7.-8. Fejezet

 

Hetedik fejezet

 

Fordította: BaBett

 

Végül bezárják a helyet.

Eszünk, iszunk, nevetünk és beszélgetünk, amíg utolsók nem leszünk az étteremben, és a pincérek már konyhaajtó körül csoportosulnak és közösen bámulnak felénk.

Nem mintha érdekelne. Évek óta nem éreztem magam ilyen jól. Soha nem akarom, hogy az este véget érjen.

– Nem hiszem el, hogy szereted Hemingwayt! Annyira elviselhetetlenül macsó – mondom.

Forgatom a szemem, de mosolygok, miközben lenyalom a kanalamról az utolsó falatot a finom csokoládé mousse-ból, amit közösen ettünk. James nem kevesebb, mint négy különböző desszertet rendelt, mert nem tudtam dönteni, hogy csak egyet válasszak.

– Én nem hiszem el, hogy ilyen irodalmi sznob vagy – vág vissza James. – Macsó vagy sem, az az ember egy zseni volt. Nézd meg az örökségét. Nézd meg a munkásságát…

– Zseniális? Kérlek! Zsarnokoskodó és kérkedő volt, és híresen a legrosszabb hamis bibliai prózát írta, ami valaha a piacra került. „Én te vagyok és te pedig én...” Micsoda baromság. Kombináljuk a három szavas mondatok iránti szeretetét egy a határozószókkal szembeni beteges ellenszenvvel, és az ember kibírhatatlan. Nem tudom elhinni, hogy még mindig tanítják az iskolákban.

– Inkább az írói stílusát, vagy a személyes jellemét kifogásolod? Mert el kell választani a művészt a művétől. Máskülönben minden Picassót el kellene égetnünk. Na, az egy arrogáns seggfej volt.

– És nőcsábász is. Mint Hemingway – bólintok egyetértően.

James megvonja a vállát. – Sok híres és sikeres férfi az. Képzeld el, hogy gyönyörű nők állandóan le akarnak feküdni veled...

– Heteró vagyok, de azért köszi – szakítom félbe szárazon.

– … szó szerint éjjel-nappal rád vetik magukat. Egy férfinak szentnek kell lennie ahhoz, hogy ellenálljon ennek a fajta kísértésnek.

– Vicces, én is pontosan ezt gondoltam rólad, amikor először megláttalak. A kávézóban minden nő spontán orgazmust kapott, amikor beléptél.

– Már megint túlzol – gúnyolódik.

– Ha túlzok is, csak egy icipicit. Még néhány férfi is úgy nézett rád, mintha tetőtől talpig végig akartak volna nyalni.

Amikor az arckifejezése elfancsalodik, felnevetek. – Ugyan már, James, ne szerénykedj. Tudnod kell, hogy milyen gyönyörű vagy.

Egy pillanatra megáll, és furcsa, súlytalan csendben bámul rám. Aztán az üres bourbonös poharára veti a tekintetét, és sötéten azt mondja: – Csak kívülről.

A felismerés remegése járja át a testemet. Ugyanaz az érzés, amit akkor is éreztem, amikor a portréit néztem. Az ösztönből fakadó állatias érzés, amit a saját törzse iránt érez.

Zsák a foltját megtalálja. Bár még mindig nem vagyunk sokkal többek, mint idegenek, ösztönösen tudom, hogy ő és én hasonlítunk egymásra.

A szenvedés az emberiség nagy egyensúly alkotója.

Emlékszem rá, ahogy ott állt a partin, körülvéve csodáló nőkkel, szerencsétlennek és magányosnak tűnt, és hogy mennyire nem vett tudomást a bámulásokról a kávézóba lépve, és rájövök, hogy ez a férfi egy olyan ember, akinek a legtöbb más ember megszűnt létezni.

Legalábbis a boldogok. A normálisak, akiknek még mindig van fény a szemükben.

Csak a hozzám hasonló embereket látja, vagy tud velük kapcsolatot teremteni. Emberek, akik elmerültek a saját sötétségükben, ahogy ő is elmerült a sajátjában.

– Bármilyen rossz dolog is történt veled, az nem tett téged kevésbé gyönyörűvé. A sötétségben is van szépség. Csak másfajta látásmód kell ahhoz, hogy meglásd – mondom sietve.

Amikor felemeli a fejét, és rám néz, a szemében lévő gyötrelem a szívemig hatol. Az ajkai szétnyílnak. Egy pillanatig csak bámuljuk egymást a környezetünkről megfeledkezve.

Aztán megkerülve az asztalt, megragad a karomnál fogva, és az ölébe húz.

Olyan heves kétségbeeséssel csókol, hogy eláll a lélegzetem. Az egyik karja a hátam köré fonódik, a másik keze pedig az állkapcsomra szorul, felfal a csókjaival, a szája kíméletlen és követelőző, amíg meg nem remegek, és a torkom mélyéről halk hangok törnek fel a szükségtől.

