Első rész
Fordította: Shyra
Mert az
a mi sorsunk, hogy az élet megtörjön minket, de néha éppen azon a ponton
leszünk erősek, ahol legjobban megtört az élet. De akit megtörni nem bír, azt
megöli a világ.
– Ernest
Hemingway
Első
fejezet
Fordította: Shyra
A
szőkeség meztelenül fekszik hanyatt a matracon, térdei felhúzva, sápadt combjai
szétnyitva, ökölbe szorított kezei a lepedőt markolják. A férfi teljesen
felöltözve, mozdulatlanul áll az ágy oldalánál, és a lányt bámulja. A lány
meztelen testét, a fiatal és hajlékony, a várakozástól feszült testet, amely
úgy kínálja magát a férfinak, mint egy érett gyümölcs.
A
férfi előrehajol, és egyik kezét az ágyra helyezi a szőke feje mellé.
A
másik kezét a lány torkára fonja.
– ...eddig
boldogulsz? Hogy tetszik a lakás?
A
fülemben felcsendülő rekedtes hang az irodalmi ügynökömé, Estelle-é, akit évek
óta ismerek. Napi két doboz Virginia Slimst szív el, és ugyanolyan toronymagas
méhkas frizurája van a hatvanas évek óta, bár most fémes szürke, mint a
fegyvereké, a cipőkrém fekete helyett. Magas sarkúban is csak 155 cm, de nagyszájú
és bátor, egy aprócska tüzes nő vintage Chanelben, aki ugyanolyan könnyen
leharapja a fejedet, mint amilyen könnyen mosolyogni tud.
A
legtöbben félelmetesnek találják, de nekem gyengéim a dörzsölt nők.
Túl
jól tudom, hogy milyen ütéseket kell elszenvedni az élettől, hogy keménnyé
válj.
– A
város éppen olyan gyönyörű, mint ahogy ígérted, Estelle. A lakásod pedig... – A
szőke ívben meghajol, miközben a férfi keményen, éhesen megcsókolja, keze a
lány torkáról a telt, rózsaszínű mellekre vándorol. – …elképesztő. A helyszín pedig
tökéletes.
Hogy
mennyire tökéletes? Egy elegáns tízemeletes épület legfelső emelete egy puccos
lakónegyedben, egy emelettel magasabban és közvetlenül egy árnyas udvarral
átellenben egy vonzó párral, akik éppen szexelni készülnek.
Nem
vették a fáradságot, hogy behúzzák a függönyt a hálószobájukban. Ami azt
jelenti, hogy ahol állok Estelle nappalijában, onnan zavartalan kilátás tárul
elém.
Talán
ez is része a dolognak? A bűnös izgalom, hogy bármelyik szomszéd figyelheti
őket?
Vagy
talán ez az egésznek a lényege.
Estelle
azt mondja: – Ez nagyszerű, babám! Annyira örülök, hogy tetszik. – Aztán
feszült szünetet tart. – Remélhetőleg a környezetváltozás inspiráló lesz.
Ó,
tényleg inspiráló, csak nem úgy, ahogyan ő gondolja.
A
férfi a kezébe fogja a szőkeség csuklóját, és éhes száját a melléről a hasára,
majd a lábai közé csúsztatja. A nő a párnára hajtja a fejét, lehunyja a szemét,
és felnyög.
Megborzongok
ettől a nyögéstől, ahogy a langyos délutáni levegőben átsuhan az udvaron. Nem
is emlékszem, mikor adtam ki utoljára ilyen torokhangot a gyönyörtől. Ha valaha
is.
Nyilvánvalóan
a partnerének igen tehetséges nyelve van.
Nem
láttam a férfi arcát, nem tisztán, csak profilból láttam, és most már
egyáltalán sehogy, mert egy pár buja comb közé temetkezik, és elfog a
kíváncsiság. Hogy néz ki ez az exhibicionista? Jóképű? Jelentéktelen? Egyszerű,
mint egy szelet fehér kenyér? Miféle férfi tudna meggyőzni egy nőt, hogy több
tucat potenciális szemtanú előtt ilyen kéjesen hánykolódjon?
Vagy
ez a lány ötlete volt? Úgy értem, fiatal és gyönyörű. Ez a kombináció
ráveheti az embert, hogy hatalmas hülyeségeket csináljon.
Nekem
tudnom kéne. A lista a hülyeségekről, amiket elvesztegetett fiatalságom alatt
csináltam, lehangolóan hosszú.
De
ez… Nos. Mondjuk úgy, hogy ez a
viselkedés nem volt a repertoáromban abban a korban.
Nem
kéne ítélkeznem. Nem ártanak senkinek. Valószínűleg csak féltékeny vagyok.
Nem,
határozottan féltékeny vagyok. Istenem, figyeld! Ez a sikoly a halottakat is
felébresztené!
Elfordulok
az ablaktól, amikor a szőke teli torokból eléri a csúcspontot, és a konyhába
indulok, hogy piát keressek.
A
bourbon iránti vonzalom egyike a sok közös vonásunknak Estelle-lel, és hálás
vagyok, hogy a konyha kamrájának egyik felét teljesen feltöltve találom szeszes
itallal. Van egy borhűtő is, de a cukortól megfájdul a fejem, így megkerülöm a
finom burgundik gyűjteményét, és felbontok egy üveg Kentucky's finest.
Egyenesen az üvegből kortyolok egyet, nem fáradok a pohárral.
Ha
a következő három hónapot a szomszédaim orgazmusos sikolyainak hallgatásával
fogom tölteni, akkor komoly erősítésre lesz szükségem.
