19.-20. Fejezet

Tizenkilencedik fejezet

 

Fordította: Hannah

 

A zuhany után James mindkettőnket megszárítgat és visszavezet az ágyba. Oldalra fordít, és meleg testéhez húz, felhúzza mögöttem a lábát és védelmezően fonódik a gerincemhez. Mellkasa kemény és széles a hátamnál. Ajkai lágyan érintik a nyakamat.

– Aludj – suttogja.

Kimerülten, azonnal engedelmeskedek.

Háborúról álmodom.

Egy szétbombázott városon futok keresztül este, a nagy, csendes épületek romjai között, a betört ablakok úgy bámulnak rám, mint ezer hallott tekintet. Az égen vastag fekete füstfelhők, amelyek égetik és megbénítják a tüdőmet. A távolban kiszámíthatatlanul visszhangzanak az automata fegyverek sorozatlövései. Az út, amelyen haladok, egy törmelékkel és hullákkal tele, végtelen hosszúságú, repedezett fekete aszfaltsáv. Szaladás közben beléjük botlok, zokogok, meztelen talpam véres és sebes.

Elhaladok egy csoport katona mellett, akik az ellenkező irányba mennek. Egyenruháik szakadtak. Arcuk maszatos a sártól és a vértől. Mind különböző mértékben sebesültek, sántítanak vagy vérzenek a borzalmas sebeikből, arcuk eltorzult a fájdalomtól, vagy kifejezéstelenek a kimerültségtől. Figyelmen kívül hagynak, egyet kivéve, aki hozzám beszél, miközben tovább botorkál.

– Fordulj vissza – mondja rekedten, válla fölött hátrapillantva amerre tartok. – Meghalsz, ha arra mész tovább.

És tántorog tovább.

Figyelmen kívül hagyom a figyelmeztetését, mert a fény felé megyek. Biztonság, a lágyan ragyogó fehér fény az előttem álló úton, az emelkedő mögött. Menedék. Érzem.

Szóval futok tovább, ég a tüdőm, fülemben felcsendülnek a jajveszékelő gyerekek hangjai és a templom harangja. Az emelkedő tetején megtorpanok. Legyengülve, ziláltan, bámulom az út közepén álló férfit. A fehér fény ragyogó gömbként öleli körül. Olyan, mintha belőle sugározna, áthatolva a bőrén és tündökölve a gyönyörű kék szeme mélyéről.

– Helló édesem – mondja James mosolyogva. – Úgy örülök, hogy rám találtál. Most már biztonságban vagy. Otthon vagy.

Megkönnyebbülten, zokogva rogyok térdre… és akkor veszem észre kezében a fegyvert.

Felemeli a karját, rám szegezve a fegyvert.

Még mindig mosolyog, amikor meghúzza a ravaszt.

 

* * * *

 

Felugrok az ágyban, félelemtől megvakulva, hevesen dobogó szívvel. A világosságot látva, dél körül lehet.

Egyedül vagyok.

Remegve szorítom kezem a zakatoló szívemhez. Az álom annyira valóságosnak tűnt. Még mindig érzem a füst szagát, és látom a hullákat. Bár évekkel ezelőtt még hittem istenben, keresztet vetek.

Hátravetem magam az ágyon, és addig fekszem ott, amíg ismét levegőhöz jutok. Amíg a fegyver fülsiketítő hangjának helyét átveszi a csend a fülemben.

Nyitva van az ablak. Szellő libbenti meg a függönyöket, a redői lágyan hullámzanak. A lusta fuvallat megzizegteti az ágy melletti éjjeliszekrényen lévő sárga vonalas papír szélét, amelyet egy töltőtoll tart helyben. Odanyújtom a kezem, elveszem a papírt, és elolvasom.

 

Írd le, amit érzel. Mindent, amit érzel. – Párizst illetően, az életről, rólam – mostantól szeptemberig. Majd hagy itt, amikor elmész, hogy ne legyek egyedül az emlékeimmel. Hagyd itt nekem a te emlékeidet is, hogy tudjam, valójában minden megtörtént, amikor már nem leszel itt. Hogy tudjam, nemcsak egy gyönyörű álom voltál.

 

Remeg a papír a kezemben, de a remegést nem a rémálmom okozza, vagy az ablakon át a fuvallat.

Mellkasomhoz szorítom James levelét, és lehunyom a szemem, és egy pillanatig csak egyszerűen ott ülök csendben, szabad utat engedve az érzelmeknek, mint egy hirtelen vihar a tengeren, ami talán maga alá temet, de előbb utóbb napsütéses égbolttá és nyugodt vízzé  válik.

