Huszonötödik
fejezet
Fordította:
Dandelion
Megtorpan a
bejáratnál, lángoló kék szeme rám szegeződik. Gyönyörű és ijesztő, egy feketébe
öltözött bosszúálló isten, kezében egy Terminátor méretű fegyvert szorongat.
Az
ajtó végzetesnek tűnő csattanással csapódik be mögötte, mint ahogy egy
kripta fedele záródna le.
Adrenalintól
és tiszta rémülettől eltelve lábra szökkenek, és megragadom a legközelebbi
nehéz tárgyat: egy állólámpát. Mint egy gerelyt, hajítom sikoltva egyenesen
felé.
Sajnos
ugyanolyan béna vagyok gerelyhajításban, mint minden más atlétikai
tevékenységben, mert a lámpa egy puffanással kettőnk között érkezik a
szőnyegre. Az árnyékoló lepattan és oldalra gurul.
James
a lámpára néz, majd vissza rám.
Soha
nem láttam még ilyen istentelen kék árnyalatban izzó szemeket.
A
tévészekrényhez közeli kis íróasztalhoz rohanok, és kitépem a telefont a
falból. Ezt is felé hajítom, valamivel jobb eredménnyel: a kagyló súrolja a
kezét, miközben grimaszolva elüti.
A
vastag szobaszerviz menü és a hotel szolgáltatásait bemutató dosszié követi a
telefont. Az egyik mérföldekkel kerüli el, a másik elől elhajol. Miután
mindkettő elterül a földön, megszólal. – Le kell higgadnod!
Hangja
egyenletes, de az arckifejezése az ördög szívében is félelmet keltene.
Ami
azt illeti, bizonyára egyszer s mindenkorra elgurult a gyógyszerem, mert úgy
sikítottam rá, mint egy kísértet. – Te meg baszódj meg!
Orrlyukai
kitágulnak, és nagyon gyengéden szól. – Olivia.
Úgy
hangzik, mint egy fenyegetés. Úgyhogy ugyanúgy reagálok, ahogy eddig is
reagáltam a fenyegetésekre, mióta besétált, és megint dobálni kezdem a
dolgokat.
– Hogy találtál meg? – Ordítom, és egy asztali
lámpát hajítok egyenesen felé. Az arca helyett egy karosszékbe csapódik.
– A telefonban, amit adtam, van GPS.
Picsába!
Ezer nap égető melegével gyűlölöm a hülye beszélő telefonját. – Hagyj békén!
Különben sikítok.
– Már sikítasz – mondja türelmesen. – És nem
foglak bántani, szóval kérlek nyugodj meg!
Nem
tudom, ti hogy vagytok vele, de ha valaki azt mondja, hogy nyugodjak meg, az
pont az ellenkező hatást váltja ki. A hisztéria úgy fecskendeződik a
vérkeringésembe, mint egy heroin belövés. A kezeimet ökölbe szorítva eleresztek
egy vérfagyasztó, bibliai mértékű sikolyt, ami rosszabb, mint egy magától az
Istentől küldött dögvész.
Az
egyetlen dolog, amit ez kivált Jamesből az az, hogy úgy néz ki, mint akinek
gyomorrontása van.
Felemeli
a kezét. – Értem, hogy feldúlt vagy, de hadd magyarázzam meg.
Hebegni
kezdek, az íróasztal felé hátrálok, és az erkélyablakok felé sietek, mint egy
őrjöngő rák. – Igen, igen, kérlek, magyarázd el, honnan ismered az exemet, és
miért vagy hazug, és hogy miért van rengeteg fegyvered, és miért fogod rám
az egyiket!
– Nem fogom rád, édesem!Egyszerűen csak fogom,
ami egészen más dolog.
A
hanglejtéséből ítélve, próbára teszem a türelmét. Én teszem próbára az ő
türelmét. – Ne merészelj édesemnek hívni! Kifelé! Hagyj békén! Utállak! – Az
ajtónál könyörgőre fogom. – Segítség! Valaki segítsen!