Elszakad tőlem erősen lihegve, és azt mormolja: – Bassza meg!

Ujjaim az inge elejét markolják. A hónaljam nyirkos, a mellbimbóim kemények, és lüktető fájdalom van a lábaim között. Szédülök és zihálok, az ízlelőbimbóim és az orrom tele van vele, a bőröm lángokban áll.

Anélkül, hogy kinyitnám a szemem, azt suttogom: – Még. Kérlek, még.

Ő nem habozik. A szája visszacsúszik az enyémre. Ezúttal gyengédebben, lassabban, de valahogy még éhesebb. Mindkét kezével megfogja a fejemet és öklébe szorítja a hajamat, mozdulatlanul tart, hogy a nyelve mélyen belemerülhessen és elvehesse, amit akar, és megadja nekem, amire szükségem van, az erekciója nagy és mereven feszül a fenekemhez.

Ezúttal, amikor elszakad, halkan felnyög.

Én pedig mindjárt felrobbanok a vágytól.

Valaki megköszörüli a torkát. – Khm. Excusez-moi^[1].

Kinyílnak a szemeim. Az asztalunk mellett áll a pincérünk, udvariasan mosolyogva. Mond valamit franciául, megpaskolja a kezében tartott bőr tárcát, az asztal szélére teszi és távozik.

Lélegzetvisszafojtva mondom: – Azt hiszem, ez a végszó.

James rám néz, az arca centiméterekre van az enyémtől, a szeme ködös és forró. A testemet az övére igazítja, és a farmerem övtartóját használva közelebb és egy kicsit lejjebb húz, így hátradőlök a karjaiban, az arcom az övé felé dől. Doromboló kiscica vagyok az ölében összegömbölyödve.

Torokhangon azt mondja: – Még nem állok készen – és újra birtokba veszi a számat.

Ezek a csókjai... követelőzőek és birtoklóak. Éhesek és mélyek. Egy olyan férfi csókjai, aki többet akar egy nőből – aki mindent akar – és nem áll le, amíg meg nem kapja.

Belekapaszkodom és remegek, mert tudom, hogy meg fogom adni neki. A csontjaim mélyén tudom, hogy bármit is követel tőlem James, én meg fogom adni, kérdés nélkül.

Belenyög a számba. Belehajolok, egyre kétségbeesettebbé válva az ujjaimat a karjaiba mélyesztem, majd a kezeimet felfelé csúsztatom az erős vállai köré, hogy a hajába fúrhassam az ujjaimat. A sűrű, selymes hajába. És a nyaka... Istenem, még a nyaka is gyönyörű, erős és forró, a pulzusa vadul lüktet a tenyerem alatt.

Lassan egymásba olvadunk, ajkaink összeolvadnak, testünk lángol, míg már nem tudom megmondani, hol végződök én, és hol kezdődik ő. Megszorítja a fenekemet, és megbillenti a csípőjét, keményen lélegzik az orrán keresztül, miközben az erekcióját hozzám nyomja és mélyen iszik a számból.

Ha most megcsípné az egyik mellbimbómat, elélveznék.

Újabb torokköszörülés, ezúttal hangosabban.

James megszakítja a csókunkat, elfordítja a fejét, és a pincérre néz, mintha puszta kézzel akarná megölni. Halkan és élesen mond valamit, amitől a pincér szemei tágra nyílnak, és egy lépést hátrált. Aztán a pincér visszanyeri a nyugalmát, az orrát felhúzva megfordul és távozik.

Szédelegve nézem, ahogyan elsétál. – Remélem, nem hívja a rendőrséget.

James egy csókot nyom az állkapcsomra, egy másikat – határozottan és gyorsan – a számra. – Ha ebben az országban az embereket letartóztatnák nyilvános csókolózásért, a rendőrségnek nem lenne ideje semmi másra.

Magával ragad, ahogy feláll, talpra állít – támogat, amikor megingok – és előhúzza a farmerja hátsó zsebéből a tárcáját. Egy köteg pénzt dob a tárca tetejére, aztán megragadja a kezem.

Alig van időm felkapni a táskámat a székem háttámlájáról, mielőtt félgőzzel követem Jamest a bejárati ajtó felé, tehetetlenül húz maga után, mint egy úszó, akit elkapott a dagály, amikor veszélyes vizekre evez, miközben a partvonal gyorsan távolodik.

Odakint az utcán füttyszóval hív egy taxit, és beránt maga után. Amint az ajtó becsukódik, és a sofőrnek megmondja, hova menjen, újra egymásnak esünk, őrjöngve és kapkodva, olyan kanosan és sietve, mint két tinédzser a kijárási tilalom alatt, egymásra vadulva, minden másról megfeledkezve.