Estelle
azt mondja: – A házmester száma a hűtőszekrényen van, babám. Ne merészelj
habozni, hogy felhívd, ha elromlik a légkondicionáló. Tudom, hogy utálsz bárkit
is zavarni, de az a készülék megbízhatatlan. És biztos, hogy a nyáron ezer fok
lesz ott. Globális felmelegedés, tudod.
Újabb
kortyot iszom, miközben hallgatom, ahogy tovább fecseg.
– Nincs
jetlaged[1]?
Van erre valami gyógynövényes cuccom a gyógyszeres szekrényben a hálószobában.
Persze tudod, hogy bármit nyugodtan elvehetsz az italszekrényből. A sarki kis
piacon isteni sajtválaszték van, és szeptemberig minden kedden és csütörtökön
termelői piac van a rue Desnouettes-en, egy háztömbnyire a lakástól.
Mindezt
már elmondta nekem, mielőtt eljöttem New Yorkból, de Estelle mindig is alapos
volt. Egy újabb orgazmusos ordítás a nappali ablakain túlról arra késztet, hogy
még több bourbont kortyoljak, és azon gondolkodjak, hogy vajon be kell-e
jelentkeznem egy szállodába, hogy elkerülhessem a hangoskodást.
– Figyelj
– mondja Estelle, és komolyra vált. – Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam,
hogy nyugodj meg és pihenj. Pihenj egy kicsit, egyél valami finomat, sétálj
sokat és nagyokat. Próbálj meg nem gondolkodni.
Valójában
úgy érti, hogy Próbálj meg nem emlékezni.
Próbáld
meg nem hibáztatni magad.
Próbáld
meg elengedni a múltat.
Ugyan
már.
Ha
a múlt elengedése olyan egyszerű lenne, hogy csak elhatározás kérdése, akkor
nem lennék itt, több ezer kilométerre az otthonomtól. De az emberek nem veszik
észre, hogy a múlt egy élő, lélegző entitás, amely a mi kívánságainktól vagy
legjobb szándékainktól függetlenül létezik. Nem tűnik el, és biztosan nem
láthatatlan. Ujjlenyomataival a jelen minden pillanatát bemocskolja, súlya a
jövő minden másodpercére ránehezedik, következményei életünk minden folyosóján
visszhangoznak.
A
múlttól éppúgy nem tudunk megszabadulni, mint ahogyan a Föld forgását sem
tudjuk megállítani.
De
úgy kell tűnnie, hogy igyekszem, mert senki sem szereti a nihilistákat. Csak
addig lehetsz depressziós, amíg az emberek elvesztik a türelmüket, és elkezdik
forgatni a szemüket a hátad mögött.
– Határozottan
– mondom hamis derűvel. – Semmi gondolkodási kísérlet.
Estelle
elégedettnek tűnik. – Jó. És ha véletlenül lecsapna rád a múzsa…
– Te
leszel az első, aki megtudja.
Ahogy
egy újabb delíriumos sikoly visszaverődik a nappali faláról, behunyom a szemem,
és finoman a kamra ajtajának verem a fejem.
* * * *
Két
órával később letusoltam magamról az utazás mocskát, letelepedtem egy asztalhoz
egy hangulatos utcai kávézóban a lakás közelében, és egy túlárazott eszpresszót
iszogatok, miközben minden egyes döntést átkozok, ami ide vezetett.
A
fákról madárcsicsergés száll. A cseresznyevirágok édes illata belengi a
levegőt. Az égbolt felettem végtelen, mesebeli kék, olyan tökéletes, vattaszerű
felhőkkel tarkítva, mintha egy film díszletéből lennének.
Június
van Párizsban, és a végletekig romantikus.
Nevetségesnek
érzem magam, egy nő, akit csak szellemek kísérnek, miközben fiatal szerelmesek
tömegei sétálnak el kézen fogva az árnyas sugárúton, és gyengéd pillantásokat
vetnek egymásra a ropogós fehér vászonterítők felett jobbra és balra tőlem.
A
szerelem városa. Mit gondoltam, hogy idejöttem?
Úgy
érzem, hogy megfulladok a körülöttem lévő és elárasztó szerelemtől. Személy
szerint áldozatul estem, mintha maga a szerelem gúnyolódna a fájdalmamon, és
méreggel teli késekkel, vidáman döfne belém.
A
túlzottan aktív képzelet veszélyei. Ha nem lettem volna író, most egy párnázott
cellában ülnék valahol, és a falakat kaparnám.
Amikor
megcsörren a mobilom, gyorsan felveszem, hálás vagyok a figyelemelterelésért. –
Halló?
– Hé,
kölyök! Hogy ityeg a fityeg?
A
barátnőm, Kelly az, a hangja kissé túlságosan is vidám. Van egy olyan sanda
gyanúm, hogy a következő napokban sok ilyen vidám hívást fogok kapni
ismerőseimtől, amíg beilleszkedem. Mindannyian annyira várják, hogy
továbblépjek, hogy az már engem tesz idegessé.
De
gondolom, nekik más sebességgel telt el a két év, mint nekem. Az idő és a
fizika törvényeit eltorzítja a gyász, elferdíti körülötte, hogy egyetlen
pillanatot újra és újra átélhessünk, örökké.
Azt
mondom Kellynek: – Ha a „fityeg” alatt a melleimet érted, mint egy egységet, a
válaszom sajnos az, hogy nem nagyon.
– Pff.
Neked vannak a legjobb melleid mindenki közül, akit ismerek.
– Köszönöm
a támogatást, de egy idősek otthonában dolgozol. A legtöbb mell, amit láttál, a
Carter-kormány idején vesztette el rugalmasságát.
– Minden
relatív, bébi. Nézd a jó oldalát: ha meztelenül kellene lehajolnod, hogy aláírj
valamit, akkor nem kellene a hónaljadba dugnod a melleidet, hogy ne legyenek
útban.