Összerezzen.
– Ne mondd, hogy utálsz! Nem tudnám elviselni, ha utálnál.
Zihálva,
és a hisztériától majdnem összeesve egy pillanatig rá bámulok, elcsodálkozom,
hogy talán mindkettőnknek elment az esze.
Aztán
felkapom a kisasztalról a virágvázát és átrepítem a szobán.
Könnyedén
kitér előle, majd felsóhajt, ahogy a mögötte lévő falnak csapódik, és millió
darabra törik. – Látom, hogy nem fogsz reálisan gondolkodni.
Egy
lépést lép előre. A tolóüveges erkélyajtóhoz simulok.
– Maradj ott, ahol vagy! Inkább levetem magam
erről az erkélyről, minthogy hagyjam, hogy hozzám érj!
Hogy
bizonyítsam az álláspontomat, megpróbálom kinyitni a tolóajtót, de kiderül,
hogy zárva van. Megmarkolom a zárat, és újra megrántom az ajtót, de makacsul
zárva marad.
James
tárgyilagos hangon közli: – Van egy biztonsági zár alul a sínen.
Megfordulok,
és dühösen bámulok rá. Vállat von. – Csak mondom.
A. Kibaszott. Magabiztosság.
Felkapom
a fa kisasztalt, amin a váza volt, és felé lendítem. És ő mit csinál? A rohadék
forgatja a szemeit.
– Az Isten szerelmére te nő! Tudod, hogy nem
foglak bántani.
– Az érzés nem kölcsönös. És ne hívj
nőnek!
Vadul
nézek körül egy újabb nehéz tárgyért, amit felé hajíthatok, miután megütöttem
az asztallal, amikor valami nagy sebességgel süvít el a fejem mellett és hangos
csattanással áttöri a teraszajtót. A hangot egy üveglap csattanása
követi, amely úgy törik össze, mint a jég a lábam alatt.
Az
üveg egy szívdobbanásnyi ideig kitart, majd az egész ajtó egy fülsiketítő
csattanással zuhan a padlóra, amitől zúg a fülem.
Aztán
minden lassított felvételre vált.
James
felém ugrik, és a szőnyegre taszít. Rám gurul, a könyökére támaszkodik, és a fegyverét
a szálloda ajtajára szegezi. Gyors egymásutánban lő néhányat, egyenesen az
ajtón keresztül. A fegyver végén egy hangtompító van, ami megkíméli a
dobhártyámat a pusztulástól, így hallom a lövéseket követő súlyos puffanást.
Sejtszinten
megértem, hogy amit hallottam, az egy test padlóra zuhanó hangja.
A
sikolyomat egy újabb sortűz hangja kíséri, de ezúttal nem James a forrása. Újra
és újra gurít minket a szőnyegen, az erkélytől távolodva az ágy felé. Amint a
fal és az ágy közé érünk, felpattan, és három lövést ad le a bejárat felé, a
matracot használva, hogy rákönyököljön. Aztán visszaereszkedik, hogy hozzám
szóljon.
– Szerelmes vagyok beléd – mondja. – Össze
kellene házasodnunk.
Golyók
süvítenek a fejünk fölött, és a mögöttünk lévő falba ágyazódnak,
vakolatdarabokat szórva szét. A puskapor csípős szaga égeti az orromat.
Rámeredek a kezeimet a füleimre tapasztva.
– Valószínűleg azt gondolod, hogy ez egy
kicsit gyors, de ha az ember tudja, akkor tudja. Majd megbeszéljük. Addig is
gondolkodj azon, hova szeretnél nászútra menni! Ez csak az én véleményem, de
mindig is úgy gondoltam, hogy Bora Bora hihetetlenül romantikus. Van ott egy
Four Seasons, ahol én is megszálltam, az csodálatos. De ha nem vagy oda a
tengerpartért, nyitott vagyok a javaslataidra.
Térdre
pattan és újra lövöldözni kezd. Bárki is az, aki meg akarja ölni őt – minket? –
visszalő. A lövések között hallom atávoli szirénák jajgatását.