Egyik a sok terapeutám közül, aki igazán segített nekem, egyszer azt mondta, hogy az emberek elkövetik azt a hibát, hogy az érzelmek átélése, azt jelenti tenned kell valamit ellene. Valójában, nem is kell tenned semmit az érzelmeiddel. Egyszerűen tudomásul veszed azokat, ahogy jönnek – ó nézd csak, az a kurva Irigység is visszatért –, majd végzed tovább a dolgod.

A szenvedést, az érzelmekhez való ragaszkodásunk okozza, mondta. Az okosabb döntés, hogy engedd el és lélegezz.

– Csak érezz engem. Csak érezz engem és lélegezz.

Visszaemlékezve James szavaira, amit akkor mondott nekem, amikor pánikolva menekültem az étterem mosdójába, jobban érzem magam. A levelétől jobban érzem magam, bár szorít a mellkasom.

Legalább a másnaposságnak megvolt a jómodora és eltűnt.

Felkelek, felöltözöm, és a könyvtárba megyek, a késztetés, hogy írjak erősebb, mint bármilyen függőség. Felveszem a tollat, és folytatom ahol abbahagytam a sárga jegyzettömbön, amíg az megtelik. Majd egy újba kezdek.

Nem állok meg, csak amikor madárcsicsergést hallok. Amikor körülnézek, csodálkozva rádöbbenek, hogy átírtam egy egész nap halálát, amíg aranyló édes illatú másnap született.

 

* * * *

 

Egy szendvics és szundi szünet után, ismét az íróasztalnál vagyok, megfeledkezve a világról. Amikor a fény sárgáról ibolyaszínűre vált és a kezem már annyira begörcsöl, hogy az írásom olvashatatlanná vált, leteszem a tollat és felállok a székemről, szellemileg kimerülten, de a mellkasomban egy sas szárnyal.

Semmi sem hasonlítható ahhoz a mámorhoz, amit akkor érzek, amikor eltűnök a képzeletem világában.

Nem foglalkozom szerkesztéssel vagy javítással, beszkennelem a teleírt lapokat a számítógépbe és elküldöm e-mailben Estelle-nek. Amikor válaszként csak egy kérdőjelet kapok, ellenőrzöm, amit küldtem. Aztán ismét beszkennelek mindent…. ezúttal az írással felfelé.

Töltök magamnak egy bourbont és a konyhaasztalra hajtva fejem elalszom.

Egy pillanat vagy egy év elteltével, megcsörren a vezetékes telefon. Csörög és csörög, amíg felemelem a nagy kövér fejem, ami valahogy fél kilóval nehezebb lett, amióta behunytam a szemem.

– Halló.

– Baba. Estelle vagyok.

– Elolvastad az oldalakat?

– Elolvastam az oldalakat.

Hanghordozása furcsán semleges. Amikor semmi mást nem mond, a bourbont bámulom, ott csücsül, ahol hagytam az asztalon. Még van benne egy kevés. Az ablakra pillantok, észreveszem, hogy most este van. Mi az ördög. Legalább nem napközben iszom. Felhajtom a pohárban maradt bourbont, majd odamegyek a bárszekrényhez, mert az az érzésem, szükségem lesz az egész üvegre, mire vége lesz a beszélgetésnek.

– Nem leszek már fiatalabb. Csak mondd el, mit gondolsz.

– Megtenném, csakhogy nem találom a megfelelő szavakat.

Nem gúnyolódik, azt legalább tudom. Szavai megfontoltak, és több mint meglepődött.

– Hadd segítselek ki: a kézirat hihetetlen.

Hangja nyerssé változik. – El ne törd a karod, miközben a vállad veregeted, Mindenttudó Kisasszony.

– Kivéve, hogy igazam van. Ugye? – Nem kell kérdeznem. Már tudom, hogy ez a legjobb könyv, amit valaha írtam.

Ahelyett, hogy egyetértene velem, bosszúsan azt mondja. – Ezt nem tudom eladni, Olivia.

Lecsavarom a bourbon kupakját, és kitöltök magamnak egy egészséges adagot. – Furcsa, figyelembe véve, hogy ez a munkád és te vagy a legjobb a bizniszben.

– Tudod, mit akarok mondani, baba.

– Attól félek, ki kell fejtened. Megállás nélkül írok már egy milliárd éve,  az agyam kész darálthús pillanatnyilag.

Estelle felsóhajt. Papírzörgés hallatszik a vonalban. Tudom, hogy előtte vannak a kinyomtatott oldalak, és elképzelem az íróasztalánál a nagy, sarokirodájában, kilátással a CentralParkra, a könyökénél lévő hamutartóban hamvadó, rúzsnyomos Virginia Slims cigaretta, annak ellenére, hogy az épületben évek óta tilos a dohányzás.

