29.-30.-31. Fejezet

 

Huszonkilencedik fejezet

 

Fordította: Lilith

 

– …De ha engem kérdezel, bébi, szomorú egy személyiség volt. Az az összes megszállottság a háborúval és a halállal? Fúúúj. És hadd ne kezdjek bele abba az egész bikaviadal dologba. Az csak toxikus férfiaskodás, pontosan így. Megtarthatod az imádott Ernest Hemingway-edet – maradok Nicholas Sparksnál. Ő legalább tudja, hogyan írjon boldog befejezést.

Csinos, virágmintás nyári ruhába öltözve, sötét haját alacsony kontyba gyűjtve a tarkóján, Kelly becsapja a kezében lévő könyvet és sóhajt.

Velem szemben ül egy kényelmetlennek látszó fémszéken. A szoba hűvös, fehér és élesen fertőtlenítő szagú. A szoba ajtaja nyitva van. Kint a folyosón egy kopasz, kikeményített fehér egyenruhába öltözött ember egy mechanikus polírozót nyom a sárga linóleum padlóra.

Az általa keltett zaj hangos és irritáló.

– Mindegy is, mennem kell. Holnap megint visszajövök, ugyanebben a szokott időben. Remélhetőleg végigérünk ezen a történeten, hogy valami vidámabbat olvashassak neked. – Sóhajtva hozzáteszi: – Az istenverte gyászjelentések vidámabbak lennének.

Kelly odanyúl egy formátlan, csíkos kézitáskához, amely a széke melletti kis műanyag asztalon van, és beletömi a könyvet.

Megpillantom a címet – Akiért a harang szól – és fájdalmasan felnyögök.

Felkapva a fejét, Kelly meredten bámul hosszú szempillájú, barna szemeivel. Szemei hamar elkerekednek a hitetlenkedéstől.

Rekedt, nádszál vékony hangon suttogom, mely úgy hangzik, mint amit egy ideje nem használtak: – „Én te vagyok, te pedig én. És én szeretlek téged, ó, nagyon szeretlek. Nem vagyunk hát valóban egyek? Nem érzed? A te szíved az én szívem is.”

Elkezdek zokogni. Mély, mellkas szaggató zokogás, ami megállíthatatlan.

Kelly talpra ugrik kétségbeesetten kiáltozva: – Doktorúr! Segítség! Nővér… valaki jöjjön ide! – Odarohan az ajtóhoz, karon ragadja a folyosói karbantartót és remegő ujjal rám mutat: – Most azonnal szükségünk van segítségre! – ordítja bele a karbantartó rémült képébe.

Van egy gyapjúsál az ölemben, amiről valahogy tudom, hogy Estelle kötötte nekem. Ránézek a kezeimre, vékonyak és fehérek, csúnya, hajlott formába görbülnek a gyapjúsál tetején. Eltorzult formákba, mint a karmok.

Próbálom megmozdítani a lábaimat, de nem megy.

És a széknek, amelyben ülök, mindkét oldalán hatalmas gumikerekek vannak.

A zokogásomon keresztül ismét elkezdek sikítani.

 

* * * *

 

A gyógyszer, amit beszúrtak a karomba, gyorsan hat. A magas, afroamerikai ápoló, aki beadja, kellemes hangszínen beszél hozzám, gyengéden sodorja félre csapzott hajamat a homlokomból, és azt ígéri, minden rendben lesz, miközben elkezd forogni a szoba, majd elsötétül.

– Biztonságban van, édesem – duruzsolja. – Ne aggódjon, itt biztonságban van.

Mikor kicsit később magamhoz térek, tele van a szobám fehér laborköpenyt viselő emberrel. Mindannyian engem bámulnak halkan beszélgetve ésfokozott várakozással teli légkörrel, mintha a halálból tértem volna vissza.

Látszólag így volt.

– Olivia – megszólal az egyik. – Helló. Hogy érzi magát?

Alacsony, idősebb, és úgy tűnik, ő az illetékes. Csokornyakkendője kissé ferde. Jellegzetes francia akcentusa van.

– Hadd találjam ki – mondom tompán. – Maga Edmond.

Elragadtatva mosolyog. Biztos jól szerepelek. – Igen, én Dr. Chevalier vagyok! Nagyon jó. Nagyon jó.

Mindenki bólint és egymásnak súgják, hogy valóban mennyire jó.

Úgy hiszem, kezdek rosszul lenni. El akarom takarni a számat a kezemmel, de nem tudom. Szét van kapcsolódva az akarat, hogy megtegyem, és a hatás, aminek meg kellene történnie.

– Miért nem tudom mozdítani a karjaimat vagy a lábaimat?

Ez mindenkit elhallgattat vagy jó harminc másodpercre. Edmond int, hogy a többieknek távoznia kellene, amit megtesznek, egymás közt sugdolózva. Mikor kiürül a szoba, Edmond megközelíti az ágyam szélét – látszólag áttettek egy ágyra, amíg eszméletlen voltam – és ráhelyezi a kezét az ott lévő fém biztonsági korlátra.

– Nem kell most beszélnünk, Olivia. Miért nem pihen egy kicsit? Beszélhetünk később.

Rámeredek, bárcsak felrobbanna a feje. – Kurvára ne pátyolgasson engem, Edmond. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy úgy bánjon velem, mint egy gyerekkel.

Ha meg is sértették vagy megdöbbentették a szavaim, nem mutatja. Csupán atyai törődéssel néz rám, pamut laborköpenye olyan fehér, hogy már majdnem vakító.

Mikor rákérdez: – Meg tudja mondani nekem, hol van most? – megértem, hogy ez egy teszt. Aggódik, hogy túl törékeny vagyok ahhoz, hogy kezelni tudjam az okot, amiért le vagyok bénulva. Úgy hiszi, hogy egy kis könnyű bebörtönözöttség majd beindítja a beszélgetést.

– Minden jel a New Yorkbeli Rockland Pszichiátriai Centrumra mutat Orangeburgban.

Szakít rá egy percet, hogy elemezze az arckifejezésemet. Bármit is talál ott, biztosan kielégíti, mert elmosolyodik. – Helyes.És tudja, miért van itt?

Átkutatom a memóriámat. Legjobb esetben is csak homályos. – Mert… nem vagyok jól?

Újabb szünet, hogy az arcomat vizsgálja. Majd megszólal, francia akcentusa lágyan áramlik a szavain keresztül. – Volt némi mentális egészségi problémája, amellyel kapcsolatban segítjük.

Ismét rosszul érzem magam, lehunyom a szemem. – Idegösszeroppanásom volt.

– Egy egyszerű, izolált katatóniás pszichotikus epizód – válaszolja megnyugtató hangon. Mintha tényleg nem lenne olyan rossz, mivel csak egyszer történt meg. – Már itt van velünk egy ideje.

– Mióta?

– Három hónapja.

A nyár kezdete óta. Sosem utaztam el Párizsba. Az az egész út csak a fejemben volt.

A szívem körül formálódó fájdalom olyan hatalmas és annyira égető, hogy nem kapok levegőt.