Őszintén
sajnálom, hogy nem ittam meg több apró üveg piát a minibárból.
James
talpra ugrik, megragadja a csuklómat és felránt, így állok.
A
szobában sűrű a füst. A hotel szoba ajtaja tele van golyó ütötte lyukakkal, és
két zsanérja lóg. Négy nagydarab, taktikai felszerelést viselő férfi vérző teste
hever a bejárat padlóján.
A
megbízható sikolyom összeszűkül a torkomban, és nem hajlandó megjelenni.
Oldalra
dülöngélek, és már éppen vissza akarnék csúszni a padlóra, de James a
derekamnál fogva megragad.
– Ó, istenem! Hé! Nézz rám!
Amikor
elrántom elborzadt tekintetemet a hullákról, és rászegezem, rám vigyorog. – Remekül
csinálod. – Egy határozott csókot nyom az ajkamra. – De most mennünk kell. Csak
kapaszkodj a kezembe, és ne engedd el! Oké?
Mélyen
megdöbbenve bólintok, mint egy bólogató János, és azt tervezem, hogy abban a
pillanatban, amikor lehetőségem lesz rá, elfutok előle, és keresek egy
rendőrőrsöt.
James
kézen fogva vezet ki a lerombolt hotelszobából, csak azért áll meg, hogy a
vállára akassza a táskámat, és megragadja a bőröndömet, mielőtt indulnánk.
Harmadik rész
Fordította: Jane
…minden
történet, ha elég hosszú ideig tart, halállal végződik, és ő nem igazi
mesemondó, aki elhallgatná tőled az igazságot.
– Ernest
Hemingway
Huszonhatodik
fejezet
Fordította: Szilvi
Egy rövid autós utazás után egy vidéki farmra
érünk, ahol felszállunk egy kétmotoros repülőgépre, amelyet James profi módon vezet.
Mert helló, Dorothy, már nem Kansasben vagyunk. Ez a fickó határozottan nem egy
átlagos művész.
Ha
egyáltalán
művész. Valószínűleg ez csak álca, bármi is legyen valójában.
Gyilkos/pisztolyhős/dögös pszichopata.
És én még azt hittem, hogy
érzékeny. Legszívesebben pofon vágnám saját magam.
Körülbelül egy órás repülés
után, amely során pontosan nulla szót váltunk, leszáll egy másik apró
betoncsíkra egy másik vidéki mezőn. Egy elegáns fekete Mercedes várja, mert a
dögös pszichopatáknak nem Volkswagenjük van.
Továbbra is csendben utazunk
tovább. Valószínűleg azt hiszi, hogy a lehetséges nászutunk helyén töprengek,
az álnok rohadék.
Valójában azon tűnődöm, mi tart
vissza attól, hogy ellene forduljak, és kikaparjam a szép kék szemeit az
üregükből.
A kíváncsiság kap néhány
pontot. Őszintén szólva, alig várom, hogy meghallgassam, mit tud mondani a maga
védelmében. Gyanítom, hogy még az én grandiózus képzeletem sem lenne képes
felvenni a versenyt azzal, amit a tarsolyában tartogat.
Talán felhasználhatnám egy
regényben.
A puszta hitetlenség is
versenyben van. Az önfenntartási és a harcolj vagy menekülj ösztöneimet
bedobták egy turmixgépbe, és pürésítették. Nem tudom, merre van a felfelé.
Aztán ott van az az idióta
ösztön, ami miatt beteg cicákat és szökött struccokat mentek meg. Az a gyengéd,
melegszívű, szentimentális ösztön, amit legszívesebben borotvapengével vágnék
ki a szívemből.
Jamesszel ellentétben én nem
tudom egyetlen gombnyomással kikapcsolni az érzelmeimet.
Még mindig szeretem a bunkót.
Nagyon is szeretem őt.
Oké, több mint nagyon, de már
megállapítottuk, hogy pszichopata, úgyhogy nem megyek bele.