– Olivia, a Columbiára jártál. Mesterfokozatod van angol irodalomból.

– Angol és összehasonlító irodalomból – javítom ki, bosszant a minden második szóra fektetett fölösleges hangsúly. – Egy kis kreatív írással.

Nem vesz rólam tudomást. – Sok sok tekintélyes irodalmi díjat nyertél.

– Nem a Pulitzert. Vagy Nobelt.

Ismét figyelmen kívül hagy, mert most már nevetséges vagyok. – A társaid a legismertebb kortárs amerikai írok.

– Na és Hemingway? Szerinted, milyen vagyok hozzá képest.

Nem tudom, hogy azért hallgat, mert kiakasztottam, vagy mert próbálja eldönteni, hogy részeg vagyok-e?

– Tényleg választ akarsz arra a kérdésre?

– Igen, olyan mazochista hangulatban vagyok.

– Akkor, jól van. – Nyikorog a széke. Hallom amint megszívja a cigarettáját, majd kifújja a levegőt. – Sokkal bőbeszédűbb vagy mint Hemingway.

Emlékszem, amikor James azt mondta, Hemingway nem helyeselné, hogy olyan hosszú mondatokban beszélek és fintorgok.

– És a stílusod sokkal nőiesebb, mint az övé.

– Nőiesebb? Szóval látszik, hogy vaginám van, ezt akarod mondani?

Mérgesnek tűnik. – Ó fejezd be, nagyon jól tudod, miről beszélek. Egy téglafal is nőiesebb, mint Hemingway, az isten szerelmére. Folytathatom, vagy inkább ott ülsz és sajnáltatod magad?

Motyogok valamit, hogy folytassa, és iszok még egy korty bourbont.

– Az a helyzet, hogy ami leginkább közös benned és Hemingway papában, az a munkátok témái.

Hegyezem a füleim, és kiegyenesedek a székemben. Ezt még soha senki nem mondta. – Mint például?

– A háború hiábavalósága. A szerelem szépsége. Az élet szentsége. A küzdelem, ami mindannyiunkban közös, hogy értelmet találjunk az erőszakos, ellenséges világban, amely meg akar minket ölni.

Ez letaglóz, de Estelle még mindig beszél.

– Éppen ezért érthető, hogy teljesen ledöbbentem, amikor a kéziratod első oldalán betekintést nyertem egy kukkoló által egy párra, orális kényeztetés közben.

Elmosolyodok. – Ó. Az.

– Igen, az. Mióta írsz te erotikát?

– Az nem erotika, hanem egy történet két idegenről, akik egymásba szeretnek.

Estelle felhorkan. – Szerelmesek lesznek és dugnak, mint a nyulak. Megszámoltad, hány szexjelenet van abban, amit eddig átküldtél? A könyv végéig a szegény főhős pénisze tövig fog kopni!

– Igazából, úgy hal meg – mondom kíméletlenül. – A női főszereplő addig dugja, míg letörik a farka és elvérzik. Vége.

Estelle sóhaja hangos, de érzem, hogy nem mérges vagy frusztrált. Különben ordítozna. – Talán – és most csak annyit mondok talán – elküldhetném néhány embernek, lássuk milyen visszajelzést kapunk.

– Igen! – kiáltok fel, a székről felugorva és a levegőbe bokszolva. – Estelle te vagy a legjobb!

– Még nem fejeztem be.

Kifejezéstelen hangjától megereszkedek, mint egy lufi. – Miért hangzik ez rosszul?

– Mert csak egyetlen feltétellel teszem meg, ha ezt a könyvet álnéven írod alá.

– Miért lenne szükségem álnévre? – húzom össze az orrom. – Még ha erotika is, ez irodalmi erotika. Sok elismert regényíró írt már erotikát. Collette, John Updike, Phillip Roth…

– Nem kell, felsorolj egy egész listát – szakít félbe Estelle határozottan. – Nagyon is tisztában vagyok a műfaj történelmével. A lényeg, hogy a te olvasói köröd elsősorban tanult férjes nőkből áll, akiknek az átlagnál is magasabb az intelligencia szintjük, és akik egy bizonyos típusú regényt várnak tőled… egy olyan regényt, amiben nem fordul elő hatvanhétszer a punci szó, már az első részben.

– Egek – merengek – vajon ki az a százötven millió ember, aki csak úgy falta A Szürke Ötven Árnyalatát, és ennek folytatásait?

Egy pillanat után Estelle megszólal. – Nem tudom baba, de ha szerencsénk van, megtudjuk.

Olyan szélesen mosolygok, belesajog az arcom. – Estelle, te vagy a legjobb.