Megrázó hirtelenséggel szakad el.

Egy pillanatra annyira meglepődöm, hogy megszólalni sem tudok. Amikor mégis, a hangom reszelős. – Mi a baj? Jól vagy?

Visszahanyatlik a taxiban elfoglalt ülésére, és kinyújtja a karját köztünk, mint egy gátat. Nem vagyok benne biztos, hogy kit akar védeni, engem vagy saját magát.

– Várj. Várj! – nyel, levegő után kapkod és izzad, a keze remeg, ahogy az egész teste. – Még nem beszéltünk a szabályokról – a feltételekről, amiket akartál – nem beszéltünk át semmit.

Annyira meg vagyok zavarodva, hogy csak bámulom őt, ahogy a város elhalad az ablakok előtt fény- és színvillanásokban. – És pont most akarsz erről beszélni?

– Tudnom kell... mielőtt... tudnom kell, mi az, ami tabu. Mi az, amit szabad. Mi az, ami elűzhet téged...

– Elűzhet? – Ismétlem, egyre jobban összezavarodva.

Ő csak bámul rám, a szemei vadak, a mellkasa fel-le hullámzik. Mintha visszatartaná magát attól, hogy rám vesse magát.

A nyers szükségletet sugárzó tekintete felvillanyozó.

Bármi is álljon a tétovázás mögött, ösztönösen megértem, hogy nem fog velem továbbmenni, amíg nem mondom meg, hogy mit akarok, és mit nem akarok ebből a helyzetből.

Tőle.

– Oké, tessék: ne kérdezd meg, mi történt, ami miatt szomorú lett a szemem. Edmondnak se tegyél fel több kérdést rólam. Semmi személyes kérdés. Semmi nyomásgyakorlás. Semmi kötöttség. Sőt, még vezetéknevet se cseréljünk. Csak élvezzük ki, amíg tart, mielőtt el kell mennem.

A számra pillant, megnedvesíti az ajkait, majd újra találkozik a tekintetemmel. – Ennyi?

– Sajnálom, de ez kell ahhoz, hogy jól érezzem magam. Ha nem értesz egyet ezzel, teljesen megértem.

– Nekem megfelel. – Végighúzza a kezét a haján, kifújja a levegőt, és a karját az oldalára ejti. – És soha nem kell bocsánatot kérned tőlem, amiért őszinte vagy. Én is ezt akarom.

Egy pillanatig bámulom, mielőtt azt mondom: – Megkönnyebbültnek tűnsz. Mit vártál, mit fogok mondani?

A nevetése lágy és rekedtes. Megrázza a fejét. – Semmit, csak... nem volt nőm... már egy ideje nem voltam senkivel... hosszú ideje... régóta, igazából...

Összevonom a szemöldökömet, és figyelem, ahogy küzd a szavakkal. Szavak, amiket nem hiszem, hogy tényleg hallom.

Egy olyan kívánatos férfi, mint ő, már régóta nem volt nővel?

Rémület kerít hatalmába.

Csak néhány oka van annak, hogy egy olyan férfi, mint ő, miért nem szexel hosszú ideig, és egyik sem jó. Különösen az, amire én gondolok.

Elkapja az arckifejezésemet. – Mi a baj?

– Ööö... hú, ez elég kínos.

– Csak nyögd ki!

– Te... te... fertőző vagy?

A férfi pislog. – Tessék?

Elönt a forróság, végig a nyakamon, a fülem égni kezd. – Nagyon sajnálom, ha ez tapintatlan, de felnőttek vagyunk, és azt hiszem, egyszerűen csak meg kell ezt beszélnünk.

Nyilvánvaló zavarodottsággal néz rám. Kiegyenesítem a vállam, és veszek egy mély levegőt.

– Nemi betegséged van?

A taxi elején a sofőr felhorkan.

James homlokán mély barázdák jelennek meg. – Ez az első dolog, ami eszedbe jut, amikor azt mondom, hogy egy ideje nem voltam senkivel? Hogy beteg vagyok?

– Nem az első dolog, csak a legrosszabb, mert így működik az agyam. Nem voltam benne biztos, hogy azt akarod-e mondani, hogy egy speciális latex testruhát kell viselnem, vagy erős antibiotikumokat kell kapnom, vagy valami ilyesmi.

Amikor James csak ül és szótlanul döbbenten bámul rám, a taxisofőr a válla fölött erősen akcentusos angolsággal azt mondja: – Igaza van kérdezni. Az AIDS-es esetek száma egyre nő.

Megfordulok, és rosszallóan nézek rá. – Köszönöm ezt a felvilágosító kéretlen információmagot. Maga egy gyöngyszem. Most pedig térjen vissza, és törődjön a saját dolgával, kérem.