A
pucér szőkére gondolok, akinek a mellei olyan feszesek voltak, hogy még hanyatt
fekve sem látszott rajtuk a gravitáció hatása, és komoran azt mondom: – Van mit
ünnepelni, az biztos.
– Hány
óra van Párizsban? Előttem vagy utánam vagy?
– Hat
órával vagyok előtted. Hogyhogy nem emlékszel erre? Már vagy egy tucatszor
jártál itt!
Kelly
felsóhajtott. – Már semmire sem emlékszem. Mike folyton azt mondja, hogy olyan
az agyam, mint egy szita.
– Nem
olyan az agyad, mint egy szita, Kell. Négy gyereked van, és teljes munkaidőben
dolgozol, a férjed pedig azt hiszi, hogy a házimunka olyasmi, amire csak egy
petefészekkel rendelkező ember alkalmas. Ne ostorozd magad.
Válaszul
Kelly mond valamit, amit nem értek.
– Micsoda?
Bocsánat, nem hallottam, mit mondtál.
Túlságosan
el vagyok foglalva azzal, hogy az Adonist bámuljam, aki épp most foglalt helyet
a velem szemben lévő asztalnál.
Egy
gyors összefoglaló az utókor számára. Vagy hagyjuk ki a felsorolást, és
képzeljünk el egy fénykorában lévő csődört, amint lassított felvételben
galoppozik a tengerparton, miközben selymes sörénye zászlóként lobog, fényes
szőrzete csillog a napfényben, és máris értjük a lényeget.
Kócos
barna haja széles vállára borul, gödröcskés álla lenyűgözné Supermant, és
félelmetes termete ellenére is kecsesen mozognak a végtagjai. Kigombolt fehér ingben
és kifakult farmerben van, szögletes állkapcsán egyhetes borosta látható, egyik
csuklóján bőr karkötőt visel, és olyan állati vonzerő árad belőle, hogy még
onnan is érzem, ahol ülök.
Nyilvánvalóan
mindenki más is érzi, a jelenléte által az étkezőkben kiváltott figyelem
hullámaiból ítélve. A fejek úgy fordulnak felé, mintha madzagon rángatnák őket.
De
a lenyűgöző idegen nem vesz tudomást a figyelemről, amit magára vonz. A férfiak
és a nők árgus pillantásait is beleértve.
Kétségtelen,
hogy már hozzászokott. Ő a legjobb bélszín, ahogy Kelly mondaná. Nézd meg,
mennyire sistergő ez a hússzelet.
Valóban,
ez a srác lehengerlő.
Ha
ismernél, tudnád, hogy ezt a szót nem mondom könnyedén.
És
ó, ó, micsoda hihetetlen szemek. Kékebbek, mint a felhőtlen égbolt felettünk és
fekete szempillák sűrűje övezi őket, erőteljesek. Szúrósak. Áthatóak. És még
néhány más szexuálisan sokatmondó szó, amiket most nem tudok felidézni, mert a
szörnyű felismerés, hogy rajtakaptak, amint őt bámulom, leállította az agyamat.
Ő
pedig visszabámul.
– Azt
kérdeztem, hogy voltál-e már a Café Blancban – kiabálja Kelly, mintha
hallásproblémám lett volna, miután üdvözöltük egymást. – Mindenképpen mondd meg
Henrinek, hogy én küldtelek, különben a dupláját számítja fel – egy nyavalyás
csaló!
Az
utóbbit szeretettel mondja. Semmit sem élvez jobban, mint a tartós
barátságokat, amelyeket akkor köt, amikor valaki sikertelenül próbálja átverni.
A
kávézótulajdonos szerencsétlen amerikai turistának hitte őt, aki az egyetem
alatt először járt Párizsban, és feltornázta az étel árát. Az ezt követő vita
már-már helyi legendává vált. Amikor bemutatkoztam a hostessnek, mint Kelly
barátja, megkérdezte, hogy Kelly még mindig Henri bal heréjét a befőttesüvegben
tartja-e a konyhapulton.
Én
fapofával azt válaszoltam, hogy a hűtőben tartja.
– Tulajdonképpen
épp a Café Blancban vagyok, miközben beszélgetünk – mondtam neki, miközben az
idegen tekintetét fogva tartom.
– Csodálatos!
Fantasztikus, ugye?
Az
idegen vizslató tekintete a számra esik. Az állkapcsán egy izom megrándul.
Megnedvesíti telt ajkait.
Szent
ég... ez csak egy forró pillanat volt, vagy valaki épp most gyújtott tüzet a
székem alatt?
Bármi
is volt, ez új. Évek óta a testem nem érzett mást, csak csontig hatoló hideget.
Zavartan, alig hallhatóan mondom: – Ez... gyönyörű.
– Mi?
– mennydörgi Kelly. – Bébi, alig hallak! Beszélj hangosabban!
– Azt
mondtam, hogy gyönyörű!
Egy
pincér, akinek nincs álla, és az orra olyan, mint egy tukán farka,
materializálódik az asztalom mellett, és a kezemben lévő telefon miatt ráncolja
a homlokát. Franciául beszél, és élesen a telefonra mutat.
Nem
értem a nyelvet, de értem a lényegét: Udvariatlan vagy. Mennyire amerikai
vagy. Talán legközelebb az Eiffel-tornyot akarod leszarni?
Ráncolom
a homlokom, és azt kívánom, bárcsak tényleg lenne egy heretartó, mert akkor még
párat hozzátennék. – Mennem kell, Kell. Később visszahívlak, oké?
Még
mindig kiabál a másik végén, amikor leteszem a telefont.