– Vagy az, vagy idióta – motyogja. Majd normális hangon folytatja. – Találd ki milyen álnevet szeretnél használni, és utána körbe küldöm. Megvan milyen címen akarod kiadni?

Eddig még nem volt, de pillanat alatt bevillan. – Szeptemberig

– Tökéletes – mondja elismerően. – Azonnal szólok, amint van valamilyen visszajelzés. És Olivia?

– Igen?

– Igazad van. A kézirat valóban hihetetlen.

Minden további nélkül leteszi a telefont.

Úgy döntök, ezt meg kell ünnepelni. Csakhogy még nem felejtettem el jelenlegi másnaposságomat, és semmi kedvem egy újabbra, szóval nem rostokolhatok a házban egész este bourbont iszogatva.

Ki kellene mozdulnom. Ki a világba.

Ahol emberek vannak.

Amikor megrémít a gondolat, úgy döntök, felhívom Jamest, hogy velem tart-e?

A telefon csak kicsöng és kicsöng, de ő nem veszi fel. Nincs üzenetrögzítője sem, amiről próbálom nem azt gondolni, hogy furcsa, de igazából mégis megteszem. Kinek nincs hangpostája?

A fejemben azonnal összeáll egy lista:

 

·         Fegyencek

·         Az amish-ok

·         Kutyák ( bár a macskáknak talán van )

·         Szobanövények

·         Anarchisták

·         Andaman és Nicobar szigetek hat, kőkorszaki néptörzse

 

– Elég! – kiáltok fel az üres konyhában. – Mozdulj ki és vegyél magadnak vacsorát. – Végül is Párizsban vagyok. Az embernek nem mindennap van alkalma Párizsban vacsorázni.

Kivéve, ha itt laksz, de tudod, mire gondolok.

Lezuhanyozok, felöltözöm, és elindulok az utcákon barangolni, és a város minden szegletében található, bájos teraszkávézók egyike mellett döntök. Felfedeztem egy gyöngyszemet, kék napellenzőkkel, alig egy saroknyira a lakástól, a bejárati ajtaja előtt egy pár, apró uszkár szunyókál egy fonott kosárban.

Tekintettel a kalandos kedvemre, pezsgőt rendelek a kagylóm mellé, és mindkettőt utálom. Főételnek sült báránycombot rendelek, rozmaringgal és daphinoisrakott krumplit, mellé egy kis régimódi lelkiismeret-furdalással a kis bárány miatt. A desszert annyira édes, majdnem kómába esek tőle. Aztán jóllakottan és elégedetten térek vissza a lakásba, azzal a gondolattal, hogy lefekvés előtt, még írok néhány oldalt.

Ez a terv romba dől, amikor kinyitom a bejárati ajtót, és a nappaliban ott találom Jamest és a volt férjemet, amint úgy bámulnak egymásra, mozdulatlan, csendben, mintha éppen fegyvert akarnának előrántani és egymásra szegezni.

x

Huszadik fejezet

 

Fordította: Hannah

 

Annyira megdöbbentem, amikor megláttam őket, hogy egy pillanatig egyszerűen csak álltam az ajtóban megdermedve, bámulva.

És ami a legfurcsább? Egyikük sem fordul oda, hogy rám nézzen.

Elég zajt csaptam ajtónyitáskor, de akár láthatatlan is lehetek, ahogy figyelmen kívül hagynak. James és Chris nem szakítják meg a szemkontaktust, csendben néznek farkasszemet, a dohányzóasztal két oldaláról. Chris egy csodás, testre szabott szürke öltönyben, a nyakánál kigombolt fehér ingben, nyakkendő nélkül. James laza öltözetben, tetőtől talpig feketében: egy kerek nyakú pólóban, ami kihangsúlyozza elképesztő kidolgozott felsőtestét, farmerben és egy pár katonai bakancsban. Bal csuklóján most is viseli a bőr karkötőt, amit a kávézóban való, első találkozásunkkor is hordott, és olyan az arckifejezése, amit csak baljósnak mondhatok.

Miközben Chris csupa szikrázó feszültség és dühtől vörös az arca, kezei ökölbe szorulnak, és az izom az állkapcsánál örült mód rángatózik, addig James nyugodtnak tűnik. Laza minden porcikája. Légzése egyenletes. Elég nyugodtak tűnik… amíg bele nem nézel a szemébe.

Nem pislog, merev és rezzenéstelen, mint egy kobrának.

Még soha nem láttam embert ilyen halálosnak.

Lelki szemeim előtt bevillan egy jelenet, az, amikor James nyugodtan mosolyog, mielőtt meghúzza a fegyver ravaszát és rám lő. Tarkómon feláll a szőr.

– Mi folyik itt? – kérdezem hangosan.

