27.-28. Fejezet

 

Huszonhetedik fejezet

 

Fordította: Szilvi

 

Eltelik egy teljes nap mire újra megszólalok. Egy nap, amit a gondolataimba merülve töltök, céltalanul bolyongva James gyönyörű, évszázados, krémszínű kőből épült vidéki kúriáját körülvevő levendulamezőkön.

Az illatos lila virágokból nektárt szüretelő szorgos méhek ezreinek halk zümmögése ellazít, miközben a karjaimat magam köré fonva a virágzó bokrok egyenletes sorai között sétálok, hogy elnyomjam az elmém sötét munkája által kiváltott időnkénti borzongást. Értelmem küzd az alkalmazkodással ehhez az új valósághoz, de folyton megbotlik és elesik.

Hozzámentem egy olyan férfihoz, aki a hatalmi pozícióját arra használja fel, hogy titokban fegyvereket adjon el. Olyan szeretőt fogadtam, aki pénzért gyilkol embereket. És egyikükről sem gyanítottam semmit.

Talán én vagyok a valaha élt legrosszabb emberismerő.

Az ostobaság érzete, az árulás, az undor, a düh, a depresszió és a bűntudat nyilvánvaló érzésein túl van egy alattomos kis fattyú érzés, amivel birkózom, és aminek az elfogadása a leghosszabb időbe telik számomra. Folyton elnyomom magamtól, miközben végigmegyek az élénk ibolyaszínű hosszú, hullámzó sorok között, hallgatom a kavics megnyugtató ropogását a talpam alatt, és belélegzem a levegőt betöltő finom, illatfelhőket.

A bosszúvágy keserű és perzselő bennem. Egy mérges kígyó villantja meg agyarait mélyen a zsigereimben.

Nem akarom bevallani, hogy az a fajta ember vagyok, aki hisz a bibliai értelemben vett szemet szemért elvben. Az igazság egy dolog... a puszta vérszomj egy másik. Én egy művelt nő vagyok, nem pedig egy középkori paraszt, aki a megvádolt és égő boszorkánynak azt kiáltja, hogy égj, bébi, égj!

Nehéz a saját kegyetlenségemmel szembe nézni. De ahogy ismét szürkület borul a levendulamezők fölé, végre elfogadom az igazságot.

Nemcsak azt akarom, hogy James megölje azt az embert, aki lelőtte a lányomat, hanem azt is, hogy a lehető leglassabb, legcsúnyább, legfájdalmasabb módon végezzen azzal a rohadékkal.

Azt akarom, hogy szenvedjen.

Tudom, hogy ez nem hozza vissza Emmie-t. Persze, hogy nem. Semmi sem hozhatja vissza. De a fájdalom, amit a halála óta hordozok, egy élő, lélegző vadállat bennem, és egészen mostanáig nem értettem, hogy a fájdalom az egyik pillanatban kirántja alólad a lábaidat, a következőben pedig vad, új, éles karmokat és fogakat növeszt neked.

A kecses, kőből épült, ősöreg fenyőerdő mögött álló birtokot nézve, amelyet James az otthonának nevez, azon tűnődöm, hogyan fogom ezt kiheverni és talpra állni ebből. Hogyan tehetem egyik lábamat a másik elé ebben a világban, amikor minden, amit az életről – és magamról – tudni véltem, tévesnek bizonyult?

Egy vándorsólyom ró lusta köröket az egyre mélyebb kék égbolton. Egy pillanatig követem a mozgását, csodálom az elegáns szárnycsapásait, érezve átható vijjogását a szívem magányos szegletében. Amikor keményen lefelé zuhan, és rakétaként csapódik két bokros levendulasor közé, majd pillanatokkal később felbukkan, hogy egy apró, vonagló köteggel a karmai között visszaemelkedjen az égbe, az előjelnek tűnik.

Sötét céltudatosság tölt el.

Először is: eldöntöm, mit fogok tenni Jamesszel, Christopherrel és a tönkretett életem maradék részével, miután csillapodik a bosszúszomjam.

Dorothy, valóban messze vagy az otthonodtól!

E döntés után furcsán megnyugodva, lassan elindulok vissza a ház felé. A hajam és a ruhám telítődött a levendula-mezők édes illatával. Finom, halványszürke por tapad a cipőmre. A bejárati ajtóban kilépek a cipőmből, majd mezítláb lépkedek a hűvös, sima mészkő burkolólapokon arra a helyre, ahol tudom, hogy James várni fog.

Amikor belépek a könyvtárba, felnéz a könyvéből. Találkozik a tekintetünk. Bármit is lát az enyémben, az arra készteti, hogy becsukja a könyvet, és félretegye.

Onnan, ahol állok, el tudom olvasni a címet: Vándorünnep.

Megint Hemingway. Kezdem érezni a témát.

James azt kérdezi: – Aludtál egyáltalán?

– Eleget.

Egymásra bámulunk a helyiségen keresztül. Tengerészkék pulóvert és egy olyan kopott farmert viselve, amely már majdnem fehérre fakult, mezítláb, egyik hosszú lábát keresztbe vetve a másikon ül egy ütött-kopott barna bőrfotelben. Vele szemben a székhez passzoló kanapé áll. A kettő között egy fa dohányzóasztal helyezkedik el, rajta egy borostyánszínű folyadékkal teli, metszett kristálykancsó és két pohár egy négyzet alakú ezüsttálcán.