James.

Meg akarom ölni magam, viszont működőképes karok és lábak nélkül kétlem, hogy lehetséges lenne.

– Ma este eljön a férje meglátogatni Önt.

Felpattannak a szemeim. Rettegéssel bámulok Edmondra. – Férjem?

Óvatosan mondja: – Igen. Christopher. Emlékszik rá?

Édes Istenem. Még mindig házas vagyok Chrisszel. Tudom, hogy ha újra elkezdenék sikítani, még egy szurit kapnék a karomba, így egyszerűen csak a nyelvembe harapok és bólintok arra a poszterre összpontosítva, melyet valaki felszegelt az ágyammal szembeni falra.

Az ibolyaszín és a kék földöntúli árnyalataival ragyogva a provence-i levendulamezők szőnyegekként borítanak el egy buja völgyet, elnyúlva a messzeségbe, míg el nem tűnnek a távolban.

 

* * * *

 

– Helló, Olivia.

Olyan arckifejezéssel, mintha a legjobb barátja temetésén venne részt, Chris megáll a szobámhoz vezető ajtónyílásban. Szőke haja zsíros és fésületlen. Van egy ételfolt a pólója elején, pontosan a Budweiser logó alatt. Kopott farmert és egy vacak Converse csukát visel, amely úgy néz ki, mintha a fősuli óta meglenne neki.

Ráadásul alacsony és sörhasú, vörös orral és sárgás bőrszínnel, melyet évekig tartó, masszív ivással szerzel.

Összeszűkülnek a szemei, mikor elmosolyodok, belegondolva, hogy milyen vicces, hogy olyan sokkal jóképűbbé és kifinomultabbá tettem a hallucinációmban.

Nem tetszik neki, hogy rámosolygok. Érdekes.

– Bejöhetek?

Próbálok a ronda fémszék felé inteni, amiben korábban Kelly ült, de nem tudok. Ezidáig a kórházban senki sem volt hajlandó elmondani nekem, hogy mi a baj a testemmel. Szerintem azt gondolják, hogy túl sok lenne számomra, hogy kezelni tudjam figyelembe véve, hogy épp csak visszatértem álomföldi kirándulásomról.

De lefogadom, hogy nemsokára megtudom itt, a kedves férjecskémtől.

– Ülj le.

Chris rápillant a székre, de látszólag úgy dönt, nem fog olyan sokáig maradni, mert állva marad.

Pár lépéssel közelebb oldalazik az ágyamhoz. – Hát felébredtél.

És te nem vagy az Egyesült Államok ENSZ nagykövete. Egy hisztérikus nevetés fenyeget előtörni az ajkaimról, de visszaküzdöm. Nem hagyhatom, hogy az itteniek azt gondolják, hogy totál elmebeteg vagyok, különben sosem jutok ki erről a helyről.

– Ébren vagyok. – Figyelem, ahogy egyik lábáról a másikra helyezi a súlyt. A tekintete fel-alá cikázik a szobában, de nem hajlandó több mint egy másodpercig megállapodni rajtam.

Azon tűnődöm, miért ilyen nyugtalan. Nyilvánvaló, hogy bárki számára ijesztő lehet egy cseppet, ha váratlanul felébred a házastársad egy katatóniás epizódból, de nincs se ölelés, se könny, se Annyira hiányoztál, kedvesem. Valami más a baja.

A kapcsolatunkat felölelő emlékeim homályosak, majdnem mintha az agyam akaratlagosan próbálná kizárni azokat.

Az emlékeket vagy őt.

Megszólal: – Még mindig…? – Mutatóujjával köröket ír le az egyik füle mellett.

Elragadó. Visszaharapva egy okoskodó választ, próbálok udvarias lenni. – Jól vagyok, köszönöm.

– Hah. Hát, ez nagyszerű. Egészen nagyszerű.

Újra felveszi a legjobb-barát-temetése arckifejezést. Látszólag a váratlan visszatérésem kómafalváról nemigazán ok egy bulihoz.

– Te hogy vagy, Chris?

Halvány undorral bámulja az ölemben nyugvó karomalakú kezeimet, viszont most a tekintete felugrik az enyémhez. Felcsattan: – Ennek kurvára viccesnek kellene lennie, vagy valami?

Ah. Szóval a köztünk álló teher súlyos és tele van feldarabolt testekkel.

– Nem. Sajnálom. Baj van a memóriámmal. Mi… – Nincs tapintatos módja kimondani. És szó szerint nincs semmi vesztenivalód. Teljes gőzzel előre. – Elhidegültünk egymástól?

Felhorkan, mintha valami szerfelett vicceset mondtam volna. – Elhidegültünk? Inkább két idegen. Azután, ami Emmie-vel történt, teljesen eltávolodtál.

Ami Emmie-vel történt.

Hirtelen képek árasztják el a fejemet – képek, melyek túl borzalmasak, hogy elviseljük.

A kocsiban vagyok, kifelé tolatok a kocsibejárónkról. Hatalmas kocsi, Chris autója, egy régebbi SUV modell. Sosem szerettem, de a sportos kis Hondámba egy héttel azelőtt belementek hátulról, és a műhelyben volt. Szóval a hangos, behemót Bronco volt az, amit készültem elvinni aznap a boltba.

A Broncót, aminek nem volt tolatókamerája.

Sem tolatóradarja.

Sem jó fékjei.

Először azt hiszem, az a huppanás az újrahasznosítható kuka. Akkor volt a szemétnap, és valami ismeretlen oknál fogva a szemétgyűjtők mindig a kocsifelhajtó közepén hagyták a kukákat, mikor kiürítették. Nem néztem meg, mikor kinyitottam a garázsajtót, a Bronco pedig olyanmagas fekvésű volt, hogy valószínűleg amúgy sem láttam volna a kukákat.

Amikor viszont meghallottam a közvetlen szomszédunk, Beth sikolyát és átnéztem, és megláttam őt az udvara szélén halálra vált arccal és elborzadva, miközben a kocsi mögötti térre mered, tudtam, hogy amit elütöttem, az nem egy kuka volt.

És akkor, miután behúztam a kéziféket és kiugrottam, a legrosszabbat tapasztaltam meg. A lehetetlent.

Elütöttem egy gyermeket.

Az én gyerekemet.

Azt hittem, bent szundikál. Chris otthon volt, szombat délután volt, rá kellett volna vigyáznia. De Chris sört iszogatott a tévé előtt és nem vette észre, mikor kilógott.

Kicsi teste összezúzódott a Bronco hatalmas hátsókereke alatt. Már régen halott volt, mielőtt kiért a mentő. Hideg volt, mire felrakták a kerekes hordágyra és rácsukták az ajtókat.

Emmie szemei tágra nyíltak, mikor meghalt. Mogyoróbarnák voltak, mint az apjáé. Egy ragyogó, mély, zöldes barna, arannyal pettyezve.

Ezúttal, mikor elkezdek sikítozni, a kedves afroamerikai ápolónak három szurit kell adnia, mielőtt le tudna állítani.