Nem, határozom el,
megkeményítve a szívemet, az igazi ok, amiért még nem kapartam ki a szemét, az
az, hogy tudnom kell, mit tud arról, ami a lányommal történt. Aztán elhúzok
innen.
Akárhol is van ez.
Egyenesen előre bámulva
megkérdezem tőle, hová megyünk.
– Haza.
A hangja lágy és meleg.
Odapillantva látom, hogy a szélvédőn néz kifelé, keze lazán fogja a
kormánykereket. A lenyugvó nap aranyló fényt vet jóképű arcára, amitől úgy néz
ki, mint egy angyal.
Mosolyog.
– Hol vagyunk?
– Délkelet-Franciaországban.
Sault falu közelében, Vaucluse-ban. – Pillantása találkozik üres tekintetemmel,
és mosolya még melegebbé válik. – Provence, édesem! Provence-ban vagyunk.
Felkapaszkodunk egy lankás
dombra, és elakad a lélegzetem az előttem elterülő gyönyörű látványtól.
Az egyik oldalról erdő, a másik
oldalról hullámzó völgy által szegélyezett hegygerincen egy középkori kőfalu a
legmelegebb okkersárgában ragyog a lenyugvó nap sugaraiban. Cseréptetői
bíborvörösre színeződnek. A harangos templomtorony magasan emelkedik a
világoskék égbe.
Mint egy régi mester festménye,
a buja völgy a távoli horizont felé vonzza a tekintetet, ahonnan
lélegzetelállító kilátás nyílik a mérföldeken átívelő levendulamezőkre, amelyek
a legmélyebb lilában és kékben pompáznak az alkonyatban. Egyenes vonalaik
áthaladnak a talaj szelíd emelkedésén és süllyedésén, ameddig a szem ellát,
egymás utáni sorban a buja színek és a vibráló élet, amelyet időnként megszakít
egy-egy olajfa, amely széttárja göcsörtös, ezüstös ágait az alant burjánzó lila
virágok nyüzsgő serege fölé.
A szemnek ez egy lakoma. A
látásom színekkel telítődik. Minden olyan élénk és világos.
Ekkor James lehúzza az
ablakokat, és én belélegzem a mennyei illatot.
Édes és mély, finom és
határozott, a levendulamezők mámorító illata elárasztja az érzékeimet. Mélyen
belélegezve lehunyom a szemem, és egyszerűen hagyom, hogy körülvegyen a
legszebb, legnyugtatóbb felhő.
James azt mormolja: „Létezik
egy mező, túl a jó és a rossz minden fogalmán. Ott találkozunk!”
Amikor kinyitom a szemem, gyengéden
rám néz. – Nem a forgatókönyvíróim dicsősége! Ez Rumi[1],
a költő. Ismered őt?
– Végignéztem, ahogy ma
megöltél három embert! Ne merészelj nekem ősi perzsa misztikusokat idézni!
Elvigyorodik. – Négyet.
– Tessék?
– Négy embert öltem meg a
szállodában. És tudhattam volna, hogy felismered Rumit. Te vagy az egyik
legokosabb ember, akit ismerek.
Elneveti magát az
arckifejezésemen, oldalra nyúl, és megszorítja a combomat. – Tudom, hogy vannak
kérdéseid, és most kurvára mérges vagy rám, de el kell mondanom, hogy őszintén
szólva még soha életemben nem éreztem magam ilyen boldognak!
Határozottan kimondom: – Te egy
pszichopata vagy!
– Nem!
A hangom felemelkedik. –
Utálom, hogy én vagyok az, aki ezt közli veled, haver, de egy normális
ember, aki nemrég ölt meg négy másik embert, nem lenne ennyire vidám!
Megvonja a vállát. – Szóval nem
vagyok normális. De ez nem jelenti azt, hogy pszichopata vagyok.
– Rendben. Akkor
sorozatgyilkos vagy!
Van képe sértődötten nézni. –
Most csak gonoszkodsz!