James mozdulatlan marad, és teljes mértékben fókuszál Chrisre, amikor megszólal. Hangja hűvös monoton. – A férjednek nem tetszett, amikor bekopogtam az ajtódon.

– Volt férj. – Belépek az előszobába, de nyitva hagyom magam mögött az ajtót. Annyira kimerültek az idegeim, remegek. A hangom is remeg, amikor megszólalok. – Aki nem volt meghívva, és épp menni készül.

Chris rám szegezi dühös tekintetét. – Dugsz vele?

Látom, Jamesnek nem tetszik, hogy Chris milyen tiszteletlenül beszél velem, mert a keze lassan kienged, az ujjai úgy nyílnak szét, mintha viszketnének, hogy Chris nyaka köré fonódjanak. De egyébként továbbra is mozdulatlanul áll, és pislogás nélkül mélyrehatóan bámul Chrisre, mint egy ragadozó hideg, kiszámított magabiztosságával, amelyik tudja a következő lakomája egy villámgyors csapásnyi távolságra van.

Ledobom a táskámat a földre, és közelebb lépek hozzájuk, minden porcikámban érzem a pulzusomat. Úgy döntök, nem válaszolok Chris kérdésére, mert a) semmi köze hozzá és b) van egy olyan érzésem, ha azt mondom igen, később vértócsát súrolnék a szőnyegről.

Helyette én is felteszem saját kérdésem. – Miért vagy itt?

– Mondtam a telefonban – vakkant fel Chris, lángoló tekintettel. – Tudnom kellett, hogy biztonságban vagy. – Perzselő tekintetét ismét Jamesre szegezi. – És most megkaptam a választ.

James tetőtől talpig felméri Christ. Szája sarkában mintha halvány mosoly bujkálna. – Azt hiszem, mindketten tudjuk, velem nagyobb biztonságban van, mint veled.

Úgy mondja ki a szavakat, hogy az már gyanúsan elégedetten hangzik, mintha lenne valami történet a háttérben, amiről nem tudok. Egy régi fogadás, amit megnyert.

Hirtelen meggyőződök a lehetetlenről.

Chris és James már találkoztak.

Növekvő aggodalommal nézem hol egyiket, hol a másikat. – Jobb lenne ha valamelyikőtök elmondaná, mi az ördög folyik itt. Most, azonnal – követelem.

James, még mindig sejtelmes, önelégült mosollyal szól Chris felé.

– Gyerünk. Mond csak el neki.

Chris gyakorlatilag vibrál a dühtől. Nyilvánvalóan meg akarja ölni Jamest, de minden más még annyira rejtélyes, hogy nehezemre esik megérteni.

Végül Chris elfordul és elkezd fel alá járkálni a nappali teljes hosszán. Egyik keze a csípőjén, mogorván nézi a szőnyeget, mint ahogy ezt már milliószor láttam.

– Nem tetszett, ahogy befejeződött a telefonbeszélgetésünk – mondja, nem néz sem rám, sem Jamesre. – Személyesen akartam veled beszélni, így lefoglaltam egy helyet a legközelebbi járaton Omanból.

Jegyet vett a legközelebbi járatra. A férfi, aki több mint egy éve nem érezte szükségét, hogy beszéljen velem, aki nem érezte szükségét, hogy beszéljen velem házasságunk java részében, jegyet vett a lehető legkorábbi járatra Nyugat Ázsiából Párizsba, mert nem tetszett neki, hogy zárult a telefonbeszélgetésünk.

A váratlan, még magyarázatra váró telefonhívás.

Figyelem, ahogy továbbra is fel alá járkál, a valószínűtlenség érzetem éles kanyart vesz a félelem irányába.

Tudom, hogy James most engem néz, mert érzem. Érzem a forró tekintetét a bőrömön, pont úgy mintha az érintése lenne.

Csesszék meg! Csesszék meg ezt az egész furcsa forgatókönyvet! Kérdőre vonom ezeket a seggfejeket.

– Honnan ismeritek egymást? – kérdezem, és James azonnal megdermed.

Chris megáll. Nagyot nyelve néz Jamesre, majd ismét rám. – Nem ismerjük egymást.

Jamesre nézek. Arckifejezése kifürkészhetetlen, akár egy macskáé. Hangja nyugodt. – Soha nem találkoztunk.

Megérzésem azt súgja, mindketten hazudnak.

Vagy ez csak a képzeletem, sárkányokat farag a bárányfelhőkből. Bárhogy is van, kiszáradt a szám, izzad a tenyerem, és azon veszem észre magam, hogy egy lépéssel meghátrálok, nyugtalanságom növekszik, mert eszembe jutott, hogy nyitva hagytam az ajtót, és küzdök a késztetéssel, ami azt sugallja, forduljak meg és fussak. Hogy hova, azt nem tudom, de irracionális késztetés, hogy meneküljek felülkerekedik.