Harmincadik fejezet

 

Fordította: Aiden

 

Öt héttel később

 

Elképesztő, milyen gyorsan képes vagyok hozzászokni a megaláztatáshoz, ami egy haszontalan testtel jár. Most például érdektelenül nézem, ahogy a kedves ápoló pelenkát cserél rajtam.

Ernestnek hívják. Ó, az irónia.

Gyorsan és hatékonyan tesz-vesz, fütyörészve végzi a munkáját. Az én sápadt, vézna testem akár egy rongybaba, egy a tucatnyi közül, amit naponta ellát ebben az intézményben. Hatalmas lapátkezeit kék gumikesztyű védi, és vidáman takarítja a seggemet egy popsitörlővel, miközben az oldalamon fekszem a kórházi ágyban.

– Óvatosnak kell lennünk ezzel a felfekvéssel – jelenti ki. megérintve egy helyet a fenekemen. – Egyre nagyobb lesz. Muszáj elkezdeni éjszaka is forgatni többször is a testét.

– Aha – mondom a szekrényajtó melletti falra ragasztott Frank Sinatra-posztert vizslatva. A vén Kékszemű vigyorog rám a kalapja karimája alól, huncut szemei a trópusi nyári égboltot idézve vissza. Mintha, tudod, egy művész vagy egy gengszter volna.

Úgy tűnik, Ernest tette ki a Sinatra-posztert, bár amelyik a provence-i levendulamezőkről készült, azt meg Kelly hozta. Megértem a díszítés iránti törekvésüket: ez a hely annyira steril, hogy azonnal kinyírna minden bogarat, aki óvatlanul berepülne ide.

– Muszáj ma részt vennem a foglalkozáson a társalgóban? Az a hely annyira kiábrándító.

Ernest csendesen elneveti magát.–Ha ha. Lehangoló. Értem – feleli és kihúz egy tiszta felnőtt pelenkát az ágy alatti dobozból, kibontja, és elkezdi a bonyolult műveletsort, hogy rámvarázsolja.

– Ez egy igent jelent?

– Itt nem én hozom a szabályokat, drága. A doki szerint jót tesz magának, ha másokkal is szocializálódik.

Másokkal. Ha arra gondolok, hogy ez a szó milyen sokféle emberi nyomorúságot takar, kiráz a hideg.

– De ha ettől jobban érzi magát, elviszem egy körre a kertben a közösségi terápia előtt. Egyezség?

Ha valamelyikünk nem akar belemenni valami kínos részletbe, akkor csak annyit mondunk, hogy „kényes téma”. Ez lesz a mi biztonsági szavunk. A biztonsági kifejezésünk. Rendben?

James szavaira emlékezve egy pillanatra kénytelen vagyok szorosan lehunyni a szemem, és nagyokat sóhajtani. Képzeletemben visszhangzó szavai meseszépen elevenednek meg az agyamban.

Valójában minden vele töltött pillanat még mindig a fejemben él. Minden beszélgetésünk annyira eleven. Még mindig érzem csókjainak melegét az ajkamon. A vele töltött idő sokkal valóságosabbnak tűnik, mint ez, a tényleges valóság.

Mint a rideg, szörnyű, zord valóság, amelyben nemcsak hogy véletlenül megöltem a gyerekemet, és hozzámentem egy olyan férfihoz, aki sokkal jobban rajong a sörért, mint értem, hanem – várj csak – még haldoklom is.

Mitől, kérdezhetnéd?

Fogalmad sincs, ugye?

Ernest, miután felhúzta a pelenkát a csípőmre, magához vont, és a mellkasának támasztott, miközben a tiszta, halványkék műtősruháért nyúlt, amit az éjjeliszekrényre tett. A fejemet a vállának támasztom, és meglep, hogy ez a kór, amely minden izmomat megfosztotta az erejétől, volt olyan szemtelen, hogy közben minden érzékszervemet érintetlenül hagyta.

Még mindig látok, hallok, ízlelek, szagolok, és érzem az érintést, például Ernest vállának melegét az arcomon, és ahogy megfogja a fenekemet. És eltekintve a hosszú távú emlékek körüli homálytól, amit a katatóniám okozott, és amiről azt mondták, hogy az is elmúlik majd, az elmém tökéletesen működik.

Ami azt jelenti, hogy amikor a tüdőmet irányító izmok megbénulnak a betegség végső stádiumában, teljesen tudatában leszek annak, hogy megfulladok.

Ernest gyakorlott könnyedséggel rendezgeti a végtagjaimat, és ide-oda gurít, hogy gyorsan belebújhassak a puha pamut köpenybe, amelyen nincsenek idegesítő gombok, cipzárak vagy zsinórok, amelyektől a betegek megsebezhetnék magukat. Aztán leemel az ágyról, és óvatosan átültet az ott várakozó kerekesszékembe, a lábamat a fém lábtartórateszi, a kezemet pedig az ölembe rakja. Rám teríti a horgolt patchwork plédet, betakarja vele a combomat, aztán megszemléli a művét.

Amikor elégedetlenül préseli össze a száját, én csak annyit mondok: –Ne is mondja… csupa rúzsfolt a fogam, igaz?

Nem vagyok kifestve, ő mégis elkomorodva eljátssza, hogy bánkódik az eset miatt. –Úgy néz ki, mint aki megevett egy zsírkrétát.

– Talán még egy zsírkréta is jobb ízű lenne, mint amit tegnap este vacsora gyanánt elénk raktak. Maga szerint a séf tudja, hogy a zöldbabot nem véletlenül hívják zöld babnak? Még sosem láttam ilyen szürke színű zöldséget.

Ernest felkacag. –Séf? Ez kedves – nevetgél, majd elővesz egy széles fogú fésűt az éjjeliszekrényből, és elkezdi kifésülni vele a hajamat, gyengéden kibogozva a csomókat.

Még le is fürdet. Leszappanoz, és olyan személytelenséggel öblít le, mintha csak egy autó lennék, ami épp az utcán lévő bevásárlóközpont autómosóján megy keresztül.

A zuhanyzóban másfajta a tolókocsi. Egy speciális, vízálló, az ülés közepén lyukkal, hogy Ernest elérje az összes apró, tisztítandó helyet.

Igen, de szép idők is voltak! Folyamatosan imádkozom, hogy jöjjön egy újabb pszichotikus kóma, és kiüssön, bár eddig nem jártam sikerrel.

Miután meggyőződött róla, hogy a hajam szalonképes, Ernest a betegek fő gyülekezőhelyére gurít, a nappaliba, amelyet ironikusan csak „társalgónak” neveznek, annak érdekében, hogy ez a helyiség nyugalmasnaktűnjön. A zajszint azonban minden, csak nem nyugalmas. A mentális betegségben szenvedő emberek nem egy csendes társaság. És bárki is rendezte be, nyilvánvalóan a Száll a kakukk fészkére című filmet nézte meg inspiráció gyanánt, mert pontosan úgy néz ki, mint egy olyan terem, amelyet a gonosz Ratched nővér is jóváhagyna.

Elképesztő, hogy egy ilyen csupasz tér hogyan tud ennyire ronda lenni.