Amikor túl sokáig hallgatok, és
élesen meredek a profiljára, felsóhajt. – Ez csak a munkám, Olivia! Nagyon jó
vagyok benne, de ez csak egy munka. Ebből élek.
Embereket öl a megélhetésért! Tudom,
hogy nem tengeribetegség miatt emelkedik az epe a torkomban.
Azzal a mélységes érzéssel,
hogy átzuhantam az univerzum egy repedésén, és most egy másik, ismeretlen
dimenzióba érkeztem, fojtott hangon megjegyzem: – Te... bérgyilkos vagy?
Elfintorodik. – Jobban szeretem
a kártevőirtó mérnök kifejezést.
Bámulok rá. Egy pillanat múlva
felnyögve a kezembe hajtom a fejem.
James belekezd megmagyarázni a
helyzetet, amiről nyilvánvalóan azt hiszi, hogy mindent racionálissá és
elfogadhatóvá tesz számomra, ezt bizonyítja a magabiztos, tárgyilagos hangja
is.
– Kormányoknak, nemzetközi
vállalatoknak és nagy vagyonnal rendelkező magánszemélyeknek dolgozom
szabadúszóként, akiknek – ahogy én inkább nevezném – kártevőirtásra van
szükségük. Nagyon megválogatom, milyen munkát vállalok el, és van néhány kőbe
vésett szabályom. Az első, hogy nincsenek nők és gyerekek.
A tenyerembe mormolom: –
Micsoda hős!
Nem vesz tudomást a
szarkazmusomról. – A második, hogy a célpontnak egy szarzsáknak kell lennie.
Felemelem a fejem, és
hunyorogva nézek rá. – Nem hiszem el, hogy megkérdezem, de ez mi a fenét
jelent?
– Nem fogadok el olyan
munkákat, ahol az indíték egyszerűen a kapzsiság, a gyűlölet vagy a bosszú.
Sokan vannak a szakmámban, akiket nem érdekel, hogy valaki miért akarja egy
másik ember halálát – őket csak a fizetség érdekli. De engem nem! Nekem tudnom
kell, hogy a kiszemelt célpont olyan valaki, aki sok fájdalmat és szenvedést
okozott más embereknek, és aki nélkül a világ jobban járna. Aprólékosan
utánanézek a célpont hátterének.
Rám pillant. A szemei sötétek.
– Más szóval, ha megjelenek az ajtód előtt, megérdemled.
Nem tudom becsukni a számat.
Próbálkozom, de az alsó állkapcsom egyszerűen tátva marad.
– A harmadik és egyben
utolsó szabály az – folytatja –, hogy biztosítanak számomra képeket a célpont
temetéséről.
Sikerül rávennem a számat, hogy
egyetlen, elborzadt szót formáljak. – Miért?
Furcsa érzelmek sorozata fut
végig az arcán. Az ellenszenv szánalomba fordul, ami átvált valami sajnálatnak
tűnőbe. A hangja elmélyül egy oktávval. – Így láthatom a családja
arckifejezését. Még a legkoszosabb kutyát is szereti valaki!
Örülök, hogy nincs semmi a
gyomromban, mert az most újra felbukkanna. Megvetéssel mondom: – Ez a
legmorbidabb, legundorítóbb dolog, amit valaha hallottam!
Megrázza a fejét. – Félreérted!
A képek nem azért vannak, hogy kárörvendjek rajtuk. Azért vannak, hogy
lerajzoljam őket.
Amikor találkozik a
pillantásunk, és látom benne a gyötrelmet, megértem. – A gyűjteményed! Azok a
portrék a Gyász perspektiváiban.
Lassan bólint. – Nem vagyok
szörnyeteg, Olivia! Tudom, mi a különbség jó és rossz között. Bármennyire is próbálom
magam meggyőzni, hogy milyen nemes az első két szabályom, felfogom, hogy amit
teszek, az erkölcstelen. Így a tetteim által érintett emberek bánatának
lerajzolása az én apró módom arra, hogy vezekeljek.