Tegnap este ő cipelt be a házba, mivel a lábam képtelen volt megtartani, amikor megérkeztünk. A sokk képes megzavarni egy test normális működését. A cipőm kivételével teljesen felöltözve fektetett az ágyba, betakart a takaróval, majd homlokon csókolt, mielőtt leoltotta a villanyt.

Valahogy tudta, hogy nem fogok elszökni, nem hívom a hatóságokat, vagy nem teszek semmit a millió más dolog közül, amit tehettem volna. Gondolom, ugyanúgy, ahogyan úgy tűnik, minden mást is tud rólam. Minden titkos szükségletemet és vágyamat, minden elrejtett gondolatot a fejemben.

– Most szeretnék beszélni – mondom.

A fejével a vele szemben lévő kanapé felé biccent. – Természetesen! – Amikor leülök a kanapé szélére, megkérdezi: – Whisky?

A hangja udvarias. Az arca gyönyörű. A pulóvere a legfinomabb kasmírból készült. Egy jólnevelt gyilkos gyönyörű arccal és gyönyörű franciaországi otthonnal, aki vallási fanatikusként imádja a testemet, és megteszi értem azt, amire eddig senki más nem volt képes. A szörnyűséget, amit meg kell tenni, ha valaha is ki akarok mászni ebből a pokoli gödörből, amelyben az elmúlt két évben éltem.

Az én sötét lovagom fekete, véres páncélban, kardot ragad az ügyemért.

Akkor sem lehetne tökéletesebb, ha álmomból idéztem volna meg.

– A whisky jó lenne, köszönöm!

Tölt nekem egy adagot, megáll, hogy az arcomra pillantson, aztán tölt még. Átnyújtja a poharat az asztal felett, aztán visszaül a székébe, és várja, hogy elkezdjem.

Belekortyolok a whiskybe, élvezve a füstös égetést. Aztán felemelem a tekintetem, és ránézek.

– Ez a férfi, akiről azt mondtad, hogy ő adta le a lövést, ami megölte a lányomat. Honnan tudod, hogy ő az?

– Ő egyfajta kolléga.

A felső ajkam úgy görbül, mint egy farkasé.

– Nem – nem úgy! – mondja James gyorsan, és előrehajol, hogy a könyökét a térdére támassza. A hangja mély és sürgető. – Nem dolgozunk együtt! Én nem dolgozom együtt senkivel! De ahogy már mondtam is, csak kevés ember van, aki az én szintemen csinálja azt, amit én. Ez egy szűk, elit csoport, és mindenki tud mindenkiről. És ha valaki elbassza, azt is mindenki tudja.

Elhallgat, hogy felmérje az arckifejezésemet.

– Folytasd!

– A golyó, ami eltalálta a lányodat, az exednek szánták.

Tehát a telefon igazat mondott. – Miért akarná valaki megölni Christ?

– Egy üzlet, amit közvetített, rosszul sült el. Vegyi fegyvereket akartak átadni az egyik csoporttól a másiknak...

– Milyen csoportok?

James elhallgat egy pillanatra. – Számít az, ha azt mondom, hogy az Egyesült Államok Izraelnek? Vagy Oroszország Kínának? Vagy lázadó frakciók a szabadságharcosoknak bármelyik országban? A világ minden táján, minden nap, emberek próbálják megölni egymást eltérő ideológiák miatt. Vallási, politikai vagy egyéb okokból. A nevek változnak, a tömegpusztítás módszerei változnak, de a cél ugyanaz marad: halál.

Lötyögtetve a whiskyt a poharamban azt mondom szórakozottan: – Nem, a cél a hatalom. A halál csak eszköz a cél eléréséhez.

Néhány pillanat múlva válaszol. – És ezekre az eszközökre specializálódott a volt férjed.

– Ahogy te is! Úgy tűnik, van egy típusom!

Száraz hangom hallatán elkomorodik. – Millió mérföld választja el azt, amit én csinálok, a tömeggyilkosságtól!

Hátradőlök a kényelmes kanapé párnáinak, felteszem a lábam a dohányzóasztalra, és iszok még egy korty whiskyt, a furcsa nyugalomérzetem egyre erősödik. – Ez csak fokozat kérdése, James. Szépítheted ezt ahogy akarod, de te is gyilkos vagy, akárcsak ő!

– Nem olyan, mint ő! – ellenkezik keményen. – Soha nem leszek olyan, mint ő! Őt nem érdekli, kit bánt. Férfiakat, nőket, gyerekeket, öregeket, állatokat, bármit. Olyan fegyvereket árul, amelyek mindent elpusztítanak, amihez hozzáérnek, és mindezt úgy teszi, hogy nem törődik a következményekkel!

– És mit gondolsz, mit csinálsz? Selejtezed a csordát? Elválasztod a búzát az ocsútól? Szolgálod a társadalmat?

Halvány mosoly játszik a telt ajkán. – Egyszóval... igen.

– Jó látni, hogy egy férfi büszke a munkájára. Térjünk vissza arra, hogy miért került célkereszt Chrisre!