Először is, itt a gyógyszeres kezelés ideje. Ernest a gyógyszeres szoba ablakához gurít, ami egy bankjegykiadó ablakára emlékeztet, kiegészítve egy egyenruhás emberrel, aki egy vastag plexiüveg védőpajzs mögött ül, és túlságosan igyekszik vigyorogni.

– Jó reggelt, Bernadette – üdvözli Ernest a plexi mögötti rosszul dauerolt hölgyet.

– Mi újság, Ernest? – a csaj idült vigyorral a képén fordítja felém csillogó zöld szemét. – Magának is jó reggelt, Olivia kisasszony!

A nő mindig olyan vidám, mint egy beszívott mókus. Legszívesebben átnyúlnék azon a kis ablakon, ahol a gyógyszert adják ki, és megragadnám a torkát.

– Jól áll ma a haja – bókolok neki. – Most csináltatta?

Végiglapogatja a förtelmes fürtös sisakot, ami inkább egy uszkár bundájára hajaz – már amennyiben az az uszkár a narancssárga egy olyan rikító árnyalatára festette volna magát, ami a természetben sehol sem fordul elő – ragyogó mosolyt küld felém. –Igen! Milyen kedves magától, hogy észrevette!

– A fürtjei különösen göndörek. És a színük felettébb... üde.

Amikor megköszöni és elfordul, hogy egy papírpohárban vizet hozzon a gyógyszeremhez, Ernest halkan elneveti magát. Azt morogja a bajsza alatt: –De rossz.

Teszem az ártatlant. – Miért? Most mi van? Csak kedves akartam lenni hozzá.

– Ja, persze. Én meg Taylor Swift vagyok.

– Komolyan? Élőben nagyobb, mint gondoltam volna, Tay. Arról nem is szólva, hogy pasi. Ez nem jön át a klipjeidből.

Ernest csettint a nyelvével, próbál rosszallóan nézni rám, de tudom, hogy az okoskodó számon igencsak felkapja a vizet.

Képzelem vagy sem, a pasiknak úgy tűnik, bejönnek az okos nők.

Amikor Ernest felém nyújtja az antidepresszánsaimat, engedelmesen kitátom a szám a pirulákért. A nyelvemre helyezi őket, aztán segít lenyelni őket a papírpohárban lévő víz segítségével, ügyelve rá, nehogy megfulladjak.

A torokizmaim egyre gyengülnek. A nyelés egyike azoknak a dolgoknak, amelyeket természetesnek veszünk, egészen addig, amíg már nem tudjuk megtenni.

Mint a járás. Vagy mint a saját segged kitörlése. Mint minden más az életben. Aztán Ernest a kedvenc helyemre gurít a teremben, egy ablakhoz, ami a kinti dús zöld gyepre néz. Azért ez a kedvenc helyem, mert a lehető legtávolabb van mindenki mástól.

Különösen attól a fiatal szőke csajszitól, aki úgy sikítozik, mintha orgazmusa lenne – csakhogy ez nagyjából mindig így van –, és a magas, vékony pasastól, aki csak hörgéssel kommunikál.

Gigi paranoid skizofréniában szenved. A hangok a fejében azt mondják neki, hogy mindenki meg akarja ölni. Gaspardnak súlyos bipoláris zavara és klinikai depressziója van. Hatszor próbált öngyilkosságot elkövetni, mielőtt beutalták.

Ma egyszerűen csak a falat bámulja, és Gigi buja sikolyai közé itt-ott közbeszúr egy-egy morgást.

A Rockland Pszichiátriai Intézetben a napi rutint valami lehetetlen időbeosztás alapján állítják össze. A reggeli és összesen egy óra „szabad” pihenőidő után a közösségi csoportba osztottak be. Ilyenkor az összes beteg a társalgóba jön, hogy olyan izgalmas témákat vitassanak meg, mint a szigorúan betartott érintés tilalom, hogy ki lopta el a (beillesztendő tárgy neve) valaki más szobájából, miért túlértékelt film a Forrest Gump, és az étel minősége, ami mindenki szerint büdös.

A fékevesztett indulatok után következik az ebéd. Aztán négyszemközt hagynak a pszichiáteremmel, hogy felmérje, hogyan érzem magam, hogy alszom, volt-e ma székletem, stb. és hogy jelenleg meg akarom-e ölni magam. Ha szükséges, más gyógyszert ír fel. Aztán meggyőződik az életjeleimről, és már mehetek is a szociális munkásokkal a folyamatcsoportba, ahol általában a székemben szunyókálok, míg a többiek arról beszélnek, hogyan küzdhetünk meg a negatív gondolatainkkal. Valaki mindig bőg.

Aztán rekreációs terápia következik, majd oktatás, látogatás, vacsora, csendes pihenő, és lámpaoltás. A rutin soha nem változik.

Képzeljék el tehát a csodálkozásomat, amikor alig tíz percnyi ablakon való kibámulás után Ernest ismét megjelenik, hogy elvigyen Dr. Chevalierhez.

– Mégis mit akar tőlem?

– Azt hiszi, bárki is elárul nekem bármit? Én csak melós vagyok itt, drága.

Elhaladunk egy sakkozó férfiakból álló csoport mellett. Az egyikük elkurjantja magát felém, hogy „Beetlejuice!”. Integetek neki és mosolygok, hiszen szerettem azt a filmet.

Amikor megérkezünk Edmond irodájába, ő a nagy tölgyfa íróasztala mögött gubbaszt, és egy nyitott dossziéban papírokat vizsgálgat. Felnéz, és azt mondja: –Ááá.

Nem tudom miért, de ettől olyan rosszul kezdem érezni magam.

Ernest leparkolja a székemet Edmond íróasztala előtt, majd távozik, becsukva maga mögött az iroda ajtaját. Edmond összekulcsolja kezét a papírok fölött, amelyeken épp elmélkedik, és némán szemügyre vesz. Egy teljes perc után nem bírom tovább.

– Mizu, doki?

Elmosolyodik. –Hiányozni fog a humorérzéke, Olivia.

Megvonom a szemöldökömet. –Csak nem a temetésemet tervezi?

– Hazamegy – közli velem.

Úgy érzem, mintha egy atombomba robbant volna a fejem felett. Nem kapok levegőt. Nem látok. A szerveim összezsugorodnak és meg akarnak halni. –Haza?

– Tudja, a férjéhez. Ne nézzen már ilyen döbbenten. Tudta, hogy eljön ez a nap.

– Nem, őszintén szólva, fogalmam sem volt róla, hogy ez a nap eljön!

Edmond úgy néz, mintha próbálná megállni, hogy ne forgassa a szemét. –A foglalkozásainkon részletesen beszéltünk a társadalomba való visszaillesztéséről.

– Úgy értettem, hogy nem tudtam, hogy ez a nap lesz az!

Összegyűjti a papírokat, és csinos kupacba rendezi őket, aztán szépen visszarakja őket a dossziéba. Becsukja a dossziét, és összekulcsolt kezét a tetejére teszi, amivel passzív-agresszív módon közli velem, hogy az ügy el van intézve.