– Talán hiábavaló – nevet
fel halkan, önutálattal –, nem, határozottan hiábavaló, de ez az én kis
módom a jóvátételre. A műveim eladásából származó összes bevételt olyan
jótékonysági szervezetek kapják, amelyek az erőszak áldozatait szolgálják.
– Szóval te egy
lelkiismerettel rendelkező gyilkos vagy – mondom keserűen. – Gratulálok! És
beteges hazudozó is vagy...
– Soha nem hazudtam neked!
– vág közbe keményen.
– Nevetnék ezen, ha nem
fájna ennyire a gyomrom – ellenkezem, és elfordulok, hogy kinézzek az ablakon a
liláskék alkonyatba.
A hangja sürgetővé válik. –
Mondj egy dolgot, amiről hazudtam neked!
– Hogy művész vagy!
– Én művész vagyok!
Csak nem ez az egyetlen dolog, ami vagyok.
– Kérlek! – motyogom.
– Mit gondolsz, miről
hazudtam még?
Amikor megfordulok, hogy
ránézzek, összevont szemöldökkel felém hajol, és aggódó tekintettel bámul rám.
Elkeseredetten a levegőbe emelem a kezem. – Mindenről!
– Mint például?
A dühtől elvörösödik az arcom,
és remegni kezd a kezem. – Például, hogy már azelőtt tudtad, ki vagyok, mielőtt
találkoztunk volna.
– Nem, nem tudtam!
– A telefonod másról
árulkodott!
Úgy markolja a kormányt, mintha
le akarná tépni. Összeszorított állkapcsán keresztül mondja: – Amikor
megláttalak a kávézóban, fogalmam sem volt, ki vagy. Csak annyit tudtam, hogy
gyönyörű vagy, és hogy meg akarok ismerkedni veled. Meg kellett
ismerkednem veled! Úgy vonzódtam hozzád, ahogy még soha nem vonzódtam nőhöz.
Így miután leültem az asztalodhoz, és te elsétáltál tőlem, egy kicsit
utánanéztem a dolgoknak.
– Baromság! Te célba
vettél engem. Csak próbálom kitalálni, hogy miért. Te is azok közé tartozol,
akikre Chris figyelmeztetett, a könyörtelenek közé, akik ellene akarnak
felhasználni?
Egy pillanatnyi szünetet tart,
hogy jobban összeszedje magát, majd sötéten így szól: – A sors hozott össze
minket, Olivia. Semmi más. Évekig tartottam egy lakást abban az
épületben, mielőtt te meglátogattál volna. A barátnődnek, Estelle-nek a város
ezernyi más épületének bármelyikében lehetett volna lakása, de neki az enyémben
volt. A sors összehozott minket a kávézóban, és a partin is. A sors akarta,
hogy találkozzunk.
Ez a sok beszéd a sorsról és a
végzetről idegesít. Összefonom a karomat a mellkasom előtt, és kihívó
pillantást vetek rá. – Gondolom, legközelebb azt fogod mondani, hogy sosem
találkoztál Chrisszel azelőtt az este előtt a lakásomban.
– Korábban nem
találkoztam vele! – elhallgat. – Személyesen.
– Tudtam!
Hihetetlen, de még ő frusztrált
a kirohanásom miatt. A hangja egyre hangosabbá válik. – Tudtam róla. Ő
is tudott rólam. Soha nem találkoztunk.
Amikor türelmetlen mozdulatot
teszek a kezemmel, hogy folytassa, folytatja. Óvatosan. – A volt férjed...
– Csak köpd ki! Nem lehet
rosszabb annál, mint amivel ma már meg kellett küzdenem!
Az arckifejezése arról
árulkodik, hogy meglepődhetek.
Figyelmeztetem: – Mondd el most
azonnal, különben megragadom a kormányt, és az árokba irányítom magunkat!
– Oké! – Vesz egy nagy
levegőt. – A volt férjed egy nemzetközi fegyverkereskedő.