Miután újabb szünetet tart, hogy megvizsgálja az arckifejezésemet, teljesen üzletiessé válik. – Egyszerűen fogalmazva, kapzsi lett. A szállítmány késett, az emberek, akik várták, idegesek lettek, és Chris úgy döntött, hogy ez egy lehetőség, hogy még több pénzt keressen. Azt mondta az ügyfeleinek, hogy az üzletnek annyi, hacsak nem adnak még több pénzt – a vámhivatalnokok megvesztegetésére, hogy gyorsabban forogjanak a fogaskerekek, legalábbis ezt mondta –, de ők rájöttek, hogy mit csinál, és nem értékelték, hogy megzsarolják őket.

– Megrendelték a gyilkosságot, hogy példát statuáljanak vele. Csakhogy a bérgyilkos, akit felbéreltek, hanyag volt.

– Hanyag – ismételtem meg, mert többre van szükségem.

James nyugtalanul mocorog a székében, leveszi a lábát a másik lábáról, és felsóhajt.

– Mozgó járműből pontosan lőni a legjobb körülmények között is rendkívül nehéz, de úgy próbálkozni vele, hogy a célpontot tömeg veszi körül, egyszerűen ostobaság. A szakmai protokoll szerint a lövésznek egy szemközti épületben kellett volna berendezkednie, és egy magasan fekvő, rejtett helyről célozni, ahonnan könnyű kijutni. De valami ismeretlen okból úgy döntött, hogy cowboyoskodik és zűrzavart csinál.

– Teljesen amatőr volt! Egy kibaszott katasztrófa! Csoda, hogy a kocsi rendszámát nem vette fel egy kamera. Az egyetlen ok, amiért az az idióta nincs most egy szövetségi börtönben, az a puszta szerencse.

Szerencse. Ez nem az a szó, amivel én írnám le a helyzetet.

Hirtelen újra abban a pillanatban vagyok, a sikoltozó, menekülő tömeg szédítő pánikjában, sokkos állapotban térdelek a hideg földön a kislányom mozdulatlan, néma alakja fölött, tenyeremet kedvenc rózsaszín bársonykabátjának második és harmadik gombja közötti kis lyukra szorítom, miközben a kezem körül virágként virít a sötétvörös folt.

Emmie szeme tágra nyílt, amikor meghalt. Mogyoróbarna volt, mint az apjáé. Gyönyörű, sötétzöld-barna, aranyszínű pettyekkel tarkítva.

Behunyom a szemem, és a kanapé háttámlájának támasztom a fejem, elárasztva a szörnyű emlékekkel, de valahogy mégis békésebb vagyok, mint évek óta bármikor. Talán a levendulamezők nyugtató hatása az oka, ami megnyugtatja az elmémet és az idegeimet a híresen igéző illatukkal.

Vagy talán már nem tudom tartani a józan eszemet.

James azt mormolja: – Sajnálom! El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet ezt hallanod.

– Hallani akarom! – mondom, továbbra is lehunyt szemekkel. – Hallanom kell az egészet! Így jobb! Legalább többé nem a sötétben élek!

Egy pillanat múlva, miközben az egyetlen hang, amit hallok, a völgy túloldalán, a tönkölybúza-mezőkön legelésző kecskék nyakában lévő csengettyűk távoli, halk csilingelése, néhány dolog újra átrendeződik a fejemben.

– Mindig is szerettelek! Te vagy az egyetlen gyenge pontom. Hajlandó vagyok arra, hogy megutáltassam magam, ha ez azt jelenti, hogy biztonságban leszel!

Ennek szörnyen sok értelme van. Ha szeretsz valakit, bármit feláldozol, hogy megvédd. Bármit... beleértve a kapcsolatotokat is.

Kinyitom a szemem, és Jamesre nézek. – Chris azt hitte, ha elválik tőlem, akkor biztonságban leszek azoktól, akik a halálát akarták.

Lassan bólint, a tekintete nem hagyja el az enyémet. – És igaza volt!

– Azok az emberek a szállodában... kik voltak azok?

Gyönyörű kék szemei megkeményednek. – Nem olyan férfiak, akikkel szívesen töltenéd az idődet, miközben visszacsempésznek az Államokba.

Tehát ők voltak Chris felbérelt emberei. Zsoldosok. Beváltotta a fenyegetését. – Hogyan találtak meg? A szálloda alkalmazottja álnéven jelentett be.

– Használtál hitelkártyát?

A francba! Megjegyzés: legközelebb, amikor az életedért futsz, használj készpénzt! – Miért bízta meg őket, ha nem bízhatott abban, hogy jól bánnak velem?

– A kétségbeesett idők kétségbeesett intézkedéseket követelnek.

– Nem értem!

Egy pillanatra megáll, hogy rám nézzen, az arckifejezése olvashatatlan. – Most már nem számít! Itt soha nem fognak megtalálni. Soha senki sem fog itt megtalálni téged. Ez az egyetlen hely a Földön, ahol igazán biztonságban vagy!

Újabb kortyot iszom a whiskyből, és a pohár pereme fölött figyelem őt. Amikor megnyalom az ajkam, izzó szemmel követi a nyelvem mozdulatát. Nyugodtan érdeklődöm: – A foglyod vagyok?

A hangja szuggesztívvé válik. – Csak ha az akarsz lenni!

– Szóval most azonnal kisétálhatnék innen, és te nem állítanál meg?

– Természetesen. De nem fogsz!

A magabiztosságától ingerültség villan a gyomromban. – Lehet, hogy mégis.