A
pincér az asztalra dobja a számlát, majd rám néz. Azt akarja, hogy takarodjak
el, hogy átadhassa az asztalom az ajtóban sorban álló kedves párok egyikének.
Már
épp távozni készültem, de a bunkók előhozzák a véremből a makacs szicíliait.
Olyan éles mosolyt mutatok neki, hogy az acélt is elvágná. – Még egy
eszpresszót kérek. És egy desszertkínálatot.
– Desszert?
Még nem is rendeltél főételt.
Az
angolja erősen akcentusos. A szemöldökét felhúzza. Az ajkát összehúzza.
Eddig
még sosem találkoztam olyan emberrel, aki egész testéből képes volt gúnyolódni.
Megkérdezem:
– Mindig ilyen figyelmes, vagy ez különleges alkalom?
Fújtatva
és hatalmas orrlyukait kitágítva megfordul.
Ekkor
meghallom a kuncogást.
Ami
bosszant, hogy pontosan tudom, kitől jön. Még csak oda sem kell pillantanom,
hogy tudjam, a kék szemű csődör szemtanúja volt a pincérrel folytatott kis
drámámnak, és mulatságosnak találta.
Szóval
nem nézek oda. Nem szeretnék showműsor lenni annak a dögös pasinak, aki a fél
éttermet rabul ejtette.
Tudom,
hogy ez egy furcsa előítélet, de titokban mindig is úgy gondoltam, hogy egy
férfi erkölcse fordított arányban áll a jóképűségével. Egyszerűen nem bízhatsz
meg egy olyan pasiban, aki bármelyik nőre ráhajthat, akit csak egy
karnyújtásnyira talál. Ez a fajta hatalom még a legszentebb lelket is
megrontja.
Semmivel
nem törődve, csak a nap melegével az arcomon, hátrahajtom a fejem, és lehunyom
a szemem.
Egy
pillanattal később egy mély hang azt mondja: – Szabad?
Megdöbbenve
nézek fel. A kék szemű idegen az asztalom mellett áll, és lenéz rám, keze az
enyémmel szemben lévő szék háttámláján nyugszik. Magabiztos tartásából látom,
hogy feltételezi a beleegyezésemet, ami nem fog megtörténni.
Visszautasítom,
hogy előre borítékolható legyen a beleegyezésem.
– Nem.
Várok valakire.
A
válaszomat figyelmen kívül hagyva leül.
Címeres
bunkó.
Újra
elkezdjük egymást bámulni, ezúttal közelről.
A
csinos arcával és a rossz modorával szembeni megkülönböztetésem ellenére el
kell ismernem, hogy hihetetlenül vonzó. Bármilyen DNS is termel ilyen szögletes
állkapcsot, klónoznia kellene, és megajándékozni vele az áll nélküli
pincéremet.
Figyelmesen
rám néz, és azt mondja: – Szívesen lerajzolnálak.
Hát
nem rémes, amikor egy férfi kinyitja a száját, és mindent elront?
Gondolom,
nem kéne megdöbbennem, hogy ennek a fickónak nem kellett jobb nyitószöveget
kitalálnia, mint azt a nyálas dumát, amit az előbb rám zúdított. Valószínűleg
születése óta a lábai elé vetik magukat a nők. Ráadásul az övéhez hasonló szépség ritkán párosul egyenértékű intellektussal. De mégis,
meg kell erőltetnem magam, hogy ne forgassam a szemem.
– Csak
kíváncsiságból kérdezem, ez szokott működni?
Sötét
szemöldökét összehúzza kék tekintete fölött. – Mi működik?
Az
angolja tökéletes. Nincs akcentusa, sem francia, sem más. Biztosan nyaralni
jött ide a Szépséges Emberek Földjéről, akik nem értik a nem szót, mert még sosem hallotta.
– Ez
a szöveg. „Szeretnélek lerajzolni.” Tényleg bedőlnek ennek a nők?
Kékszemű
csóválja a fejét, és engem vizsgál. – Azt hiszed, hogy fel akarlak szedni.
Állításként
mondja, nem kérdésként. Kijelentésként, amit egy csipetnyi nevetéssel támaszt
alá.
Azonnali,
perzselő megaláztatásom.
Ez
a fickó nem akar felszedni. A tekintete nem egy olyan férfié volt, aki
szexuálisan vonzódik egy nőhöz. Egyszerűen csak kíváncsi volt, olyan magányosan
és bánattól maratottan nézett rám, mint amilyen én vagyok, kilógva, mint egy
rakoncátlan és nemkívánatos gyom ebben a rózsakertben.
A
nemtörődömségre törekedve, elutasítóan intek a kezemmel. – Az én hibám.
Bocsánat.
– Nem
kell. Épp ajánlatot teszek neked.
Elkezdek
pislogni, és nem tudom abbahagyni. Most már elmúlt a megaláztatás, de
összezavarodtam, és úgy pislogok, mint egy őrült bagoly.
Ahogy
figyelmemet az asztalterítőre és az ott pihenő, enyhén remegő kezemre
irányítom, Kékszemű beszélgető hangnemben folytatja, mintha még nem kuszálta
volna teljesen össze a gondolataimat.
– Úgy
értem, egy portréhoz. Hihetetlen arcod van. És a szemeid, azok...
Elakad,
keresve a szót, aztán halkan azt mondja: – Kísértetiesek.
Láthatatlan
pajzsaim lesújtanak és körülölelnek, megvédve a szívemet a mellkasomban feltörő
gyötrelemtől. Hosszú időt töltöttem a pajzsaim kiépítésével, és amíg újra fel
nem nézek, soha nem hagytak cserben.
De
amikor tekintetünk ezúttal találkozik, nem vagyok felkészülve az erejére.