Megvonja a vállát, és elfordul.

Visszanézek, és azt látom, hogy James még mindig engem bámul. Azt mondom: – Szóval nemet mondok a nemi betegségekre.

– Egyértelműen nem. És te?

– Szintén nem.

Egy pillanatnyi kínos csend után nagyot sóhajt. A néhány pillanattal ezelőtti minden felvillanyozó szükséglet kiürült belőle. Most már egyszerűen csak fáradtnak tűnik.

– Én csak... nem tudok többé csevegni. Nem tudom megjátszani magam. Nincs annyi energiám, hogy flörtöljek, és úgy tegyek, mintha érdekelne minden felszínes szarság, amin át kell gázolnom, mielőtt tényleg megismernék valakit. Mielőtt meg tudom mondani, hogy megéri-e az időmet. Mert ez...

Egy feszült pillanat után halkabban folytatja, a hangja szinte elveszett az úton mozgó kerekek hangja alatt.

– Ahogy mondtad, Olivia. Az élet túl rövid ahhoz, hogy köntörfalazzunk. A mi létezésünk percekben mérhető. Másodpercekben. Szívdobbanásokban. Az idő a legértékesebb árucikkünk, mert soha nem pótolható. Ha egyszer elmúlt… örökre eltűnt. Ahogy mi is.

Az érzelmek erőteljes hulláma söpör végig rajtam. Az az ismerős fejcsóválás, ami megint szembetűnik.

Olyan bolond vagyok. Ugyanazért nem volt senkivel, amiért én sem. A vágy az első, amit a bánat megöl, mielőtt minden mást.

A portréira gondolok, azokra a szeretetteljes, részletgazdag ábrázolásokra az emberi gyötrelemről, és legszívesebben összegömbölyödnék és sírnék.

Bármi is történt vele, bármi is volt az életében, ami arra ösztönözte morbid megszállottságát, hogy megörökítse az emberek arcán a gyászt és egyenesen a karjaimba vonzotta, mint molylepkét a láng, az ugyanolyan szörnyű, mint amin én keresztülmentem.

Bizonytalanul kifújom a levegőt, és feszes hangon azt mondom: – Seggfej vagyok.

Pontosan tudja, mire gondolok. Megrázza a fejét, és felém nyúl. – Nem.

– De igen. Ó, Istenem, annyira sajnálom. Tudhattam volna, hogy nincs nemi betegséged.

– Nem tudhattad. Ez egy jogos kérdés volt. És hagyd abba a bocsánatkérést, az istenit.

A válla alá húz, és átkarol. Összegömbölyödöm, mindkét lábamat az övére teszem. A nyakába suttogom. – Ó, James, olyan idiótának érzem magam.

– Miért?

– Mert néha elfelejtem, hogy más emberekkel is történtek rossz dolgok. Elfelejtem, hogy nem csak én vagyok az egyetlen, akinek egy lyuk van a mellkasában a szíve helyén. Fogalmam sem volt róla, mennyire önző vagyok, hogy mennyire önző lettem... vagy mennyire elszigetelt. Hogy majdnem minden ébren töltött percemet azzal töltöttem, mintha egy idegen bolygón ragadtam volna, és nem maradt semmi másom, mint tudományos feljegyzéseket készíteni az ellenséges őslakos életformáról miközben várom, hogy meghaljak.

Egy hang tör ki a mellkasából. Egy szórakozott kuncogás vagy egy szelíd hitetlenkedő horkantás, nem tudom, melyik. Aztán érzem, ahogy az ajkát a hajamra nyomja és hallom a sóhaját.

– Istenem, milyen hosszú mondatokban beszélsz. Hemingway nem helyeselné.

Megbököm a könyökömmel. – Fogd be.

– Kényszeríts.

Amikor felemelem a fejem, mosolyog. A melegség visszakúszik a szemébe.

– Egyébként – mormogja, és egy lágy csókot nyom a számra –, ez egy nagyon személyes beszéd volt, amit mondtál. Te kis szabályszegő, te.

A fejemet a nyaka és a válla közötti hajlatba hajtom, és becsukom a szemeimet. – Az utolsó. Cserkészbecsszó.

– Te cserkészlány voltál?

Gyengéden cukkolom. – Helló, személyes kérdés.

– A francba! Igazad van. Felejtsd el.

Mosolyogva, biztonságban érezve magam a karjaiban, azt mondom: – Cserkészlány voltam... egészen addig, amíg ki nem dobtak.

Amikor túl sokáig hallgatok, azt mondja: – Ez gonosz. Nem húzhatod el a mézesmadzagot és nem várhatod el, hogy kérdezzenek rá!

– Hagyd szabadon szárnyalni a fantáziádat.

Felhördül. – Ó, hagyom, hogy valami elszabaduljon, rendben, de nem az én képzeletem lesz.