Apró, szórakozó nevetést hallat, aztán feláll a székéből, hogy az ablakokhoz álljon. Az alkonyat lila és arany színekben fürdeti őt. A levendulamezőket nézve halkan azt mondja: – Lehetséges lenne... ha nem lennél szerelmes belém.

Elfordítja a fejét, és rám néz. Kihívás van a tekintetében.

Amikor nem válaszolok, visszasétál felém, éles tekintete nem hagyja el az enyémet. Aztán leül mellém a kanapéra, kiveszi a kezemből a poharat, leteszi a dohányzóasztalra, és az ölébe húz.

Nem ellenkezem vele. Nincs értelme tagadni, hogy szívesebben lennék itt, mint bárhol máshol, még ha ő az is, ami.

Egy gyilkos. Egy férfi, aki pénzt kap azért, hogy életeknek vessen véget, és attól jobban érzi magát, és hogy könnyítsen a lelkén, portrékat rajzol, és az értük befolyt bevételt jótékony célra ajánlja fel.

Lehunyom a szemem, és a fejemet a vállára hajtom. A karjai szorosan átölelnek. – Ez őrület! – suttogom.

– Ez az őrület ellentéte. Ez – szorít meg –, az egyetlen dolog, aminek van értelme!

Ahogy hallgatom a szíve egyenletes dobbanásait, azon tűnődöm, vajon igaza van-e. Vajon a világ annyira megőrült, hogy nagyobb biztonságban vagyok ennek a gyilkosnak a karjaiban, mint bárhol máshol, vagy bárki mással?

– Mesélj arról az éjszakáról, amikor rajtakaptalak téged és Christ a lakásomban!

– Nem tudta, ki vagyok, amikor kinyitotta az ajtót, mert még sosem látott rólam képet, de én azonnal felismertem.

– Beszéltél vele rólam?

– Elmondtam neki, hogy ki vagyok. Feltételezte, hogy azért béreltek fel, hogy befejezzem azt a munkát, amit a másik bérgyilkos nem tudott elvégezni. Amikor felfedezte, hogy ez nem így van, nem tartott sokáig, amíg rájött, hogy mi folyik itt valójában. És kiakadt miatta.

Emlékszem, hogy Chris mennyire dühösen kérdezte, hogy dugok-e Jamesszel. A szomorúság úgy szúrta át a szívemet, mint egy lándzsa hegye. Az a sok év, amikor azt hittem, hogy a házasságom azért ért véget, mert a férjem nem törődött velem eléggé, az a sok fájdalom, amit abban a hitben szenvedtem el, hogy nem szeretett, és az igazság az, hogy ő annyira törődött velem, hogy elsétált, ahelyett, hogy önző módon ottmaradt volna.

Azért hagyott el, hogy megmentse az életemet.

De nem kellett volna, ha nem segítette volna elő a vegyi fegyverek kereskedelmét egyik barbár bandától a másikig. Ha nem tette volna ezt, nem kellett volna elmennie.

És a lányunk még mindig élne.

Nem számít, hogy jó indítékból hagyott-e el engem, soha nem tudom megbocsátani neki azt, ami Emmie-vel történt. Az összes általa hozott szörnyű döntést, ami közvetlenül ehhez vezetett.

Hosszú idő után, miközben csak csendben ülünk, az alkonyat egyre mélyül, és körülöttünk az árnyékok egyre messzebb kúsznak a falakon, James megszólal: – Mondd el, mi jár a fejedben!

– Csak azon gondolkodtam, hogyan kerül az ember a TE szakmádba.

A nevetése kellemes basszusdübörgésként hatol át a mellkasán. Lehunyom a szemem, hagyom, hogy elringasson. – Furcsa események hosszú sorozata révén. Akkor kezdődött, amikor a hadseregben szolgáltam. Úgy látszik, a teszteredményeim bizonyos erkölcsi rugalmasságot mutattak, amit a kormány érdekesnek talált. Nem akarlak a részletekkel untatni.

– A hadseregben? Az a művészeti iskola előtt volt?

Mosoly kúszik a hangjába. – Sosem jártam művészeti iskolába! Ez csak egy gondosan összeállított életrajz része, arra az esetre, ha valaki túl kíváncsi lenne, hogy ki vagyok.

Csak pillanatokkal később jövök rá a hibámra: semmiképpen sem tudhatok a hamis művészeti iskolai végzettségéről, hacsak nem nézem meg túl közelről.

A fülembe súgja: – Értesítést kapok, ha valaki nyomoz a hátterem után. Valaki, akit például Mike Hanesnek hívnak, és az FBI-nak dolgozik.

A Mike és Kelly iránti féltéstől az egész testem megdermed. – Nem az ő hibája volt! – mondom gyorsan. – Szívességből kértem meg rá. Ő a legjobb barátnőm férje, és én csak magamat akartam megvédeni...

– Semmi baj! – nyugtat meg, és az állam alá tett ujjaival feljebb billenti a fejemet, hogy egymás szemébe nézzünk. – Tudom, miért tetted, és részemről nincsenek veszélyben. Nem fedeztek fel semmi olyat, amit nem akartam, hogy tudjanak. – Rövid szünetet tart, hogy hüvelykujjával végigsimítson az alsó ajkamon. – Ami igazán érdekel, az az, hogy miért döntöttél úgy, hogy továbbra is találkozol velem, miután rájöttél, mi van az orvosi aktámban.