Nem mindenki olyan közvetlen, mint az én képzeletbeli Jamesem. Ha képes lennék használni a kezem, darabokra tépném azt a kurva dossziét, és konfettiként szórnám szét a szobában.

Edmond megszólal: –Beszéljünk arról, miért ideges.

– Először is, tudja, hogy Chris csak egyszer látogatott meg itt. És tudja, hogy az is mennyire jól sikerült. Most meg azt akarja, hogy vele éljek?

– Sokszor beszéltem vele telefonon, többek között ma is. Nagyon szeretné, ha visszatérne az otthonukba.

Mindenkit elárul valami jel, amikor hazudik: félrenéz, matat valamivel, talán pont a hajával babrál. Edmondé az, ha igazgatja a csokornyakkendőjét.

Egy darabig nézem, ahogy idegesen babrál vele, aztán az ölemben döglött galambként pihenő kacska kezemre pillantok. –Ki fog ott vigyázni rám? Nyilván, hogy nem ő lesz az.

– Segítettünk neki abban, hogy napi huszonnégy órás otthoni ápolást szerezzen egy kiváló cégtől, amely ALS-esbetegekre specializálódott.

– Éjjel-nappali ápolás? Ez drágának hangzik.

– A Medicare és a munkahelyi biztosításának együttese fedezné a költséget.

Chris autószerelő, ahogy az első látogatása után eszembe jutott. Becsületes munka, és a fizetés tisztességes, de nem az övé a műhely, és nincs hozzá affinitása feljebb lépni a ranglétrán.

Arra is emlékeztem, hogy viszonya van a bolt huszonéves, bögyös recepciósnőjével, és azt fontolgatta, hogy meglép vele.

De ez még azelőtt volt, hogy amiotrófiás laterálszklerózistdiagnosztizáltak nálam – a diagnózis néhány hónappal Emmie halála után érkezett.

Nem vettem tudomást a jobb combizmomban jelentkező állandó rángásokról, a lábam zsibbadásáról, amely hol jött, hol ment, arról, hogy időnként kiesett a kezemből a toll vagy megbotlottam. De a balesetet követő vizsgálat során, ahogy a rendőrség kizárta, hogy alkoholos befolyásoltság lett volna az oka annak, hogy nem fékeztem elég gyorsan, véletlenül megemlítettem, hogy aznap fájt a lábam. Bizsergett, majd elzsibbadt.

Nem fékeztem időben.

A döccenést, amit éreztem, az volt, hogy a hatalmas fém hátsó lökhárító nekiment Emmie-nek. A kezdeti ütközéstől néhány métert hátrataszította őt a kocsifelhajtóra. Ha akkor megálltam volna, talán még megúszta volna, de elég sokáig kerestem a talpammal a féket ahhoz, hogy átguruljak rajta...és megálltam a kocsival pont a kis testén.

Edmond finoman csak annyit mondott: –Olivia.

Felkaptam a fejem. Elgyötörtnek tűnik, olyan szomorúnak és együttérzőnek. Úgy sajnálom. Olyan keményen próbálkozik. Tényleg segíteni akar nekem. De milyen segítséget nyújthat bárki is egy olyan anyának, aki megölte a saját gyermekét?

A pokolban külön hely van az olyanok számára, mint én. És én pont a saját poklomat taposom.

– Még mindig lehet minőségi élete – jegyzi meg csendesen. – Évei is lehetnek…

A nevetésem éles és keserű. –Isten ments.

– Újra összemelegedhet a férjével.

Erre maró gúnnyal válaszolok.–Azzal a férjjel, aki csak azért nem lépett le, mert nem akarta, hogy az emberek azt higgyék, totál seggfej, amiért elhagyta a haldokló feleségét? Igen, ez valószínű.

– Inspirálhatna másokat a maga helyzetében.

Sóhajtok, és lehunyom a szemem. –Én csak elrettentő példa vagyok, Edmond. Nem inspiráció.

– Írhatna egy könyvet.

Egy könyvet? Mindig is szerettem volna könyvet írni. Kinyitom a szemem, és rábámulok.

A figyelmemtől felbátorodva veszi az ötletet, bólint és előrehajol. –Igen, írhatna a tapasztalatairól. Írhatna Rocklandről, valamint a betegségéről, és írhatna mint anya, aki megbirkózik a gyermeke elvesztésével – lebilincselő történet lenne. Egyszerűen lebilincselő. Képzelje csak el, mit tudnának belőle kihozni a saját életük nehézségeivel küzdő emberek!

– Súlyos depressziót?

– Inspirációt – ellenkezik. – Reményt.

Azt hiszem, ennek lenne értelme. Még a legrosszabb tragédiáknak is megvan a maguk tanulsága. És ha a történetem megmenthetne akár egyetlen szülőt is attól, hogy elveszítse a gyermekét, mert figyelmen kívül hagyta a fura orvosi tüneteket... ha akár egyetlen balesetet is meg lehetne előzni...

– A regényírásról nem tudok semmit. Mielőtt háztartásbeli anya lettem, titkárnő voltam.

Edmond arca felderül. –Szóval van tapasztalata a hivatalos fogalmazásban!

– Csak a levelezésben – érvelek, remélve, hogy nem adja fel túl könnyen, hiszen ha meg akarom valósítani, rengeteg erkölcsi támogatásra lesz szükségem.

Úgy értem, nem tudom használni a kezemet! Hogy a fenébe írhatnék meg egy komplett regényt? De Edmond olvas a gondolataimban.

– Lediktálhatná az egész történetet egy diktafonba. Biztos vagyok benne, hogy sok szabadúszó szerkesztő van, akit megbízhatna, hogy csiszolja a végső vázlatot. És ha nem talál kiadót, kiadhatja maga is. Sőt, ami ennél is fontosabb, kiváló terápia lenne.

A hangom elcsuklik. –Akárhány könyvet is írnék, azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy soha többé nem leszek mentálisan stabil.

Egyetlen kézmozdulattal leint, hogy nem ért egyet. –Az elme hihetetlenül erős dolog. Ahogyan, tegyük fel, megvan a lehetősége arra, hogy örökké kómában maradjon, ugyanúgy megvan a korlátlan lehetősége arra is, hogy meggyógyítsa magát.

Edmond szavaira reagálva eláll a lélegzetem. A vérem nem kering tovább. Minden, ami bennem van, csikorogva megáll.

Az ember örökké kómában maradhat?

Örökké?

Ha már a reményről beszélünk.

Most először vagyok hálás a bénultságomért. Különben olyan hevesen remegnék, hogy a jó doktor annyi nyugtatót írna fel, ami egy lovat is képes lenne kiütni.

Lassan mondom: –Tudja, most jöttem rá, hogy még sosem beszéltünk arról, hogy mi is történt velem. A logisztikáról, hogy hogyan is működik valójában egy pszichotikus törés.

Edmond meglepődve a témaváltástól, pislog egyet.