Egyszer
ráléptem egy feszültség alatt álló vezetékre. Nyolc éves voltam. Egy
villanyoszlop megsérült egy viharban, és leszakadt az udvarunkon. Kirohantam,
hogy megvizsgáljam, mielőtt apám figyelmeztető kiáltása megállíthatott volna,
és a feszültség ereje, amely átjárta a testemet, amikor a meztelen lábam
hozzáért a vezetékhez, átrepített a fél udvaron.
Ennek
az idegennek a gyönyörű kék szemébe nézni pontosan ilyen érzés.
– James
vagyok.
A
hangja rekedtté vált. Újabb feszültség érezhető a testében, mintha visszafogná
magát, hogy ne nyúljon felém, és ne érintsen meg.
Vagy
talán ez csak a képzeletem, ami kitűnően elszabadult.
– Olivia
– mondom.
Az
ezt követő csendben a kávézó hangjai elviselhetetlenül hangosnak tűnnek. Ezüst
evőeszközök koccannak a tányérokhoz. A csicsergő hangok idegtépő visítássá
válnak. A pír az arcomon végigterjed a nyakamon, és a pulzusom megvadul.
Soha
nem nézett még így rám egy férfi, ilyen nyersen, ennyire kíméletlenül.
Meztelennek
érzem magam.
Úgy
érzem, hogy látnak.
Amikor
a pincér megjelenik mellettem, majdnem kiugrom a bőrömből.
– Madame.
– Lenéző arccal a kezében tartja a desszertmenüjét, és gúnyos meghajlással
nyújtja át nekem.
– Meggondoltam
magam. Fizetem a számlát, és már megyek is, köszönöm. – Lerántom a táskámat a
szék karfájáról, és a pénztárcámért kotorászom benne.
– Azt
mondtad, vársz valakire – emlékeztet James.
– Hazudtam.
James
hátradől a székében, és engem szemlél, intenzív tekintete rendíthetetlen. A
pincér ide-oda tekintget közöttünk, felvonja a szemöldökét, aztán mond valamit
franciául Jamesnek, aki megrázza a fejét.
Az
az érzésem, hogy ismerik egymást, hogy James törzsvendég, és úgy döntök, hogy
soha többé nem jövök vissza.
Néhány
bankjegyet dobok a kis fekete műanyag tálcára, amelyen a számla van, és
felállok, sietségemben nekiütközöm az asztalnak és felborítok egy poharat,
miközben sikertelenül próbálom nem észrevenni, hogy egy szomszédos asztalnál
három fiatal nő fel-alá néz rám, és a kezük mögött suttognak egymásnak.
Azok
a pajkos kuncogások. Azok a csúfondáros, gúnyos mosolyok.
Egy
nap majd ők is olyanok lesznek, mint én, negyven felé robognak, striákkal és
ráncokkal, és olyan új együttérzéssel mások iránt, amit csak a saját tested
bomlása és az összes összetört álmod súlya hozhat el, de most gyönyörűek és
önelégültek, biztosak a felsőbbrendűségükben a kétbalkezes turistával szemben,
aki rémülten hátrál meg az első igazi érzéstől, amit hosszú idő óta először
érez.
Kifelé
menet nem nézek hátra, de érzem, hogy James égő tekintete egészen az ajtóig
követ.
Valahogy
ezúttal tudom, hogy nem képzelődöm.
[1] A jetlag (kiejtése: dzsetleg): nincs
elfogadott magyar neve, „gyors időzóna-átlépésnek” lehet nevezni;
időzónaváltás-szindróma vagy orvosi nevén „deszinkronózis”.
Második
fejezet
Fordította: Shyra
Estelle
lakása a Buckingham-palota és egy XIX. századi marokkói bordélyház
szerelemgyereke.
A
neoklasszicista homlokzaton Károly és Diana 80-as évekbeli királyi esküvőjének
elefántcsont porcelán emléktányérjai láthatók. A rojtos, vörös bársonykanapékat
lila selyempárnák díszítik. Arany bojtok húzzák el a bordó brokátdrapériákat a
magasba nyúló ablakokról, a fő fürdőszobában indigó és zöld mozaikok intarziái
pompáznak, a nappali falát pedig a komor ősökről és lóháton vadászó
társaságokról készült impozáns, aranyozott keretes olajképek díszítik. A
mennyezeten a díszes kristálycsillárok és faragott bronzlámpák lógnak,
amelyekbe színes üvegbetéteket helyeztek el.
A
lakberendező nyilvánvalóan skizofrén volt, de valami csoda folytán az egymásnak
ellentmondó elemek összeállnak, és otthonos érzést keltenek.
Nem
lep meg, hogy tetszik a különcsége. Minél idősebb leszek, annál
racionálisabbnak tűnik a furcsaság.
Épp
ásítozom, és kinyújtóztatom a lábam Estelle hatalmas, négy oszlopon álló
ágyának egyiptomi pamutlepedője alatt, amikor meghallom a nyögést. A kinti
udvarra nyíló ablakon át szűrődik be.
Megdermedek,
és hallgatom.
A
nyögés újra felhangzik, ezúttal hangosabban. Az arcomra borítom a lepedőt, és
mélyet sóhajtok, miközben a nyögés egyre hangosabb és hosszabb lesz. Egy gyors
pillantás az órámra megerősíti, hogy még nincs hajnali hat óra.
Ilyenkor
nem tudok ember lenni egy fél kanna kávé és valami olyan cukortartalmú étel
nélkül, ami cukorkómát okozhatna, és az a kettő ott szemben, úgy dugnak, mint a
nyulak. Kinek van ennyi energiája?
– Biztos
drogok – mondom az üres szobába, amikor a szőke közeledik az orgazmushoz.