Már éppen válaszolnék neki őszintén, amikor hirtelen úgy érzem, mintha szétnyílt volna alattam a padló. Mert ha a végzettségét gyártották...

– Te jó ég! Ugye nem haldokolsz ALS-ben?

Felkacag. – Makkegészséges vagyok! De körülbelül ötévente megölöm magam.

Bámulok rá, nem értem a szavait.

– Álcaváltásként – magyarázza, mintha ez mindennapos dolog lenne. – Ez egy normális óvintézkedés a szakmámban. Egy halott embert sokkal nehezebb követni. Úgy dobom le a személyazonosságot, mint a kígyó a bőrét.

Nem tudom eldönteni, hogy dühös vagyok-e vagy megkönnyebbült. Az agyam megadóan felemeli a kezét, és feladja, magamra hagyva az őrületnek ebben a zavaros mocsarában, ami az életem.

Kimászom James öléből, és felállva a jóképű arcára meredek.

Aztán olyan erősen pofon vágom, ahogy csak tudom.

A feje oldalra billen, de egyébként nem mozdul. Egy pillanat múlva megdörzsöli az állkapcsát. – Aú!

Kísértetiesen nyugodtan megszólalok: – Ha még egyszer hazudsz nekem, bármiben, bármilyen jelentéktelen dologban, nem ez lesz az egyetlen aú, amit kapsz tőlem! Megértetted?

– Megértettem! Ó, várj – ez azt jelenti, hogy meg kell mondanom az igazi nevemet?

Most már teljesen biztos vagyok a rajtam futótűzként átfutó érzelmekben. Ez düh, egyszerűen és világosan.

Újra megütöm.

Amikor vigyorogva rám néz, arcán vörösen izzik a kézlenyomatom. A szemében gonosz csillogás jelenik meg. – Csak ismerd be, édesem! Szerelmes vagy belém!

– Ha ez a szerelem, akkor bár szenvednék inkább a vérhastól! Akkor legalább lenne valami jó oka annak a sok szarságnak, amivel szembesülök.

Feláll, és a karjába húz. A szeme perzselő, a hangja érdes, és azt mondja: – Szabadkártyát ígértél nekem. Jelentkezem.

Amikor csak összeszorított ajkakkal bámulok rá, megpróbál egy kis lökést adni az emlékezetemnek. – Egy ingyen kártya a Kényes Témák földjén, cserébe azért, hogy elmondtam neked a vízi kompetenciámat. Emlékszel?

Hitetlenkedve ingatom a fejem. – Már olyan messze vagyunk a Kényes Témák földjén, hogy már a partvonalat sem látom a vízből!

Tovább nyomul: – Miért nem hagytál el, amikor volt rá lehetőséged, Olivia? Tökéletes lehetőséged volt. Veszekedtünk. Azt mondtam, ha két napon belül nem hívsz fel, megértem. Soha többé nem kellett volna találkoznod velem. Egyszerű lehetett volna. Tiszta. Ehelyett megdupláztad. Abban a hitben, hogy halálos beteg vagyok, abban a hitben, hogy az együtt töltött időnknek, vagy a te párizsi tartózkodásod, vagy az én életem vége vet véget, miért találkoztál velem továbbra is?

– Mert egy mazochista bolond vagyok!

– Próbáld újra! – suttogja, és végigsimít az ajkaival az állkapcsomon. – És ezúttal az igazat mondd!

A kezem a mellkasára simul. A tenyerem alatt vadul dobog a szíve.

– Nem gondolod, hogy ez egy kicsit ironikus, hogy az igazsághoz ragaszkodsz?

– Mondd el!

Tudom, mit akar, hogy mondjak. Valószínűleg én is ezt tenném, ha ugyanaz a nő lennék, aki alig huszonnégy órája voltam. De most a világ a feje tetejére állt, és már nem a szerelmi életem, a boldogságom a mérvadó, vagy az, hogy megpróbáljak fenntartani bármit is, ami a mentális egészséghez hasonlítana.

Minden prioritásom lecsökkent a puszta szükségletemre, hogy lássam, hogy az a férfi, aki megölte a lányomat, megfizet azért, amit tett.

Ellököm Jamest magamtól. Ő engedi, az oldala mellé engedi le a karját, és szótlanul néz rám. A szemei tele vannak sürgetéssel. A pulzus a nyakában őrülten lüktet.

– Hozd ide tálcán annak a szemétnek a fejét! – mondom halkan. – Tedd meg nekem, és elmondok neked mindent, amit csak akarsz!

A mosolya sötét és veszélyes. Közelebb lép, a kezébe veszi az arcomat, és lágy csókot nyom az ajkamra. – Ha most azonnal elmegyek, napfelkelte előtt visszaérek.

– Vissza?

– Németországból, ahol meghúzta magát. – Amikor látja, hogy döbbenet jelenik meg az arcomon, James apró mosolya szélesebbre húzódik. – Néhány társam segítségével felkutattam őt. Általában nem dolgozunk együtt, de senki sem akarja, hogy ez a gyerekgyilkos életben maradjon.

Szóval most már tudom az igazságot a titokzatos németországi utazásairól. Nem azért utazott oda, hogy klinikai kísérletekben vegyen részt... azért ment, hogy megtalálja a fészkében megbújó patkányt.