Megragadja az állkapcsomat a kezével, és a száját az enyémhez szorítja.

---

[1]Excusez-moi. – Elnézést!

Nyolcadik fejezet

 

Fordította: BaBett

 

Kiderült, hogy kényelmes, hogy nem zártam be a lakás ajtaját kifelé menet, mert ez azt jelenti, hogy nem kell abbahagynom a csókolózást Jamesszel, hogy kotorásszak a táskámban a kulcsokért.

Egyszerűen elfordítom a kilincset, és máris mehetünk befelé.

Őrülten csókolózva zuhanunk be az ajtón. A táskámat a padlóra dobom. James berúgja mögöttünk az ajtót, majd a falhoz szorít, a mellkasát az enyémhez nyomva. Mindkét csuklómat összefogja az egyik kezével és a hátam mögött tartja a karjaimat, miközben keményen megcsókol a kivilágítatlan előszobában, a szabad keze pedig határozottan megfogja az arcomat.

Ez szexi. Őrülten dögös, domináns és szenvedélyes, csak pont annyira durva, ami még jó.

Amikor megállunk levegőért kapkodni, nevetni kezdek.

– Ó, Istenem, ez pont olyan, mint a filmekben!

– Csak jobb – mondja rekedtes hangon, kék szemei izzanak a vágytól. – Mert ez valódi.

– Ennél jobb már nem is lehet – mondom zihálva. – Talán a csókolózásnál kellene abbahagynunk, mert ez abszolút epikus...

Felkiáltok a döbbenettől, amikor gyorsan lehajol, és átdob a vállán.

A pasi átdob a vállán! Várj csak, amíg ezt elmesélem Kellynek!

– Nem hagyjuk abba – morogja, és a nappaliba lépdel, miközben én lógok le a válláról, mint valami, amit csapdába ejtett az erdőben, és hazahozná enni.

Nevetés fenyeget, hogy ismét kibuggyan a számból, ezért az ajkamba harapok, hogy megállítsam. Őrültnek érzem magam, a vidámság és a rémület legkülönösebb keveréke száll meg, mint amikor egy magas, veszélyes hullámvasút legtetején állsz, és épp most készülsz átcsúszni a peremen, hogy aztán vakmerően lefelé száguldjon.

James a hátamra dob a nappali kanapéján. Egyszer csak felpattanok, aztán tágra nyílt szemmel bámulok rá, miközben a szívem azzal fenyeget, hogy szétrobban a mellkasomban. Voltak már ennél kevésbé súlyos pánikrohamaim is.

Megingathatatlan intenzitással néz rám, miközben az ujjai végigrepülnek az inge gombjain. – Ijedtnek tűnsz.

– A francba – ismerem be remegve. – Jobb, ha sietsz, és leveszed a ruháidat, mielőtt valamilyen komoly egészségügyi válságba kerülök, és mentőt kell hívnod.

Az inge szétnyílik az ujjai alatt. Kibújik belőle, és hagyja, hogy leessen a padlóra.

Én pedig egyszerűen csak tátott szájjal bámulok fel rá.

Talán Isten mégsem gyűlöl annyira, mert ha így lenne, akkor soha nem kaptam volna valami ilyen hihetetlen dolgot, mint ő.

Ő.

Kibaszottul.

Tökéletes.

Cizellált, vésett, faragott, kidolgozott... minden jelzőt megtalálsz benne, amit csak akarsz a kemény, férfias szépségre. A mellkasa egy mestermű. A hasizmai az angyalokat is megríkatná. Michelangelo Dávidja mellette úgy néz ki, mintha egy első szemeszteres művészeti hallgató ragasztotta volna össze régi újságokból és macskaszarból.

Alig egy nanoszekundummal azután, hogy ez a gondolat megfogalmazódott bennem, következik egy másik, sokkal rosszabb: le kell vetkőznöm ez előtt a két lábon járó műalkotás előtt.

Hirtelen rémületem nem hagyja hidegen Jamest. – Az összes vér kiszivárgott az arcodból.

– Ó, ne is törődj velem, csak itt lenn vagyok, és épp egy komolyabb testképzavar problémával foglalkozom, amit az hozott ki teljes erővel, hogy milyen nevetségesen tökéletes vagy. Kérlek, mondd, hogy az a nyolcas csomag ügyesen kontúrozott smink.

Letérdel fölém, a kezét a fejem két oldalán lévő párnára helyezi és mosolyog. – Tudod, hogy nem az.

Hallatszik, ahogy nyelek? Fogadok, hogy hallható. Fogadok, hogy még azt is hallja, ahogy az összes sejtemet, ahogy a megkövült kis tüdejük tetején sikoltoznak. – Spoiler riadó: az én testem nem így néz ki.