– Úgy értem, már meséltem róla, hogy mennyire valóságosnak tűnt számomra az egész. Ugyanolyan valóságosnak, mint amilyennek most tűnik nekem, ahogy itt ülök veled szemben. Talán ha jobban megérteném a folyamatot, az segítene felkészülni. Talán ha tisztában lennék azzal, hogy min megy keresztül az elme egy pszichotikus kitörés előtt, észrevehetném a jeleket.Mint ahogy az amiotrófiás laterálszklerózisomnális voltak jelek, amiket figyelmen kívül hagytam... vannak a közelgő pszichózisra utaló jelek is?

Egy pillanat múlva bólint. –Igen, vannak. És hogy őszinte legyek, Olivia, örülök, hogy tudni szeretné. A kihívásokkal való közvetlen szembenézés jelentős lépés a gyógyulásban.

Jól van, csak szólalj már meg! Kívülről nyugodtan bámulok rá. Belül tomboló buliban vagyok, sikoltozó tömeggel, villogó fényekkel és fülsiketítő zenével, rohamrendőrökkel a sarkamban.

Mert ha rájövök, hogyan találtam meg Jamest az első alkalommal... Talán újra megtehetem.

Harmincegyedik fejezet

 

Fordította:

 

Figyelmesen hallgatom, ahogy Edmond elkezdi leírni a pszichózisnak nevezett többdimenziós állapotot. Több percen keresztül mesél a különféle személyiségzavarokról, amelyek a diagnózishoz vezethetnek – beleértve a skizofréniát, a téveszmés zavarokat és hasonlókat –, valamint a különféle dolgokról, amelyek súlyosbíthatják, például az illegális drogok használata. Ezt követően klinikai leírást ad arról, hogy mi történik egy pszichózisban szenvedő emberrel: hallucinációk, rendezetlen gondolkodás, téveszmék, és néha katatónia, amikor az egyén teljesen elveszik a fantáziavilágában, és nem reagál a külső ingerekre.

Amit természetesen már ismerek.

– De nekem nem volt az Ön által említett személyiségzavarok egyike sem – szakítom félbe nyugtalanul. – Soha nem éltem drogokkal. Soha nem diagnosztizáltak nálam semmilyen egészségügyi problémát, sem mentális, sem más jellegűt. Hogyan válhatott valaki, konkrétan egy magamfajta, pszichotikussá? Mi lenne a kiváltó ok?

Az ezt követő csendben látom, hogy gondosan megválogatja a szavait.

– Lehet, hogy nem volt hivatalos diagnózisaa depresszióról, de kétségkívül depressziós volt.

Amikor nem szólok semmit, folytatja. – A kapcsolata a férjével feszült volt. Rájött, hogy viszonya van... egy nála sokkal fiatalabb nővel. Már azelőtt is eltávolodtak egymástól, és Ön rendkívül magányosnak érezte magát. Azt is mondta, hogy nehezen viselte a gondolatot, hogy néhány év múlva negyvenéves lesz, és vágyott még egy gyerekre, de nem akarta a férjétől, mert rossz apának ítélte őt. Figyelmetlen és rideg, ezek voltak a pontos szavai.

Két dolog, ami közös volt az alteregómmal a hallucinációmban. – Folytassa!

– Aztán... megtörtént a baleset.

Egy pillanatig hagyja ott lógni a maga teljes szörnyűségében.

– Nem sokkal a baleset után halálos betegséget diagnosztizáltak Önnél. – A hangja gyengéd. – És amikor a betegség előrehaladtával végül tolószékbe kényszerült, átélte azt, amit mi pszichotikus törésnek nevezünk. Egyszerűen fogalmazva, az elméjenem tudta tovább kezelni a valóság stresszét és fájdalmát, ezért önvédelmi üzemmódba kapcsolt, és egy gyönyörű vakációra vitte Önt.

Elkínzottan lehunyom a szemem. James képe jelenik meg a szemhéjam mögött. Szívszorítóan jóképű. Gyönyörű kék szemei ugyanolyan izzóan ragyogók, mint mindig.

Azt suttogom: – Sokkal valóságosabbnak éreztem, mint ezt a mostani beszélgetést Önnel. – Eszembe jut egy gondolat, és kinyitom a szemem. – Honnan tudjam, hogy ez valódi? Honnan tudhatom biztosan, hogy Önt nem hallucinálom?

Edmond megvonja a vállát. – Ez egy jogos kérdés. Soha nem tapasztaltam hallucinációt, de minden páciens, akivel dolgoztam, ugyanarról számolt be: nem volt érzékelhető különbség a hallucinációik és a „valódi”életük között.

A remény újra felpislákol bennem. Hevesebben dobogó szívvel, vágyakozva mondom: – Akkor talán ez az egész csak egy álom? Talán egy nap felébredek, és újra Franciaországban leszek Jamesszel?

Edmond hátradől a székében. Sóhajt egy nagyot, majd megdörzsöli a kezével a szemét. Amikor újra megszólal, fáradtnak hangzik.–Tudom, hogy csábító hinni benne. De ha valamit megtanultam a Földön töltött időm alatt, az a következő: ha túl szépnek tűnik ahhoz, hogy igaz legyen, akkor az is.

Igen, ezt már hallottam korábban. –Ez nem bizonyíték semmire!

– Senki sem tud Önnek bizonyítékot nyújtani a valóságról, még maga Einstein sem. De csak azért, mert nem lehet bizonyítani, még nem jelenti azt, hogy holnap nem kel fel a nap. Fel fog.

Amikor csak kihívóan bámulok rá, elégedetlenül a válaszai miatt, más oldalról közelít.

– Beszéljünk arról az emberről, akit Jamesnek hív.

Ahogy kimondja James nevét, védekező érzést kelt bennem. – Mi van vele?

– Ő gyönyörű. A leírása szerint egy Adonisz. Mélyen érző. Művészi. Figyelmes. Tökéletes. Intelligens. – Edmond szünetet tart. – Valamint macsó és erős is, hihetetlenül férfias és szexuálisan tapasztalt, de kényelmesen egyedülálló is... és évek óta cölibátusban él. De abban a pillanatban, ahogy meglátja Önt, bele is szeret Önbe. Ne haragudjon, hogy ezt mondom, de ez csak egy romantikus regényben fordul elő. Az nem a való élet.

Nyomorultan mormolom: – Soha nem mondtam, hogy abban a pillanatban belém szeretett, amikor meglátott!

Most Edmond nem vesz tudomást rólam. –Ez a gyönyörű férfi könyörtelenül üldözi Önt. Intenzív szexuális és érzelmi kapcsolat fűzi hozzá, annak ellenére, hogy nagyon rövid ideje ismeri. Hosszú évek óta először érzi magát kívánatosnak, szükségesnek és boldognak.

Felnyögök. – Oké, elmondta a lényeget! Megteremtettem a tökéletes férfit!

– Annyira tökéletes, hogy ő lesz a sötét lovag, aki megöli a bűntudata sárkányát. Azt, amivel a tudatos elméje nem tud szembenézni: Ön voltaz oka a gyermeke halálának. Ehelyett Emmie halálát egy merénylő golyója okozta – egy golyó, amelyet a férjének szántak. Ezzel felmentve magát a vétkesség alól, és rá hárítva a felelősséget.