Elhaladunk egy negyed
mérföldnyit a kanyargós országúton, mire újra megszólalok. – Valójában ő az
Egyesült Államok ENSZ-nagykövete.
– Igen – ért egyet
bólintva. – És egy nemzetközi fegyverkereskedő is. A politikai pozícióját
használja fel arra, hogy megkönnyítse a kereskedelmét. Szerinted véletlen, hogy
annyi időt tölt a Közel-Keleten, amikor ő az ENSZ nagykövete? Akár Omán
nagykövete is lehetne.
Gyengén tiltakozom: – Ez
nevetséges! – De az agyamban nyüzsögnek az emlékek.
Chris halkan beszélt a
telefonba az éjszaka közepén, felállt, hogy becsukja az irodája ajtaját, amikor
az ágyba hívtam.
Chris otthon tartott megbeszéléseket
fekete öltönyös, szúrós szemű férfiakkal, és a sajtó elkerülésére hivatkozott
kifogásként, amikor megkérdeztem, miért nem az irodában találkoznak vele.
Chris olyan, futár által
kézbesített dokumentumokat kapott otthon, amelyeket soha nem bontott fel a
jelenlétemben.
Chris megtanult arabul, bár ez
nem volt követelmény a munkája során, és soha nem mutatott érdeklődést az arab
kultúra iránt.
Chris megtanult alapszinten
törökül... és oroszul... és csehül.
Chris soha, de soha nem beszélt
a munkájáról, pedig az teljesen lekötötte.
Chris bizarr viselkedése a
kávézóban, és a figyelmeztetései, hogy nem tud biztonságban tartani Európában,
hogy hatalmas ellenségei vannak, és hogy ha nem szállok fel huszonnégy órán
belül egy New Yorkba tartó gépre, akkor küld valakit, aki ezt elintézi.
Chris tehetetlen dühe, amikor
James azt mondta neki: „Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy velem nagyobb
biztonságban van, mint veled!”
Az egyetlen ok, amiért nagyobb
biztonságban lennék egy bérgyilkossal, mint az exférjemmel, az az, ha a volt férjem
valami sokkal rosszabb.
Elborzadva meredek James
markáns profiljára. – Honnan tudtok ti ketten egymásról?
– Az én szintemen nem
sokan vannak, akik azt csinálják, amit én. És az exed olyan szerződéseket
ajánlott fel, amelyeket én is fontolóra vettem, de végül elutasítottam.
A hányingerem egyre erősödik, a
kezemmel eltakarom a számat.
Chris bérgyilkosokat bérelt
fel. Ami közvetve őt is gyilkossá teszi.
Aztán azzal az érzéssel, hogy a
megértésem egy hagyma, amelynek rétegeit gyorsan, egymás után hámozzák le, azt
suttogom: – Ugye tudod, mi történt a lányommal?
Ő komoran bólogat. – Igen.
Nagyon sajnálom! És tudom, hogy ez nem nagy vigasz, de meg fogom ölni!
Magas hangon cseng a fülem.
Remegni kezdek. – Christophert?
– Nem! – James elfordítja
a fejét, és a szemembe néz. – A férfit, aki a tömegbe lőtt.
Egy pillanatra megdermed a
tüdőm. Képtelen vagyok levegőt venni.
James tudja, ki ölte meg
Emmie-t!
Forróság suhan át a testemen.
Hideg verejték ütközik ki rajtam, és egyre erősödik a remegésem. A hangom
érdesnek hangzik. – Húzódj félre!
James tekintete élessé válik. –
Miért?
– Mert ha nem teszed,
lehányom a műszerfaladat!
Gyorsan az út szélére irányítja
a kocsit. Nincs ideje leállítani a motort, mielőtt kinyitom az ajtót,
kihajolok, és hevesen öklendezek a levendulaillatú félhomályban.
Csak akkor kezdek el sírni,
amikor alábbhagy az utolsó öklendezés is.
Köszönöm szépen!❤️❤️❤️
VálaszTörlés❤️❤️❤️
VálaszTörlésKöszönöm szépen
VálaszTörlés