Lehajol és orrával megérinti a nyakamat. – Még jó, mert én nem bukok a pasikra.

Mély lélegzetet vesz a torkomnál, amitől libabőrös leszek minden egyes centiméteren, a bőrömön.

– Tudod, mire gondolok. Hozzád képest én olyan... puha, dundi vagyok. Olyan remegős. Mint egy zselé.

Felemeli a fejét, mélyen a szemembe néz, megfogja az egyik kezemet, és a cipzárja alatt feszülő szörnyeteghez nyomja, és azt mormogja: – Imádom a zselét. Hát nem látod?

Mielőtt álmodozva felsóhajtanék és lecsúsznék a kanapéról, hogy egy elvarázsolt és összezavarodott kupacban feküdjek a padlón, a medencéjét a széttárt combjaim közé helyezi, és leereszti a felsőtestét az enyémhez, és a könyökére támaszkodva egyensúlyoz fölöttem. Aztán újra megcsókol, egy mély, lassú csókkal, amitől másodperceken belül vonaglok alatta.

Nem szabad elfelejtenem, hogy küldjek Estelle-nek egy köszönőlevelet, amiért egy ilyen nagy és kényelmes kanapét vett.

James a számon kuncog. – Ez az egész vonaglás egy menekülési kísérlet, vagy valamit jól csinálok?

– Már megint bókokra vadászol. Ez egy rossz szokásod, Rómeó.

Az ajkai az enyémet súrolják, suttogása lágy. A hangja nagyon halk. – Nem a bókokról van szó. Hanem a visszajelzésekről. Azt akarom, hogy jól érezd magad. Tudni akarom, hogy mi tetszik neked.

A forróság szétrobban az egész testemben, a nyelvem megbénul és izzadok. A hőhullámot pánik követi, mert nincs semmim, hogy mit fogok felírni a listára, amit kért, hogy mi mindent akarok, hogy mit csináljon velem az ágyban.

Bár a két kedvencem az ölelkezés és a lábmasszázs, valószínűleg nem az, amire gondol.

Szelíden azt mondom: – Ó, rendben. Um... ez nagyon kellemes.

Az egyik szemöldöke felszalad. – Kellemes? Hmm.

A hmm halványan fenyegetően hangzik, de nincs időm ezen rágódni. Túlságosan lefoglal, hogy ne haljak bele a nyelve elektromos érintésébe a csupasz hasamon.

Feljebb tolja a pólómat, hogy a melltartóm szabadon maradjon, és a fejét a mellemhez hajtva nyalogatja és csókolgatja lassan a melltartóm aljától a farmerom gombjáig. Lefagyva fekszem, zihálva, üveges szemmel bámulom a plafont, meg vagyok győződve arról, hogy a nyelve apró elektródákkal van felszerelve a lüktetés miatt, amelyek egyenesen a lábaim közé lövellnek.

Amikor a fogait a húsomba mélyeszti, zihálva ugrok fel.

– Túl kemény? – A hangját elnyomja a bőröm. Megcsókolja azt a részt, ahol megcsípett, a szája gyengéd.

– N-nem. Csak még nem álltam készen rá. Ne is törődj velem. Lefoglal az önsajnálat. Folytasd.

Lélegzetvisszafojtott fecsegésemet, egy elnéző kuncogással fogadja és a derekam köré szorítja nagy kezeit. Kigombolja a farmerem gombját a hüvelykujjával, aztán lehúzza a cipzárt, és az orrát mélyen a bugyimba fúrja.

Amikor ott is gyengéden belém harap, felnyögök.

– Ez biztatóan hangzik – suttogja. – Lássuk, sikerül-e rávennem, hogy újra megtedd.

Megrántja a farmerom derekát, és a csípőmön át a combom közepéig csúsztatja. Aztán lehúzza a bugyimat, kitárva és remegve, és rám mered.

A szemei feketén égnek a vágytól, megnyalja a hüvelykujja párnáját, becsúsztatja az ujjbegyét a lábaim közé, és lenyomja a csiklóm duzzadt bimbóját.

Nagy levegőt veszek és lehunyom a szemem. Amikor lustán végigsimít a hüvelykujjával le és fel, felnyögök, ahogy akarta, ezúttal hangosabban, mint korábban.

– Mondd el, mit akarsz, Olivia.

– Azt akarom... – Hogy ne kelljen arról beszélnem, hogy mit akarok.

– Légy bátor. Beszélj hozzám.

A hangja lágy és hipnotikus. A hüvelykujja pusztítást végez a testemen. Valószínűleg a kettő kombinációja az, ami arra késztet, hogy kimondjam: – A szádat akarom.

Elégedett hümmögést ad ki. – Jó. Hol?

– Megölsz – mondom lihegve, összeszorított szemmel. A csípőm elkezd ringani a hüvelykujja fel-le simogatásának ütemében.