Edmond hangja lehalkul. – És amikor az Ön Jamese megölte a gyilkost, a kör bezárult. Igazságot szolgáltattak. Boldogan élt, amíg meg nem halt egy gyönyörű, a külvilágtól érintetlen helyen, és még gyermeke is fogant a férfitól, aki mindent helyrehozott. A férfival, aki ironikus módon csak azoknak hozta el a halált, akik megérdemelték. Egy gyilkos, becsületkódexszel.

Újabb szünet után Edmond hozzáteszi: – Az egyetlen gyilkos, akinek erkölcsi kódexe van, kedvesem, az a kitalált gyilkos. – A hangja szánakozóan gyengéd lesz. – Vagy a képzeletünk szüleménye.

Nem veszem észre, hogy sírok, amíg a szoba nem kezd elmosódni.

Edmond megnyom egy gombot az íróasztalán lévő interfonon.–Catherine, megkérné Ernestet, hogy jöjjön az irodámba?

Edmond feláll, zsebkendőt vesz elő a telefonja melletti dobozból, és megkerülve az íróasztalát, letörli vele az arcom. –Sajnálom, Olivia! – mormogja. – Tudom, hogy ez nehéz! Amit most érez, az normális! Átélt egy veszteséget, és gyászol. Engedje meg magának, hogy meggyászolja James elvesztését és az együtt töltött időt, aztán fordítsa minden figyelmét és energiáját a gyógyulásra. És komolyan gondoltam, amit a könyv megírásáról mondtam: nem csak másoknak lehet értékes, de szerintem jó terápia lenne számára, ha mindezt kiadná magadból.

Megérkezik Ernest, és nyugtalannak látszik, hogy sírva talál. Vádló pillantást vet Edmondra, aztán megragadja a székem fogantyúját, és az ajtó felé tol.

– Várjon!

Ernest lehajol hozzám, és kíváncsian néz rám.

– Kérdeznem kell tőle valamit, mielőtt elmegyünk!

Ernest, aki úgy néz, mintha egyáltalán nem értene egyet ezzel a döntéssel, megfordítja a székemet, hogy szembefordítson Edmonddal. Ő megint a nagy tölgyfa íróasztala mögött áll, kezét az összekötött dossziéra ejtve, amiben feltételezem, hogy minden mocsok van rólam, amit csak elő lehet ásni.

– Nem beszélt nekem a pszichózis figyelmeztető jeleiről! – mondom.

– Á, igen. Nos, a betegek általában olyan dolgokról számolnak be, mint a szokatlan fény- és zajérzékenység, memóriazavarok, a társas kapcsolatokból való kivonulás, fokozott gyanakvás vagy agresszió, nem megfelelő időben történő nevetés vagy sírás...

Sorolja tovább. Nem emlékszem, hogy az általa felsorolt tünetek közül bármelyik is megtörtént volna velem.

Bosszúsan félbeszakítom. – Mi van, ha ezek közül a jelek közül egyik sem volt? Lehetvalami más is? Mint... mint egy fő ok? Egyetlen esemény, ami az utolsó csepp lehet a pohárban?

Edmond mély együttérzéssel teli pillantással néz rám. –Tudom, hogy megnyugtató lenne, ha lenne egy egyetlen kiváltó ok, amire rámutathatnánk, de a valóság az, hogy a pszichózis kialakulása általában lassú lejtmenet, nem pedig egy hirtelen zuhanás. Ma küldök egy listát a tünetekről, hogy a férje figyelni tudjon minden szokatlan viselkedésre. Folytassa a gyógyszerek szedését, és azonnal értesítse a pszichiáterét, ha bármi furcsát kezdene érezni!

Felveszi a tollát, és írni kezd egy papírlapra, és ezzel el is bocsát.

Miközben Ernest kitolaz irodából és visszavisz a nappali szobába, halkan dúdolni kezd. Gyönyörű basszus hangja van, ami tökéletesen illik a dal lélekkel teli dallamához.

Még mindig zaklatottan az Edmonddal való találkozástól, megkérdezem: – Mi az, amit énekelsz? Nagyon szép.

– Régi gospel dal. Felismeri?

Halványan ismerősnek hangzik, de nem tudom hova tenni. –Kellene?

Kuncog. – Amióta itt van, minden vasárnap lejátsszák a társalgóban az albumot, amiről van, édesem.

Szóval ezért hangzik ismerősen. – Ki az előadó?

– A legendás gospelénekes, aki úgy húsz éve halt meg. James Blackwoodnak hívták.

Behunyom a szemem, és hagyom, hogy a fájdalom átégjen rajtam, amíg nem marad más bennem, csak hamu.

 

* * * *

 

Már sötétedik, mire Chris felvesz egy kerekesszékkel is megközelíthető furgonnal, amelyet a karosszériaüzemből kölcsönzött, ahol dolgozik. Nem a műhely tulajdona: egy ügyfél hagyta ott javításra.

Anélkül üdvözöljük egymást, hogy egymás szemébe néznénk.

A többi beteg a harmadik emeleti társalgó ablakaiból figyeli, ahogy Ernest bepakol engem a furgonba a parkolóban, miközben a vonakodó Chris a közelben áll, és úgy néz, mint akinek hányós zacskóra lenne szüksége.

Amikor már biztonságosan be vagyok csatolva a hátsó ülésre, és a kerekesszékemet is lekötözte, hogy ne gurulhasson el az út során, Ernest odahajol hozzám, és arcon csókol. –Hiányozni fog, Miss Olivia! Vigyázzon magára, hallja?

– Ön is, Ernest! – mondom, a könnyeimmel küszködve. Bárcsak megölelhetném őt.

Aztán becsukódnak a hátsó ajtók. Felnézve a harmadik emeleti ablakokra, látom, ahogy elvonszolja az ápoló a prüszkölő és sikoltozó Gigit. Néhány lábbal arrébb Gaspard emeli fel búcsúzóul vékony kezét. Ez az első alkalom, hogy elismerte a létezésem.

Megfordul, és elcsoszog az ablak mellől. Chris beindítja a motort, és elindulunk.

Csak később török össze, sokkal később, miután Chris már a nappaliban horkol a kanapén, én pedig egyedül vagyok a sötétben a hálószobában, fekszem a mocskos lepedőn, ahol hagyott, egy koszos pelenkában, amely kezd bűzleni.

 

* * * *

 

Másnap kezdődik az a rutin, amit én „életnek”nevezek.

A gondozó pontosan 8 órakor érkezik, felriasztva Christ a mély álmából. Elfelejtette, hogy jönni fog.

– Még jó, hogy időben ideért, különben elkéstem volna a munkából – mondjaa hasát vakargatva, miközben bevezeti a nőt a fő hálószobába. Ingerült pillantást vet rám. – A tegnapi nagy izgalomban elfelejtettem beállítani az ébresztőt!