Ha eddig nem is voltam szerelmes belé, most már biztosan az vagyok.

Az érzelmeim biztosan látszanak az arcomon, mert egyik pillanatról a másikra James mosolya eltűnik, és a szemei parázslani kezdenek.

Karjaiba vesz, és bevisz a hálószobába.

Huszonnyolcadik fejezet

 

Fordította: Lilith

 

Azon az éjen kétségbeesés vegyül a szeretkezésünkbe. Zabolátlan vadállatok heve, mely reggelre fájdalmat és zúzódásokat hagy a testemen.

Tisztára sikálta az elmém. Késekkel kivájt tök, halloweeni gyertyájára várva.

James egy sötétbe suttogott búcsúszóval távozott, megcsókolva, miközben meztelenül feküdtem a takarók alatt, a bőröm még mindig sikamlós volt szenvedélyünk verítékétől. Egy szemhunyásnyit sem aludtam utána. Egyszerűen csak hallgattam a tücskök dalát és az éjszakai madarak magányos rikoltásait, a nyitott ablakokon keresztül belengett a levendulaföldek mámorító illata, mint a legvigasztalóbb gyógyír.

Mondtam neki, hogy el akarom kísérni a halálos küldetésre, de nemleges válasza nem tűrt ellentmondást. Túl veszélyes volt. Nem fog kockáztatni. Azonban tiszteletben fogja tartani a másik kérésemet.

Meglehetősen biblikusnak találta az ötletet, hogy tálcán hozzon nekem egy fejet.

Igen, nagyon is egy pár vagyunk, mi ketten. Egy modernkori Salomé és Heródes boldogan nyesik le ellenségeik fejét. El kellene kezdenem keresni hozzáértő párkapcsolati tanácsadókat, amint felbukkan a nap a hegyek vonulatain.

Viszont amikor elérkezik ez a pillanat, már nem vagyok az ágyban. Sietve felöltözök, felhúzom a farmerom és türelmetlenül keresztülrántom a fejemen a pólómat, mivel meghallottam kívül egy autó hangját, amely végigjött a hosszú, kavicsos bevezető úton.

Eltéveszthetetlen a Mercedes öblös hangú dorombolása.

Torkomban dobogó szívvel, mezítláb keresztülszaladtam a sötét házon. Úgy téptem fel a súlyos, fa bejárati ajtót, mintha súlytalan lenne. Majd figyelem, ahogy James leparkolja a Mercedest az alacsony kőfal mellett, amely a körkörös kocsifelhajtót keretezi, és leállítja a motort.

Mikor a szélvédőn keresztül találkozik a tekintetünk, a szívem megáll a mellkasomban.

Lila zúzódás sötétlik a bal szeme alatti mélyedésben. Alsó ajka felhasadt és beduzzadt.

Kiszáll a kocsiból, bezárja a vezetőülés felőli ajtót, és körbesétál a hátsó csomagtartóhoz. Csikorognak a kavicsok a lábai alatt. Egy gombnyomásra csendesen felnyílik a csomagtartó. Majd James benyúl az autóba és kivesz egy bőr oldaltáskát.

Fekete, és mindkét végén lekerekített, két rövid, hajlított fogantyúval és közöttük cipzárral, ami elölről hátulra fut. Olyasvalami, amit a válladra véve tudnál hordani, körülbelül egy nagyobb retikül méretű. Úgy néz ki, mint egy táska, melyet esetleg egy bowling golyó tárolására használnak.

James lezárja a hátsó ajtót és felém fordul. Az édes illatú levegőn lebegve, keresztülszáll a hangja a felhajtón. – Édesem, hazaértem.

Felemeli a táskát, mint egy trófeát.

Remegő kezeimet kalapáló szívemre szorítom.

Majd a lábaim megadják magukat, és térdre esek a padlón.

 

* * * *

 

Végül nem tudtam ránézni arra, amit a táska tartalmazott. Mondtam Jamesnek, hogy temesse el valahol messze a levendulamezőkön, majd bementem és készítettem kávét, meg omlettet, és vártam, hogy visszaérjen.

Mikor megjött, nem beszéltünk róla. Sosem beszéltünk többé erről.

A nyár hátralevő részében Provence-ban maradtam, azt mondva Kellynek, hogy szakítottam Jamesszel és szükségem van változatosságra, illetve értesítettem Estelle-t, hogy Párizst túlságosan zsúfoltnak és forrónak találtam. Azt mondtam, hogy helyette egy kis halászfaluba mentem a tengerparton, amit imádok, és talán át akarok oda költözni.

Jó barátokként mindketten támogatóak voltak. Nem tettek fel túl sok kérdést. Csak azt akarták, hogy boldog legyek, és meg tudták mondani a hangomból, hogy az vagyok.

James egy egyszerű telefonhívással lerendezte Christophert. Nem tudom, mi hangzott el, de Chris később küldött nekem egy e-mailt, amelyben tudatta velem, hogy a nevem és arcom eltávolításra került a Saint Germain hotel számítógépeiből és biztonsági kameráiból, úgyhogy sosem hoznak összefüggésbe az ottani „incidenssel”. Azt mondta, szeret engem és mindig is szeretni fog, illetve értesítsem, ha szükségem lenne bármire is.

Sosem írtam vissza.