Cukkol. – Te író vagy. Használj néhányat azokból a nagy szavakból, amiket ismersz.

Amikor belém csúsztatja a hüvelykujját, felnyögök, és megfeszülök.

– Bár szeretem ezt a hangot, ez nem egy szó. Ha nem beszélsz, akkor abba fogom hagyni.

Összeszorított fogakon keresztül azt mondom: – Főnökösködő!

Ő kuncog. – Még nem láttad a főnökösködést, szépségem, de majd fogod. Tessék, elkezdek neked egy mondatot. „James, azt akarom, hogy tedd a szádat…”

Amikor az ajkamba harapok, és csendben maradok, elveszi a kezét. Újra felnyögök, ezúttal tiltakozásul, és kinyitom a szemem.

Ő fölém térdel, fülledt szemekkel és perzselő mosollyal bámul lefelé. Egyik kezét az arcomhoz emeli, és lassan az ajkamhoz nyomja a hüvelykujját a számba, hogy megízleljem magam.

Aztán megcsókol, mélyen, amíg kétségbeesett hangokat adok ki és fogdosom, simogatom őt, az izmait és a meleg, sima bőrét. Megragadom a fenekét, és a medencémet az erekciójához nyomom.

Az arcát az enyémhez simítja, és a fülem mellett suttogja: – Akarod, hogy a számat a puncidra tegyem, Olivia?

Drága édes Jézusom a mennyben, haldoklom. Ez az! Haldoklom itt és most.

– Igen.

– Mondd ki.

Ez aztán a főnökösködés. A hangja mély, durva, és félreérthetetlenül domináns, és egyenesen átjár a borzongás. A szavak azonnal legördülnek az ajkaimról.

– Azt akarom, hogy a szád a puncimra tapadjon.

Alig hallható, de megteszi a hatását. Egyetlen gyors mozdulattal csúszik lefelé a testemen, és az arcát a lábaim közé teszi.

Abban a pillanatban rájövök az őszinte szexuális kommunikáció előnyeire, amikor érzem, ahogy forró, nedves nyelve végigsimít a csiklómon.

Felkiáltok, a hátam elemelkedik a kanapétól. A kezét a fenekem alá csúsztatja és megragadja, miközben szopogat és nyalogat, férfias elégedettség apró morgásait hallatva, ami szinte elviselhetetlenül szexi. A farmerom nincs eléggé letolva a lábamon, hogy szélesebbre nyithassam a combjaimat, de ez a kis korlátozás szintén elviselhetetlenül szexinek tűnik.

Valójában az egyetlen dolog, ami nem tűnik szexinek ebben a pillanatban, az az, hogy túlságosan is tisztában vagyok a kezeimmel. A csípőm mellett vannak összeszorítva. A hajába tegyem őket? Lóbáljam ki a karjaimat mindkét oldalra? Játszadozzak a melleimmel?

Nyilvánvaló, hogy a sötét középkor óta nem szexeltem.

– James – mondom lélegzetvisszafojtva.

Felemeli a fejét, megnyalja az ajkait.

Istenem, ez kurvára dögös. – Ha már ilyen kifejezőek vagyunk verbálisan, ez egy jó alkalom, hogy elmondjam, hogy kínosan érzem magam a kezemmel kapcsolatban?

– Mi a baj a kezeddel, édesem? – Még mindig engem néz, miközben gyengéd csókot nyom a lüktető csiklómra.

– Nem tudom, mit kezdjek velük.

Egy horpadás képződik az arcán. Próbál nem nevetni rajtam. Aztán felül és lekapja a nadrágja övét. – Én tudom, hogy mit csináljak velük.

Visszatér a hangjában az izgalmas dominancia.

Ezt nagyon, de nagyon meg tudnám szokni.

Összefogja csuklóimat, és gyorsan rájuk tekeri az övet, a csatot az egyik hurok alá csúsztatja, hogy biztonságban tartsa. Aztán felemeli a karjaimat a fejem fölé, és összekötözött csuklóimat a kanapé karfájára támasztja.

Mélyen a szemembe néz, és azt parancsolja: – Ne mozdítsd innen, vagy addig verem a segged, amíg vörös nem lesz.

Nem tudom eldönteni, melyiket érzem jobban: a felháborodást vagy a kibaszott izgalmat.

– Nem fogsz elfenekelni! – mondom indulatosan.

Elmosolyodik. – Ó, dehogynem.

– James! Felnőtt nő vagyok!

– Az vagy. Egy szexi, gyönyörű, felnőtt nő, olyan seggel, mint egy érett barack, amit elfenekelnek engedetlenségért, ha megmozdítod a karod.

– Nem szeretem a verést!

Szünetet tart, hogy megvizsgálja az arckifejezésemet. – Ez olyasmi, amit kipróbáltál már korábban?

