffel-torony gyönyörű kilátása most kevésbé érdekel, és a gyanú, hogy James valahogy rájön, hol vagyok, felgyújtotta a paranoia tüzét a seggem alatt.

Lecsapok a tévészekrény alatti minibárra, és felhörpintek három apró üveg whiskyt, mielőtt levegőt vennék. Aztán az ágy szélére ülök és körülnézek, azon tűnődök, vajon mi a fenét fogok csinálni.

Nyilvánvaló, hogy vissza kell vinni New Yorkba. De ott vár rám Chris láthatatlan megfigyelő csapata. A gondolat, hogy megfigyelnek– mióta is?–elkeserít. És őszintén, feldühít. Nem csak a magánélet megsértése, de minden, amit nem tudok, ami miatt Chris úgy gondolta, hogy egy titkos biztonsági osztagra szükség van.

– Vannak ellenségeim–mondta. Erős ellenségek. Könyörtelenek.

Ellenségek, akik felhasználhatnak engem, hogy elkapják.

Az éjjeliszekrényen lévő telefonért nyúlok, hogy felhívjam Kellyt tanácsért, de megállok. Ha Chris megfigyelés alatt tartott engem, lehet, hogy őt is megfigyelte? És különben is, mit jelent pontosan a „megfigyelés”? Embereket, akik távcsövön keresztül lesnek rám? Lehallgatnak a házamban elhelyezett eszközökön keresztül?

Lehallgatják a telefonomat?

Felfordul a gyomrom.

Ekkor jut eszembe James feltörhetetlen telefonja a farzsebemben. Előhúzom és bámulom az üres fekete kijelzőt. – James Blackwood-suttogom. – Ki vagy te?

A telefon érzelemmentes, számítógépes hangon válaszol. – James Blackwood egy amerikai születésű művész, aki portrékra specializálódott.

Felsikoltok, és áthajítom a telefont a szobán.

Az ajtó mellett landol a szőnyegen, és ott fekszik önelégülten vigyorogva rám.

Egy pillanat múlva, amikor a testemben uralkodó zűrzavar fölött átveszem az irányítást, óvatosan a telefon felé mozdulok, és újra felveszem. Átkozott legyen a túlzott képzelőerőm, mert esküdni mernék, hogy ennek az izének pulzusa van, és lüktet a tenyeremben.

– Persze, hogy az – mondom neki.

Az átkozott tárgy néma marad. Itt az ideje egy másfajta megközelítésnek. – Kicsoda Sir Elthon John?

A telefon azonnal megmutatja a zenészről szóló Wikipédia bejegyzést, ami tartalmazza a születési adatait, tanulmányait, korai karrierjét, valamint a díjakat és elismeréseket.

Oké, szóval a Siri valamilyen fejlettebb változata van telepítve. Fordítsuk meg a dolgot! – Mutass egy képet James Blackwoodról!

A képernyő felvillan. A fényképek fénysebességgel kezdenek száguldani. Fiatal férfiak, idősek, csecsemők, érettségi fotók, jogosítványok, születési anyakönyvi kivonatok, gyászjelentések, és végül egy 1832 körüli körözési plakát, egy vigyorgó, fogatlan cowboyról hatalmas kalauz bajusszal.

Ez a telefon egy kibaszott okostojás.

– Mutass egy képet James Blackwoodról, az amerikai művészről, aki portrékra specializálódott!

A képernyő elsötétül. Rövid szünet után, az elektronikus hang újra megszólal. – James Blackwoodról, az amerikai születésű, portrékészítésre szakosodott művészről nem létezik ismert fénykép.

A helyzet bonyolódik.

– Mi a neved?

– James Blackwood telefonja vagyok.

– Helló James Blackwood telefonja! Én Olivia vagyok.

– Üdvözlöm, Olivia!

Nem hiszem el, hogy ezt a beszélgetést folytatom, de mivel az életem meglehetősen őrült mostanában, tovább megyek. – Telefon, ki a gyártód? – James azt mondta, hogy van egy barátja, aki a kormánynak gyártja, de már egy szavát sem vagyok hajlandó elhinni.