Remélhetőleg az ólomüveg ablakok túlélik a fülsiketítő sikolyait.
Hirtelen
dühös leszek. Mégis mit képzelnek ezek az emberek, hogy megzavarják az első
éjszakai alvásomat egy olyan helyen, amit Estelle „megnyugtató” és „gyógyító”
helynek ígért? Ez a lárma határozottan nem megnyugtató vagy gyógyító, azt
megmondhatom!
Legalábbis
számomra. Ahogy hallom, a szőkeséget belülről kifelé gyógyítja valami elég
látványos fasz.
Ledobom
magamról a lepedőt, és a plafont bámulom. Éppen azon gondolkodom, hogy
kivágjam-e az ablakot, és trágárságokat kiabáljak nekik, vagy hagyjak egy
határozott hangvételű levelet az ajtajukra ragasztva, amikor rájövök, hogy az
agyam az egyetlen testrészem, amelyet idegesít a szomszédom vad hancúrozása.
A
többi részem felizgult.
Másodperceken
belül mentális vitába keveredek magammal és egy másik hanggal, amely Kellyé,
mert ő a legsötétebb titkaimat is ismeri, és mindig bejelentés nélkül bukkan
fel a fejemben.
Gyerünk,
kislány! Adj neki egyet. Megérdemled.
Kérlek.
Nem fogok arra maszturbálni, ahogy a szomszédaim dugnak.
Mi
a fenéért nem? Szexisek, mint állat!
Mert
perverz, ezért nem. És ők nem szexik, hanem magamutogatók.
Aha.
Ezért lobbant lángra a kelyhed, mert nem szexik.
„Kehely?”
Hány éves vagy, kilencven? És nem tehetek róla, hogy a vaginámnak saját akarata
van! Ez nem jelenti azt, hogy hallgatnom kell rá!
Rendben.
Nem hallgatsz rá. Akkor vajon miért van a kezed a lábad között?
Felnyögök,
és száműzöm a beszélgetést a fejemből, miközben összeszorítom a combjaimat, és
nagyon igyekszem nem élvezni az érzést, ahogy az ujjaim előre-hátra simogatják
a pizsamaalsóm nedves varrását.
Próbálom…
és látványosan kudarcot vallok.
Az
igazat megvallva, megdöbbenve tapasztalom, hogy egyáltalán még mindig vannak
erotikus érzéseim. Évek óta nem érintette ágyékomat a vágy legcsekélyebb
szikrája sem, és még több év telt el azóta, hogy megpróbáltam kielégíteni
magam. A férjemmel szilárdnak tartottam a szexuális életemet, bár a legkevésbé
sem voltunk fantáziadúsak. És bár házasságunk utolsó, haldokló parazsában a
szex teljesen eltűnt, soha nem fordultam az önkielégítéshez, mert soha nem volt
rá késztetésem.
A
libidóm minden más fontos dologgal együtt meghalt.
Kivéve
a tegnapi napot, amikor egy idegen perzselő kék tekintete úgy izgalomba hozott,
mint egy karácsonyfa, és a forróság lökéshullámai egyenesen a belsőmben
lüktettek.
– James
vagyok – mondta olyan hangon, mintha máris belém nyomult volna.
Az
udvar túloldaláról férfias nyögések sorozata késztette az ujjaimat arra, hogy a
pamutpizsamámba csússzanak a bugyim alá. Máris átáztam. Az ajkamba harapok, és
összeszorítom a szemem, mint egy bűnös gyerek, akit rajtakaptak, hogy a keze a
sütisüvegben van.
Egy
túlhevített, régóta elhanyagolt sütisdobozba, amelynek süteményei gyorsan
darabokra morzsolódnak.
– James
– suttogom, miközben elképzelem őt magamon.
Nagydarab
ember volt. Sokkal nagyobb, mint a férjem vagy az előtte lévő néhány szeretőm.
Általában a karcsú testalkatú férfiakra bukom, akik jól mutatnak a drága
öltönyökben. A tipikus Wall Street-i típus, egy borotvált, fehér bőrű, felső
osztálybeli, manikűrözött körmökkel, aki sérvet kapna, ha megpróbálna felemelni
engem.
James,
a robusztus, kék szemű csődör valószínűleg a kisujjával is fel tudna emelni a
feje fölé.
Milyen
lenne egy ekkora férfi alatt feküdni? Érezni, ahogy az a sok izom összehúzódik,
ahogy a csípőjét feszíti, érezni, ahogy durva kezei végigcsúsznak a bőrömön,
érezni a forró leheletét a fülemben, ahogy állatias kéjjel nyögdécsel, ahogy az
udvar túloldalán álló férfi nyögdécsel?
Valószínűleg
nagyon finom.
Az
ujjaim gyorsabban mozognak, ahogy a képzeletem átveszi a gyeplőt. Egy jelenetet
vázolok fel gyorsírással, ahol én és James vagyunk a főszereplők.
Combjai
a férfi erős csípője köré fonódnak. Haja sötét hullámokban terül szét a párnán.
A lány vonaglik a férfi alatt, és felkiált, ahogy a férfi rövid, kemény
lökésekkel dugja, mellei minden egyes lökésnél ugrálnak. A férfi a lány fölé
támaszkodik, karjai megfeszülnek, bőre izzadságtól fénylik, domináns és
céltudatos, teljesen ura a helyzetnek.
Hirtelen
térdre emelkedik. Megfordítja a nőt. Egyik karját a dereka köré fonja, felemeli
a fenekét a levegőbe, és hátulról belé hatol.
Ahogy
a gyönyör minden gondolatot kitöröl az elméjéből, a lány a párnába temeti az
arcát és sikít.