Most szeptember van. Majdnem befejeztem a regényemet. A levendulamezőket learatták. A rövid ideig virágzó kék és lila sorok visszatértek a normális, barna és zöld földárnyalataikhoz. Télen és tavasszal parlagon fognak heverni, mígnem következő nyáron ismét kitör egy tündöklő, rövidéletű szín kavalkád.

Azonban itt nem mindegyik mező áll parlagon. Egy parányi terület meglepően termékenynek bizonyult. Egy kicsiny réten az élet egy apró bimbója növekszik.

– Egy baba? – suttogja James elkerekedett szemekkel, miközben megmutatom neki a kis műanyag tesztet.

– Egy baba. – Nevetek, mikor elsírja magát. Mindig a nagy, kemény csávók azok, akik a legérzelgősebbek legbelül.

– Mikor? – követeli, izgatottan húzva engem a karjai közé. – Fel kell készülnünk!

Kint vagyunk a kertben. Egy pompás őszi nap van: kék az ég, csípős a levegő, a cserepes muskátlik vörös tűzként virágoznak a csobogó szökőkút körül. Sosem voltam még boldogabb.

– Korai – mormolom, körülölelve karjaimmal vállai szilárd tömegét. Csókot nyomok erős nyakára. – Nem tudom pontosan, hogy mennyire haladtam előre, de egyeztetek időpontot az orvosnál.

Elhúzódik és rám vigyorog. Ragyognak a szemei. Nedves az arca. Olyan jóképű, hogy belesajdul a mellkasom.

– Nézzünk meg egy naptárt és próbáljuk meg kitalálni!

– Örülök, hogy ennyire boldog vagy ettől.

Felháborodást színlel. – Azt gondoltad, hogy totális seggfej leszek és megkérdezem, ki az apa?

– Nem. De… nem voltam biztos…

Eltűnt az összes nevetése és csipkelődése. Nyomatékosan rákérdez: – Mivel kapcsolatban nem voltál biztos?

Kerülve a tekintetét az inge legfelső gombját piszkálom. – Nos, hogy teljesen őszinte legyek… – Felpillantva meglátom, ahogy egyre erősebb intenzitással bámul le rám. Elhalványul a hangom. – Nem voltam biztos abban, hogy hogyan illene bele egy baba az életstílusodba.

Lassan kifúj egy levegőt, aztán közelebb húz, egyik kezébe veszi a tarkómat és a vállához hajtja a fejemet. – Arra az esetre, ha nem vetted észre, szívem, itt voltam veled minden nap.

Összehúzom a szemöldököm. – Őő… és?

– Nem dolgoztam.

Úgy mondja, mintha lenne valamilyen mélyebb értelme a szavainak. Ha van is, nem jövök rá. – Igen – mondom óvatosan –, jó volt, hogy itt voltál.

Hátraveti a fejét és felnevet, összezavarva engem. – Mi olyan nevetséges?

– Te. – Még mindig kuncogva kezeibe veszi az arcomat. – Annyi nagy szót ismersz, és a „jó” az, amivel tíz alkalomból kilencszer előjössz.

Felhördülök: – A „jó” az egy jó szó. – Mikor elvigyorodik, rácsapok a vállára. – Fejezd be!

– Megtettem. – Gyengéden megcsókol, hüvelykujjaival simogatva az arcomat.

– Mit tettél meg?

– Befejeztem.

– Mit fejeztél be? – Mikor csak úgy ott áll gyengéd szemekkel mosolyogva rám, eláll a lélegzetem a felismeréstől. – Te befejezted?

– Istenem, lassú vagy. Biztos vagy abban, hogy van egy fősulis diplomád?

Hitetlenkedve bámulva közlöm: – A nagymamám valaha azt mondogatta nekem, hogy annyira szerencsétlen vagyok, hogy éhen halnék egy kenyérrel a hónom alatt.

James elfintorodik. – Elbűvölő asszonynak hangzik.

– A szicíliaiak nem szórakoznak. Térjünk vissza ehhez a befejezés dologhoz.

Megint megcsókol, ezúttal kissé mélyebben. – Hmm?

– Mikor történt?

– Amint felismertem, hogy veled akarom tölteni az életem hátralévő részét. Azután nem volt többé értelme a hivatásomnak. Ha arra készülnék, hogy felelősséget vállaljak abban, hogy a gondodat viseljem, nem repkedhetnék a világkörül rosszfiúkat öldösve, akik néha viszonozva próbáltak megölni.

Megzúzódott arcára és felhasadt ajkára gondolok, mikor visszatért azon az éjszakán Németországból a bőrtáskával és összerezzenek. – Szóval csak úgy el tudsz sétálni? Úgy értem, következmények nélkül?

Elsötétül az arca. Egy pillanatig egyszerűen csak csendben bámul rám.

Gyorsan megszólalok: – Csak azt mondd meg, hogy én vagy a baba veszélyben leszünk-e.

– Nem – mondja azonnal, megrázva a fejét. – Viszont emlékszel, hogy azt mondtam neked, szabályokat szegnék meg azért, hogy birtokolhassalak? – Hát, megszegtem őket. Mindegyiket. És az életben mindennek van egy megfizetendő ára. Egy nap ez a tartozás be lesz hajtva, és nem utasíthatom vissza.

Szent szar, ez rosszul hangzik.