James, nagyon halkan a nevemen szólít. Amikor ránézek, egyszerűen csak int a fejével, hogy ne.

Ismét kitalálja a gondolataimat. Tudja, épp azon voltam, hogy lelépjek.

Ettől nem érzem magam jobban.

Nagyot sóhajtok. Aztán, a türelmem – ami amúgy sem egy szentté elsősorban – elfogy. Torkaszakadtamből kiáltok fel. – Mi a szar folyik itt?

– Jézusom, Livvie, nyugodj meg.

James azonnal mérgező dárdákat lövell tekintetével Chrisre, amint meghallotta a becenevem a szájából. Aztán ismét rám néz, éget a tekintete. – Kopogtam az ajtódon. Ő kinyitotta. Amikor felőled érdeklődtem, azt mondta a felesége vagy, és azt követelte, mondjam el honnan ismerlek – mondja. – Úgy tűnik nem tetszett neki a válaszom.

– Mi volt a válaszod?

Ismét az a halvány mosoly. – Hogy baszódjon meg!

Chrisre nézek, aki dühös csendben bámul Jamesre. Ennek semmi értelme. Chris ezelőtt, soha nem volt féltékeny típus. – Hogy jöttél be? – Biztosan tudom, az ajtóm be volt zárva, mert ellenőriztem mielőtt elmentem volna.

– Azt mondtam a portásnak, hogy a férjed vagyok, és hogy meg akarlak lepni a születésnapod alkalmából – feleli Chris. – Így beengedett.

Fejben feljegyzem, hogy később kiabáljak Edmonddal.

– Születésnapod van? – kérdezi James.

Mérgesen nézek Chrisre. – Nem. De a volt férjem, azt hiszi, hogy bármilyen eszközt felhasználhat, hogy elérje a célját.

Chris visszanéz rám, tekintete vad.

– Az egyetlen célom, amióta megismertelek Olivia, az, hogy megvédjelek. Soha nem fogod megtudni, milyen áldozatokat hoztam, hogy gondoskodjak a biztonságodról.

Mielőtt megemésztem, mennyire megdöbbentem a hallottakon, James halkan korholja. – Talán el kellene neki mondanod. Hogy lásd mit gondol a választásaidról.

Chris hozzá fordul és felordít. – Baszd meg, te álszent gazember! Még egy szót szólj, és puszta kezemmel tépem ki a szíved!

James egyenletes hangon válaszol. – Nyugodj le, mielőtt megsérülsz te diákszövetséges idióta. A country club fajtád mindig is jobban vérzett.

Az ódivatú. Biztos a vacsoránál elfogyasztott ódivatú ital miatt zavaros a fejem. Biztosan nem azt hallom amit hiszek, hallani vélek, és csal a megérzésem, ha ez egyáltalán létező szó.

A tények: James egy művész. Érzékeny. Ugyanakkor, amitrófiás laterálszklerózis miatt haldoklik. Valahogy mégis furcsán erős, attól még haldoklik. Ez csak egy színjáték Chris előtt, megjátssza a macsó, a Hemingway-i, erős matadort. Úgy ahogy a pózoló férfiak – és majmok – tesznek a konkurencia előtt.

Ugye?

Igen.

Ezt eldöntve, Chrisre fordítom figyelmemet, hatalmas akaraterővel tartom kordában a dühömet. – Holnap együtt ebédelünk. Akkor majd beszélünk. Most pedig kérlek, menj el.

Amikor habozik, tekintete James és köztem cikázik, megszólalok. – Christopher.

Rám néz.

– Ez nem kérés volt.

James javára szóljon, mert nem vigyorog. Csak egyszerűen áll, csendben, és figyel. Még mindig nyugodt és kontrollált, de óvatosan szemléli Christ, és tudom, hogy készen áll, hogy leszerelje, ha csak annyit is tenne, hogy csúnyán néz felém.

Azt is tudom, képes rá.

Bár Chris sportos és remek formában van, vékony termetű. Alacsonyabb, mint James, és legalább húsz kilóval könnyebb. Ő Mikhail Baryshnikov, miközben James Muhammad Ali. Nem lenne nehéz küzdelem… különösen, hogy Jamesből árad a sorozatgyilkos energia.

Ebben a pillanatban egy sorozatgyilkos is elájulna félelmében.

Átkozott legyen a Kényes Téma Ország, kedvesen és csendesen el fogunk beszélgetni amint a volt férjem eltűnik.

Chris frusztráltan fújja ki a levegőt, és mindkét kezével beletúr a hajába. – Jól van. Délben érted jövök...