A
férfi öklébe markolja a haját, a fenekére csap, és olyan hangot ad ki, mint egy
farkas vicsorgása.
Én
hevesen elélvezek egy olyan hangon, ami részben a döbbenettől való zihálás,
részben sikoltás, egész testem megmerevedik, a hátam felível az ágyról. A
szemeim kikerekednek, ahogy az összehúzódások újra és újra megrohamoznak,
megrázva a testemet és az egész ágyat is.
Aztán
a matracnak dőlök, és gyenge, hitetlenkedő nevetésben török ki.
Épp
most juttattam magam orgazmushoz az exhibicionisták hangjaira.
Perverz
vagyok.
Kelly
nagyon büszke lenne.
Bármennyire
is remek volt a rögtönzött kis pornóm, volt egy égbekiáltó hibája: ha egy férfi
valaha is a seggemre csapna, megpördülnék és pofon vágnám.
Úgy
értem, azt hiszem, megtenném. Egészen biztos vagyok benne. Soha senki nem
próbálkozott vele, de a szex közbeni fenékcsapkodás számomra a bántalmazás
határát súrolja. Vagy egyszerűen csak butaság, nem tudom eldönteni, melyik.
Mindenesetre komolyan kétlem, hogy valaha is választani kényszerülnék, mert az
esélyeim egy olyan férfival való jövőbeli szexuális találkozásra, akinek
tetszene az ilyesmi, a nullával egyenlőnek mondhatók.
Nem
kell alfahím seggverőknek jelentkezniük, köszönöm szépen.
Érdekes,
hogy közben erről fantáziálsz – jegyzi meg a fejemben élő
Kelly, miközben nyugodtan reszeli a körmeit.
Erre
én azt válaszolom, hogy „Fogd be”, és felkelek az ágyból, elkerülve a tükörképemet
a fürdőszobai tükörben, miközben a zuhanyzó felé tartok.
Túl
korán van még ahhoz, hogy megnézzem, hogy néz ki egy kísérteties szemű, a durva
szexszel kapcsolatos ellentmondásos érzésekkel rendelkező kukkoló.
* * * *
Később
aznap délután Estelle első kiadású klasszikusokkal teletömött könyvtárának
hatalmas, görgős íróasztalánál ülök, és egy sárga, vonalas papírlapot bámulok,
tollat tartva a kezemben, tele a félelem, az önhittség és az egzisztenciális
gyötrelem minden egyes író által érzett félelmével, amikor egy üres papírral
szembesül, amikor megszólal a csengő.
– Hála
Istennek! – kiáltom, és a megkönnyebbüléstől összeroskadok. Ledobom a tollat,
és felsóhajtok.
Az
ilyen pillanatok azok, amelyek megerősítik számomra a legfelsőbb teremtés
létezését és irgalmas természetét. Már majdnem egy órája ültem ugyanott, és
bámultam ugyanazt az üres lapot.
Éppen
azon voltam, hogy újra megnyitom a bourbont.
Mintha
kilőttek volna, úgy pattanok fel a székből, és a lakáson keresztül a bejárati
ajtóhoz sietek, amelyet túláradó lendülettel tárok ki. A falnak csapódik. Az
ott álló apró termetű idős úrnak teátrális kézmozdulattal dörmögöm: – Jó napot!
Miben segíthetek?
Egy
pillanatra megdermed, a szemei pislogás nélkül kerekednek el. A kopasz fején
rakoncátlan szögben megdöntött fekete svájcisapka mintha reszketne a
félelemtől.
Szegény
ember. Tényleg nem szabadna megengedni, hogy kapcsolatba kerüljek az emberi faj
többi tagjával.
De
aztán magához tér, megigazítja a csokornyakkendőjét, és egy tétova mosolyt
villant felém. – Ööö... bonjour, mademoiselle[1].
Mademoiselle,
nem madame. Szerelmes vagyok belé.
– Bonjour.
– Annyira hálás vagyok a félbeszakításért és az udvarias hízelgésért, hogy úgy
ragyogok rá, mint egy őrült. – Joues-tu au tennis[2]?
Lassan
pislog egyszer. – Nem, mademoiselle. Nem teniszezem.
– Ó,
a francba. Bocsánat. Valójában nem beszélek franciául. Csak arra az egy órára
emlékszem, amit száz évvel ezelőtt a gimnáziumban vettem fel. Azt hittem, azt
mondtam: „Hát nem gyönyörű nap ez a mai?”.
– Jó
pont az erőfeszítésért – szünetet tart. – Mit csinált volna, ha franciául
válaszolok vissza?
Lazán
megvonom a vállamat. – Valószínűleg kipróbáltam volna egy kis olaszt. De
remélhetőleg maga nem beszéli, mert én csak azokat az átkokat tudom, amiket a
nagyanyám szokott kiabálni a bátyáimra, amikor részegen hazajöttek.
A
mosolya elmélyül. – Á, igen. Az olaszok. Très passionnant[3].
Egyszer volt egy Sophia nevű olasz szeretőm, aki hatszor nyakon szúrt egy
töltőtollal, amikor rajtakapott, hogy egy másik nőt nézek.
Összevonom
a szemöldökömet. – Kicsit túlreagáltnak tűnik.
– A
másik nő a húga volt.
Amikor
nem szólok semmit, hozzáteszi: – Akivel szintén viszonyom volt.
Grimaszolok
rá. – Remélem, nem veszi rossz néven, hiszen még csak most találkoztunk, de
most úgy gondolom, hogy megérdemelte.
– Ó,
valóban így volt – mondja nulla lelkiismeret-furdalással. – Azt is
megérdemeltem, amikor a feleségem felgyújtotta a kocsimat, amikor rájött
Sophiára és a húgára. – Sóhajtva fújja ki a levegőt. – Nagyon szerettem azt az
autót.