Itt áll arra várva, hogy kifaggassam a kérdéseimmel, és tudom, hogy válaszolni fog, ha felteszem őket. De nagyon jó lettem a kettőség kezelésében. Most már szakértő vagyok az élet sötét, veszélyes vizein való navigálásban, és tudom, hogy bármikor is hajtják be ezt az „adósságát”, meg fogok vele birkózni.

Együtt nézünk szembe vele.

Könnyedebb hangon azt mondom: – Nos, remélem, nem számítasz arra, hogy támogatni foglak téged, Rómeó. Még mindig keményen kell majd itt dolgoznod, bérgyilkosként vagy sem.

Lassan mosoly jelenik meg az arcán. – És én még itt azt hittem, feminista vagy.

– Mi köze van a feminizmusomnak ahhoz, hogy nem válsz naplopóvá?

– Azt hittem, a feminizmus teljesen az egyenlőségről szól.

– És?

– És mi van, ha itthon akarnék maradni, hogy gondoskodjak a babáról, mialatt te dolgozol?

Ez a férfi annyira jó abban, hogy olyan dolgokat mondjon, amitől nyitott szájjal bámulok rá. Komolyan, ez egy Jedi szintű képesség.

Nevet és szorosan megölel. – Megyek keresni egy naptárt, hogy kitalálhassuk, mikor fog jönni James, az ifjabbik. – Megfordul és a ház felé tart, otthagyva engem, miközben utána kiáltok: – Mi van, ha a baba kislány, te hímsoviniszta?

Mialatt eltűnik a nyitott francia ajtók mögött, hallom a kuncogását. – Akkor Jamie-nek nevezzük el.

Erőtlenül nevetve leülök az egyik párnázott, kovácsoltvas székre, melyek azt a négyszögletű faasztalt veszik körül, ahol imádunk vacsorázni esténként. Az olajfák madárdaltól élénkek. A fejemen meleg a napsütés. Játszok a műanyag terhességi teszttel, úgy mosolyogva, mint egy őrült, és csóválom a fejem azon, hogyan rendezte el az univerzum, hogy idehozzon engem, ebbe a pillanatba.

Hogy keresztülrángatott engem a szennyen és tesztelte a jellememet, mielőtt ilyen gyönyörű ajándékokkal jutalmazott meg.

Mikor James visszatér egy falinaptárt tartva a kezében, elkezdek gúnyolódni. – Mi történt a szuper kémtelefonoddal?

Forgatja a szemeit. – A nagymamádnak igaza volt. Nem vetted észre? Hetek óta nem használtam azt a telefont.

– Hivatkozz még egyszer a nagyimra, és ez a gyerek lesz az utolsó, amit valaha is képes leszel produkálni, barátom.

Leejti elém a naptárt az asztalra, megpuszilja a fejem búbját, majd elballag a megemelt zöldségágyások felé, melyek zabolátlanul nőnek a fal mentén a belső udvar egyik oldalán. Figyelem a seggét – amely a világ nyolcadik csodája – miközben elmegy.

Mikor visszafordítom a figyelmemet a naptárhoz, észreveszem, hogy a témája az őszi lombozat a keleti parton. – Szép képek – kiáltom Jamesnek. – Láttad már a levélváltást a Central Parkban szeptemberben? Varázslatos.

Mond valamit, amit nem igazán tudok kivenni a madárcsicsergés mellett, ami hangosabbá vált. Kétségtelenül az utolsó vadszilvákért harcolnak a sövényben. Van egy távoli zümmögés is a fülemben, egy mechanikus hang, valami messzi és enyhén irritáló. Lustán elgondolkozva azon, vajon egy gazda szántja-e az egyik közeli földet, felnyitom a naptárt szeptemberi oldalnál.

A hónaphoz tartozó fotón egy különös, New England-i falucska melletti almakert látható. A fák az élénkvörös, a sárga és az arany ragyogó árnyalataiból állnak. A fotó alatt van egy leírás a fákról és a helyről, ahol a kép készült, valamint a csoport neve, aki szponzorálta a naptárat.

Rockland Pszichiátriai Centrum a New York-i Orangeburgban.

Kiszalad a lélegzet a tüdőmből. A bőröm az egész testemen libabőrösen bizsereg. A furcsa, mechanikus zaj erősödik, amíg már csak azt hallom.

Rettegve suttogom: – Nem.

Mikor pánikba esve felnézek, szemeimmel elkeseredetten kutatva James után, már nem hajol a zöldségágyak felé paradicsomot szedve a vacsorához.

Eltűnt.

Mikor visszanézek a faasztalra, az is eltűnt. A szék is, amin ültem, a ház is, az udvar is, a kert is, a tovafutó mezők is a learatott levendulabokrokkal, Provence összes szépségével és nyugalmával együtt. Minden szertefoszlott.

Egyedül a kezemben lévő naptár maradt meg – a naptár egy nagy, piros karikával a 23-i hétfő körül.

Az ősz első napja.

A nap, amikor vissza kellene térnem New Yorkba a párizsi nyári vakációmról.

Fehér fény ölel körül, egyre vakítóbbá válik, míg már vakító. Már nem látok semmit, de még mindig érzem a vénáimon forrón végiglüktető vért, és még mindig hallom a furcsa, irritáló mechanikus zajt, habár hamar elnyomta valami sokkal hangosabb.

A sikolyom magas, reszkető hangja.