– Találkozunk a Café Blancban – szakítom félbe, mert nem tudom mi ez az egész, de határozottan nem egy randi. – Keress rá a Google-ön. És ne kérj asztalt Jean-Luc részlegén.

– Livvie…

– Egyszer az életben Christopher, kérlek  hallgass rám.

Összeszorított fogakkal mondom, miközben a fejemben körhintaként peregnek le a képek, hányszor küldött el, kénye kedve szerint. Hányszor kértem meg valamire, csak hogy figyelmen kívül hagyjon.

Olyasmi, mint: szeress. Ölelj át. Ne hagyd, hogy egyedül küzdjek a rémálmokkal.

Egy pillanatig Chris a szemembe néz. Meglepnek a szemében csillogó könnycseppek. Egy pillanatra torka mozgásából úgy tűnik, mondani akar valamit, de aztán biccent a fejével és kisétál a lakásból.

Nem néz vissza.

Amint elment, az első dolog amit teszek, a konyhaasztalról elveszem a bourbont és töltök magamnak egy italt. Megiszom, miközben James a bejárati ajtóhoz megy és becsukja. Visszajön a konyhába és kezét a szék háttámlájára téve, megáll velem szemben.

– Szóval ő lenne a volt férjed – mondja nyugodtan. – Érdekes alak.

– Ó nem. Én kezdem. Te pedig beszélsz. Ülsz!

Amikor felemeli szemöldökét, az előtte lévő székre mutatok, és úgy teszek, mintha egy szófogadatlan kutya lenne. – Ülsz!

– És még azt mondod, én vagyok főnökösködő – mondja vidáman. De leereszkedik a székre, egyéb megjegyzés nélkül, majd figyeli, ahogy lehajtom a maradék italomat.

– James?

– Igen?

– Ha felteszek néhány kérdést, arról ami imént történt, megmondod az igazat?

– Igen.

Az arcát pásztázom, de nyitott és ártatlan. Chris jelenlétében látott összes furcsa gyilkos energia eltűnt róla. Emlékszem milyen gyorsan váltott az étteremben is – olvadó lávából csigavér – és azon gondolkodom, vajon mi az amit még így, pillanatok alatt fel és le tud kapcsolni.

– Találkoztál már ezelőtt Chrisszel?

– Nem.

Nem habozott, de azt sem mondta „Persze, hogy nem!” vagy, „Hol a pokolban találkozhattam volna a volt férjeddel?” Csak egy egyszerű nem és ennyi. Ami persze nem elég jó.

– Nem gondolod, hogy furcsa, hogy megkérdeztem? – kérdezem türelmetlenül.

– Zaklatott vagy. A kettőtök viszonya rendkívül feszült. Nem furcsa, hogy feldúlt, hogy mindkettőnket itt találtál a lakásodban, amikor hazajöttél.

– Honnan tudod, hogy feszült a kettőnk kapcsolata? – kérdezem összeszűkült szemekkel.

Hangja gyengéddé válik, ahogy a szeme is. – Azon kívül amit mondtatok... a testbeszédetek. Az arcod. Ne feledd, nagyon rád hangolódtam.

Ó. Igen. Az.

Leülök a vele szemben lévő székre, és aprólékos részletességgel tanulmányozom. Nem tudok megszabadulni az érzéstől, hogy valamit nem veszek észre, de új taktikát választok.

– Oké, íme egy megfigyelés. Ezt csak úgy elmondom, érdekel a véleményed. – Megvárom míg bólint, hogy folytassam. – Te nagyon... hogy is mondjam? Veszélyesnek tűntél, amikor egymással szemben álltatok. Mintha képes lettél volna megölni, szó szerint.

– Egy seggfej – mondja indulat nélkül. – Egy lekezelő, arrogáns, nárcisztikus seggfej, aki azt hiszi az ő szara nem bűzlik. Ez a fajta ember mindig a legrosszabbat hozza ki belőlem.

Amikor csak egyszerűen bámulok rá, többre várva, azt mondja. – De igazad van. Szó szerint meg tudtam volna ölni. Négyes fokozatú fekete öves vagyok Krav Magában.

– Az micsoda?

– Az izraeli hadsereg által kifejlesztett módszer, amely valós helyzetekre fókuszál. Hasonlít más harcművészetekhez, mint a dzsudó, karate, és társai – elmosolyodik. – Csak keményebb.

– Aha. – Egy pillanatig pislogok, és elképzelem, ahogy mezítláb, egy másik fickóval birkózik, egy szőnyegen, olyan öves pamut kimonóban, azon próbálkozva, hogy betörjék egymás fejét. – És te gyakorlod ezt....