De a telefon szégyenlős. – Ez az információ titkos.

Picsába! Ez az izé nem csak okoskodik, hanem okos is. – Van valami, amit elmondhatsz magadról?

– Vízöntő vagyok.

– Vicces.

– És te Skorpió vagy.

Elakad a lélegzetem. A szívverésem felgyorsul. Nyelnem kell, mielőtt beszélni tudnék. – Ezt honnan tudod?

– A születésnapod október huszonhetedike.

Próbálom nem elveszíteni a fejemet. Végtére is nekem is van saját Wikipédia oldalam. Ha ennek az izének az operációs rendszerében a Google valami dicsőített változata van, akkor mindent tud rólam.

De várjunk…csak a keresztnevemet mondtam meg neki. Millió Olivia van a világon. Tíz millió. Még több.

Libabőrös lesz a karom. – Honnan tudod, hogy ki vagyok? – suttogom.

– A hangod megegyezik a James Blackwood által 2019. július 9-én, 15:12-kor kért adatállományból vett mintával.

Július kilencedikén találkoztam Jamesszel a Café Blanc-ban.

Ami az időpontot illeti, 15:12 katonai kifejezéssel élve, délután, három óra után tizenkét perccel. Nem tudom, hány óra volt, amikor először megláttam őt. Azután kérte el az adatállományt, miután eljöttem a kávézóból... vagy azelőtt?

Ó, Istenem. Már tudott rólam, mielőtt megérkeztem? Ismerte az arcom? Várt rám?

Értem küldték?

Ezért van ennyi fegyvere?

Az elmém kezd úgy foszladozni a szélein, mint egy szövetdarab.Egy sérülékeny fonál, ami gyorsan csavarodik le az orsóról. – Mi van még az adatállományban?

Ülök, és növekvő rémülettel hallgatom, ahogy a telefon részletes önéletrajzot mond fel rólam, olyan dolgokat is, amelyek nem szerepelnek a Wikipédia oldalamon. Születési dátum, a város, ahol felnőttem, szülők neve, testvérek neve, tanulmányok, foglalkozás, novellák címei és megjelenésük dátuma, hobbi, önkéntes munka, kedvenc ételek, ismert allergiák, jelenlegi gyógyszerek listája, házasságkötés és válás dátuma, és tucatnyi más konkrétum.

Végül, de nem utolsósorban – gyerekek.

– Emerson Luna Ridgewell, egyetlen gyermek, született 2012. szeptember tizedikén. Elhunyt 2017. április nyolcadikán. Halálának oka: végzetes szívsérülés, egy washingtoni szabadtéri politikai nagygyűlésen elszenvedett lőtt sebből, amit édesapja, az akkori New York-i kongresszusi képviselő szervezett. Egy száguldó járműből lövéseket adtak le a tömegbe, amelyek eltalálták Emersont, az egyetlen áldozatot.

Az elektronikus hang egy ütemnyi szünetet tart. – A merénylő kiszemelt célpontja Ridgewell képviselő volt.

A levegő úgy áramlik ki a tüdőmből, mintha gyomorszájon rúgtak volna.

Rémülten ejtem le a telefont, és a szám elé kapom a kezem, hátrálok, amíg a falnak nem ütközöm. Ott állok reszketve, amíg a térdeim feladják, aztán a padlóra csúszom, minden iránt vakon és süketen, szörnyű emlékekbe fulladva.

A legfrissebb közülük, alig néhány órával ezelőttről, amikor Chris a kávézó mosdójában zokogott, és elmondta, hogy a golyót, ami megölte a lányunkat, valaki másnak szánták.

Szerintem ez a telefon és a volt férjem is tudja, hogy neki szánták.

Itt egy újabb, egy meg egy az kettő pillanat: James is tudja.

És ha James és Chris már találkoztak korábban, ahogy gyanítottam, akkor egyikük sem mondott nekem igazat.

Még mindig a falnak dőlve ülök mély sokkhatás alatt valamivel később, amikor James beront a hotelszoba ajtaján.

---

[1] milyen szép