A gondozónő, egy robosztus német nő, akit Mariának hívnak Julie Andrews éneklő dadusának karaktere után A muzsika hangja című filmből – esküszöm, hogy ezt a szart nem tudnám kitalálni –, olyan, amit én erőteljes személyiségnek neveznék. Ez azt jelenti, hogy a frászt hozza Chrisre, aki abban a pillanatban elkezdi kerülni őt, miután a nő kegyetlenül leszidta, amiért egész éjjel egyedül hagyott az „állapotomban”.

Azonnal megkedveltem őt.

Amikor megkérdezi, hogy voltam, mielőtt megérkezett volna, azt mondom neki, hogy a férjem gondoskodott rólam. Sötéten mormog néhány dolgot németül, ami ijesztően hangzik, valószínűleg azért, mert németül van. Aztán angolul közli velem, hogy ne aggódjak, mert most már Maria a főnök – mint később megtudom, szeret harmadik személyben beszélni magáról –, és innentől kezdve minden rendben lesz.

Szerintem ez túlzás, de nem szólok rá. Most minden barátra szükségem van.

Maria kicseréli a pelenkámat, megfürdet, megetet, és kitakarítja a házat, mindezt azzal a mesteri hatékonysággal, amelyről a németek híresek. Mire Kelly délben meglátogat, az otthonom ragyog, a gyomrom tele van, és én – merjem kimondani? – jó hangulatban vagyok.

Vagy legalábbis nem öngyilkos hangulatban.

Kelly egy pillantást vet rám, ahogy ülök az ágyban, és azonnal könnyekben tör ki.

– Szívesen adok neked az antidepresszánsaimból – mondom. – Most kérlek, gyere ide, és ölelj meg, mielőtt én is sírni kezdek!

Leejti a földre a táskát, amit cipel, és odarohan hozzám. Magához ölel, és elborít virágillatú parfümjének felhője.

– Sajnálom! – mondja elcsukló hangon. – Nem akartam ilyen idióta lenni! Csak annyira jó látni téged!

Tudom, hogy úgy érti, hogy jó itthon látni engem, és nem abban a szörnyű elmegyógyintézetben, ahol naponta meglátogatott, hogy felolvasson nekem. Hemingway könyveit, mert a valódi életem ellentétes a téveszméimmel.

Ebben az életben egy macsó öreg kecskét szeretek. Gondolj bele!

– Én is örülök, hogy látlak! Elhoztad?

Szipogva elhúzódik, bólint, és ujjaival letörli nedves arcát. –Ja. Akarod, hogy bekapcsoljam, és magadra hagyjalak, vagy maradjak?

Egy percig gondolkodom ezen. –Túl furcsa lesz neked hallgatni? Mert ha úgy gondolod, hogy el tudod viselni a téveszméim minden mocskos részletét, akkor szeretném, ha itt lennél. Erkölcsi támogatás meg miegymás.

Halkan mondja: – Persze, bébi! Szívesen maradnék! – Egy ütem után hozzáteszi: – Szabad alkoholt innod? Mert hoztam rágcsálnivalót és egy üveg rozét. Gondoltam, ha azt akarod, hogy itt legyek, amíg te a felvételeket csinálod, valószínűleg mindkettőnknek szüksége lesz egy kis piára.

Ragyogó pillantást vetek rá. Kurvára jó barátnő. –Nem, nem szabad innom. Most pedig nyisd ki azt az üveget, tölts nekem egy nagy pohárral, és helyezkedj el, mert egy olyan sztorit fogok mesélni, ami robbanni fog. Az. Elmédben. Egyébként te is benne vagy.

– Ó, Istenem! Rossz volt a hajam?

Mindig is furcsa bizonytalanságot érzett a hajával kapcsolatban, ami sűrű, fényes és fenséges. Valamiért attól fél, hogy kihullik.

Gyengéden rámosolygok. – Nem tudnám megmondani, mert radikális feminizmusból leborotváltad az egészet. Valamint megnövesztetted a hónalj- és lábszőrzetedet, és nem használtál többé dezodort.

Amikor gonoszan rám néz, felsóhajtok, és feladom. –Csak telefonon beszéltem veled, de úgy hangzott, mintha mesés hajad lenne. Boldog vagy?

Tapsol, aztán felugrik az ágy széléről, hogy odahozza a táskát, amivel jött. Előhúz belőle egy kis diktafont, amit az ölembe tesz. Aztán elővesz egy sajttálat kekszekkel és szalámival, egy fürt zöld szőlőt és az üveg rozét.

– Hűha, piknikezünk! Ez fantasztikus, Kell!

– A lecsavarható boroskupak zseniális találmány – mondja, és vidáman félredobja a fémkupakot. Az a földön landolva begurul az ágy alá. Elmosolyodom, elképzelem, ahogy Maria később négykézláb áll, és német káromkodásokat mormol, miközben visszaszerzi.

Aztán Kelly megtorpan. Körülnéz, és azt mondja: – Ó, bassza meg!

– Mi a baj?

– Nem hoztam szívószálat!

Eltart egy másodpercig, mire megértem. Aztán elkezdek nevetni. – Akkor kénytelen leszel tartani a poharam, és adni mindig egy kis kortyot, amikor csak kérem, ugye, nővérke?

Kelly arckifejezése elkomorul. – Azt hiszem, túlságosan is élvezed ezt az ötletet, hercegnőm! – Két műanyag pohárba tölt egy keveset a borból, majd az üveget az éjjeliszekrényemre teszi.

– Egészségünkre – mondja, és összekoccintja a poharakat.

– Egészségedre, ribanc! Szeretlek!

– Én is szeretlek, bébi! – Megpróbálja gyorsan kipislogni a szemében gyülekező nedvességet, és az egyik poharat az ajkamhoz emeli, hogy igyak.

Hideg, savanykás és finom. Nyelek egyet, és csücsörítek. – Fincsi! Köszönöm!

– Szívesen! – Hátradöntia fejét, és felhajtja az egész pohár bort.

Nevetve mondom: – Vannak dolgok, amik sosem változnak.

Megvonja a vállát, és tölt magának még egy pohárral.

– A rozét meg kell inni, még mielőtt felmelegszik. Nincs lehangolóbb a szobahőmérsékletű rózsaszín bornál.

– Kivéve talán a Rockland Pszichiátriai Központ nappali szobáját.

Kelly megdermed a rémülettől, és tágra nyílt szemmel néz rám.

– Ó, hagyd abba! – mondom fáradtan. – Ha nem viccelődhetek vele, akkor sokkal rosszabb lesz.

Egy pillanat múlva tétova mosolyt villant rám. – Ez azt jelenti, hogy még mindig hívhatlak bolondnak, mint régen, mielőtt még technikailag is bolond lettél?

– Megsértődnék, ha nem tennéd. Most pedig adj még egy kortyot a boromból, és kapcsold be ezt a diktafon izét. Vágjunk bele!

 

* * * *

 

És így kezdődött a katatón pszichózisról szóló memoárom diktálása.

Amikor öt héttel később elkészült, a Szeptemberig címet adtam neki.

Mert nem csak a sorsnak van sötét humora.