– Krav Magát – tölti ki mondandómban a rést.

– Igen, azt. Rendszeresen gyakorlod?

Bólint.

– Gondolom a fekete öv a legmagasabb szint?

– Igen. És a fekete övön belül, még van öt fokozat, egyik komplexebb, erősebb, mint a másik. Még egy szint és mesternek számítok.

Szóval ezért ilyen állatian erős. Ő a fehér Bruce Lee.

Látja a mosolyom. – Mi olyan vicces?

– Az ökleid be vannak jegyezve, mint halálos fegyverek?

Ütésre kész karate pózba vágja magát, kinyújtott tenyérrel, és a mellkasa előtt szögbe hajtott karokkal. Mindezt egy színpadias „Hiyah!”-val cifrázva, amitől nevetni kezdek.

– Így már jobb. – Átnyújtja kezét az asztalon, és megfogja a kezem, nyugtatón megszorítva őket. – Most rajtam a sor, hogy kérdezzek: jól vagy?

Tudom, hogy Chris váratlan megjelenésére gondol. – Hogy teljesen őszinte legyek… – mély levegőt veszek – Nem. A látványa sok rossz emléket hoz felszínre. Sok…

– Szellemet – mormolja James rajtam tartva tekintetét.

Tudja. Nyilván tudja. Akár Edmond mondta el neki, akár maga nézett utána, James tudja mi történt a családommal.

Az érzelmek próbálnak feltörni a torkomból, de küzdök ellenük, nem vagyok hajlandó kiengedni őket. Tartva a szemkontaktust, azt mondom: – Ne sajnálj. Nem kell a sajnálatod.

A válasza azonnali. – Soha nem tudnálak sajnálni. Az egyik legerősebb ember vagy, akivel valaha találkoztam.

– Alig ismersz.

– Ismerlek. – Egy pillanatig elhallgat. Amikor ismét megszólal, hangja halk. – Jobban, mint a férjed valaha.

Ez a kijelentés olyan ellentmondásos érzéseket vált ki, hogy kedvem lenne felhívni a régi terapeutámat, aki az erős érzelmek feldolgozására légzésgyakorlatokat ajánlott, hogy elmondjam neki mekkora idióta. Visszahúzom a kezeimet, hátradőlök a székemen, és egyszerűen csak nézem őt.

Csendben, türelmesen vár, arckifejezése kifürkészhetetlen, amíg az udvar túloldaláról hallatszó torokhangú nyögésre felhúzza a szemöldökét.

Amikor ismét hallatszik megszólal. – Ez…?

– Igen, az. Isten hozott az én világomban.

A nyögések egyre hangosabbak lesznek. – Ki az? – kérdezi James.

– Ó te nem láttad az exhibicionista lakosokat, miközben a maguk dolgát csinálják?

– Nem. Az épület másik oldalán lakom, a körútra néz.

– Ez Gaspard és Gigi.

És mintha jelre válaszolnának, Gigi felkiált és Gaspard felnyög. Szóvivőként mutatok az ablak felé: – Voila. Reggeli és esti előadások a hét minden napján, foglalás nem szükséges, belépés ingyenes.

– Látod őket?

– A hálószobából és a nappaliból gyakorlatilag meg tudom számolni az összes fogukat.

James érdeklődően tanulmányoz. – Nézted őket.

Kijelenti, nem kérdezi, válaszul felforrósodik az arcom. – Igen.

Tekintete kiélesedik, hangja elmélyül egy oktávval. – Tetszett, hogy nézheted őket.

Újabb kijelentés. Talán mégis ismer.

Talán egész jól ismer.

Be kell nedvesítenem a szám, mielőtt válaszolok, mert a szívverésem örült tempóra kapcsol, és a szám hirtelen kiszáradt. – Igen.

Mielőtt időm lenne zavarba jönni, James feláll. Megfogja a kezem és lábra állít, majd a konyhából kivezet a nappaliba. Megáll néhány lépésre az ablaktól, oldalt, hogy eltakarjon a nehéz bársonyos függöny, de tiszta kilátásunk legyen az udvarra és a szemben lévő kivilágított lakásba.

Gigi meztelen, négykézláb az ágyán, feje hátrahajtva, meztelen mellei himbálóznak és Gaspard hátulról dugja, miközben Gigi karcsú csípőjét fogja.

James maga elé húz, karjait testem köre fonja, úgy hogy közben az én karjaim oldalamhoz szegeződnek. Aztán száját a fülemhez közelíti, és forrón suttog. – Azt akarod, hogy megdugjalak, miközben nézzük őket ahogy dugnak, ugye édesem?

Ezúttal nem kell válaszoljak, mert mindketten tudjuk, hogy akarom.