Összeszorítom az ajkaimat, nem szívesen ismerem be, hogy nem. – Úgy értem... nem igazán.

Még mindig kissé összeszűkült szemekkel vizsgál engem. – Ez most egy igen vagy egy nem?

Egy pillanat múlva vonakodva elismerem. – Ez egy nem.

– Akkor tehát csak elméletben ellenzed.

– Persze, hogy elméletben ellenzem! Miféle ember élvezi a fájdalmat?

– A mazochisták.

– Ugh, szemantika! Tudod, hogy értem!

Újabb szünet, miközben az arckifejezésemet felméri, aztán követeli: – Mondd meg, mi az, ami igazán zavar ebben.

Keményen kifújom a levegőt, bosszant, hogy ilyen könnyen olvas bennem. – Rendben. Eltekintve a fájdalom aspektusától – amit nem szeretek, csak hogy tudd –, úgy tűnik..., olyan lealacsonyítónak tűnik.

– Oké. Értem.

Ezen meglepődöm. Most rajtam a sor, hogy megvizsgáljam az arckifejezését.

A férfiakkal kapcsolatos tapasztalataim során még soha senki nem mondta azt, hogy „értelek”. Az általam ismert férfiak számára egy nő érzéseinek elismerése olyan, mintha útbaigazítást kérnének: egyszerűen nem történik meg.

– Ó. Nos... köszönöm.

– Ha megígérném, hogy nem lesz fájdalmas, de mindenképpen egy hatalmas élmény lenne mindkettőnknek, megfontolnád?

Ez elkeserít engem. – Hogy a csudába ne lenne fájdalmas számomra az, hogy a csupasz seggemet puszta kézzel csapkodod?

A domináns hangnem újra felbukkan. – Mert tudom, hogy mit csinálok.

Minden lélegzetem ziháló hangon hagyja el a tüdőmet, mint egy kilyukadt gumiabroncs, amelyből kiszivárog a levegő. Amikor magamhoz térek, megkérdezem: – Gondolkodhatok rajta?

– Persze. És amíg gondolkozol rajta, addig elélveztetlek.

A lábam közé ereszkedik, ez a csodálatos, csodálatos férfi.

Csakhogy ő nem csodálatos, hanem ördögi – csak arra tudok gondolni, hogy ne mozdítsam a karjaimat. És hogy mi fog történni, ha mégis.

Pontosan úgy, ahogy ő akarta.

A nyelvével fel-le és körbe simogat, megáll, hogy ujját belém csúsztassa. Aztán visszatér a simogatáshoz és a szopogatáshoz, miközben én becsukom a szememet és tehetetlenül ringatom magam az arcához.

A mellbimbóim fájnak. Nem kapok levegőt. A tudatom arra a lábaim közötti apró idegkötegre szűkül, ami lüktet a nyelve alatt, és az érzésre, ahogy a vastag ujja lassan pumpál be és ki bennem.

Szabad kezével felnyúl, és megcirógatja a kemény mellbimbómat a melltartómon keresztül. Megrándulok, és felnyögök.

– Tetszik? – mormogja, miközben ajkai a puncimhoz simulnak.

– Igen. Mindkettő. Csináld mindkettőt, kérlek.

Tudja, mire gondolok, annak ellenére, hogy pillanatnyilag beszédhibás vagyok. Kicsúsztatja belőlem az ujját, és mindkét kezével felém nyúl, kiveszi a melleimet a melltartómból, és a hüvelykujjával végigsimít a merev mellbimbóimon. Amikor nyöszörgök a gyönyörtől, megcsípi őket.

– Igen. Igen, ez az.

– Bármit, amit csak akarsz, édesem – suttogja, és lehajtja a fejét, hogy ismét a csiklómat szopogassa, miközben folytatja a mellbimbóim csipkedését és simogatását.

Ó, Istenem, de jó. Hihetetlenül jó. Az egész testem bizsereg. Bizsereg, lüktet és remeg. Heves hőhullám sugárzik ki belőlem. Biztos vagyok benne, hogy felgyújtom a kanapét. Aztán a fogai végigsiklanak a csiklómon, és majdnem elvesztem az eszméletemet.

A szája felé feszülve könyörgök: – Igen, kérlek, ne hagyd abba, kérlek, ne hagyd abba, ó Istenem, olyan közel vagyok...

Csak akkor veszem észre, hogy valami nincs rendben, amikor James megdermed. Amikor kinyitom a szemem, és lenézek rá, rájövök, mi az.

Az ujjaim a hajába szorulnak. Ami azt jelenti, hogy leeresztettem a karomat.

Ami azt jelenti, hogy nem engedelmeskedtem neki.

Ami – a ravasz mosolyából ítélve – pontosan azt eredményezte, amit remélt.