Férfiak.
Normális
esetben ennek az anekdotának alapján szomorúan elítélném a jellemét, de épp
most adott nekem egy csodálatos ötletet egy regény cselekményéhez, így inkább
elnéző vagyok vele, és mosolygok. – Úgy tűnik, érdekes életet élt, monsieur...
– Edmond
Chevalier. Az épület menedzsere, szolgálatára. – Leveszi a sapkáját, és
meghajol. Amikor kiegyenesedik, mosolyog. A barettjét visszacsapja kopasz
fejére. – És oui, nagyon érdekes életem volt. Ah, a történetek, amiket
mesélhetnék önnek, mademoiselle, a haját is begöndörítenék!
Totálisan
leitatom ezt a beszédes öregembert, és minden egyes cselekményötletet elcsenek,
amit csak tudok.
Estelle
türelmes, de attól tartok, ha nyár végéig nem találok ki egy új történetet,
teljesen lemond rólam. Edmond lehet, hogy pont ez az inspiráció, amire
szükségem van.
Próbálom
nem tördelni a kezeimet és nem vihogni, mint valami őrült képregénygonosz, és
azt mondom: – Szeretném hallani a történeteit. Nem akar bejönni?
– Köszönöm
a kedves meghívást, de épp ebédelni indulok. Csak azért ugrottam be, hogy
bemutatkozzam, és meghívjam a ma esti koktélpartira a nagy szalonba. Estelle
nagyon ragaszkodott hozzá, hogy fogadjam szeretettel, és mutassam be a többi
szomszédnak, hogy otthon érezze magát. És tudom, hogy mindannyian nagyon várják,
hogy megismerjék önt. Egy író közöttünk! Milyen izgalmas!
Miközben
a gyomrom összeszorul, ő tapsol, és kicsit ugrál örömében.
Imádnivaló
lenne, csakhogy túlságosan lefoglal a közelgő fertőző vastagbélgyulladásom
tervezgetése, hogy észrevegyem.
Nem
szoktam bulizni. Főleg nem az olyan bulikban, ahol úgy mutogatnak, mint a
díjnyertes disznó. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy az írók varázslatos,
egyszarvú lények, akik érdekes és csillogó életet élnek, pedig valójában egy
rakás kínos, körömrágó, introvertált emberek vagyunk, akik inkább kivájnák a
szemüket forró piszkavassal, minthogy beszélgetésre kényszerüljenek
vadidegenekkel, ami egy introvertált ember számára körülbelül olyan
szórakoztató, mint egy macskát fürdetni.
Aztán
ott van az elkerülhetetlen, „Olvastam már valamit tőled?”, mely kérdésre én
csak imádkozom, hogy Istenem, remélem, hogy nem.
Rettegésben
élek attól az embertől, aki olvasta a művemet, és segítő kritikát szeretne
megfogalmazni.
– Nagyon
sajnálom, Edmond, de nem hiszem, hogy képes leszek…
– Pontban
hét órakor, kedvesem! – Kezével gyorsan integet ide-oda, mintha eltörölné a
létezésből a visszautasításomat. – Ne késsen el! Nem akarja majd
kihagyni a vendégművészünk bemutatóját az új kollekciójáról, amelyből néhány
darabot kiállítunk. Hihetetlenül tehetséges, egyszerűen hihetetlenül
tehetséges. A partit az ő tiszteletére rendezzük, ha esetleg nem említettem
volna.
Már
most tudom, hogy Edmond 7:05-kor dörömbölni fog az ajtómon, ha nem megyek el.
Gondolom,
elbújhatnék a szekrényben, és úgy teszek, mintha nem lennék otthon, de nem
akarom, hogy Estelle tudomására jusson, hogy bunkó és antiszociális vagyok.
Főleg, hogy ő olyan nagylelkűen felajánlotta nekem a lakását hónapokra ingyen,
és őszintén próbál segíteni, hogy összeszedjem magam.
Így
hát beletörődöm abba, hogy el kell viselnem egy borzalmas estét, tele fájdalmas
csenddel, miközben azon fáradozom, hogy udvariasan elbeszélgessek olyan
emberekkel, akik nem szenvednek olyan szorongástól, ami arra készteti őket,
hogy a legközelebbi magas épületről leugorjanak, ha csak a társasági életre
gondolnak.
De
ha valaki megkérdezi, hogy férjnél vagyok-e, vagy van-e gyerekem, vér fog
folyni.
Egy
kivégzőosztag előtt álló elítélt lelkesedésével mondom. – Rendben, Edmond. Ott
leszek.
– Kitűnő!
És amint megérkezik, bemutatom Jamesnek. Biztos vagyok benne, hogy lesz miről
beszélgetniük, hiszen maguk kreatív emberek.
– James?
– Igen.
A művész – kuncog Edmond. – Jóképű ördög. Népszerű a hölgyek körében. Ő a
legkívánatosabb agglegény Párizsban. Magamra emlékeztet az ő korában.
Edmond
lekapja a sapkáját, búcsút int nekem, majd fütyörészve elindul a folyosón. Csak
bámulok utána, és a gyomromban furcsa előérzet alakul ki.
Ez
nem lehet. Ez csak véletlen egybeesés. Millió jóképű művész lehet Párizsban,
akit Jamesnek hívnak. Ez nem a kék szemű csődör a kávézóból.
De
amikor aznap este belépek a nagy szalonba, ismét eszembe jut, hogy a sors
mennyire szereti bebizonyítani, hogy tévedek.
❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm!
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlésKöszönöm szépen!❤️
VálaszTörlés